Az alábbi két szöveg hat megadott szó alapján született. Egy korábbi bejegyzésünkben olvasható történet kiindulópontjaként is ugyanez a hat szó szolgált.
Kalas Zsuzsa: Egy téren álltam
Egy téren
álltam.
Néztem,
ahogy a kánikulában
rezegnek
a macskakövek, a padka
s az
útjelző tábla oszlopa.
Elered az
eső s a most üres, piros padra kövéren hullnak a cseppek
s míg én
egy kapualj alá rohantam
úgy
láttam, a fölszálló párában
az utca
most halványan rámkacsint.
Turbuly Lilla: Ecc, pecc, kimehetsz…
Az állomás előtti tér izzik a júliusi kánikulában. Mintha kifakult volna a
világ: a szürkésfehér térkövek, a szalmasárgára aszott fű és a poros,
leveleiket lógató hortenziabokrok éppen úgy várják az esőt, mint a homlokukat törölgető, izzadságban úszó emberek. Az
épület árnyékába húzott padok tele vannak. Nincs is elég pad, csak az asszonyoknak, gyerekeknek jut hely. Körülöttük néhány
szatyor, összegöngyölt hálózsák, száradni kiterített gyerekruha. A férfiak
ide-oda lődörögnek vagy a falnak támaszkodva álldogálnak. Egyetlen padon ülnek csak ketten, egy szőke,
molett asszony a lányával.
– Mit mond? Hallod,
anya? Mit mond? Nem értem! Anya, én mért nem értem?!
A négyéves forma
kislány nem is néz az anyjára, teljes testével a szomszéd pad felé fordul, csak
a hátranyúló kezével ad nyomatékot a kérdéseinek – hol az asszony szoknyáján,
hol a karján ránt egyet.
– Nem magyarok, azért.
Nem magyarul beszélnek.
A padon, amit a
kislány kitartóan bámul, egy, talán hároméves kisfiú játszik az anyjával.
Valami mondókát kántálnak, néha a másikra, néha önmagukra mutatva. Ha úgy jön
ki a mondat, és az anyja felé bök, a kisfiú felnevet, de nem csak a szájával, a
fekete gombszemével is. Ha magára kell mutatnia, szomorú képet vág, de a
gombszeme akkor is mosolyog. Az anyja nem nevet, nem vág szomorú arcot, csak a
szája mozog, az arca szinte mozdulatlan a szürke fejkendő alatt.
– Mint az
eccpecckimehecc? Olyan? Anya, olyan? – kérdi a kislány, az anyja meg ráhagyja,
hogy olyan.
A kisfiú közben
elunja a játékot, lekéredzkedik az anyja öléből. Az asszony hosszú, fekete
ruháján vizes folt marad utána. Odafut a kislányhoz, mond valamit, rámutat,
aztán fölnevet. A kislány megrázza a fejét, majd négy évének minden fölényével
kinyilatkoztat:
– Buta vagy, nem úgy
kell! Ecc-pecc-ki-me-hetsz… – kezd el maga is mutogatni, majd jól megnyomja az
utolsó szótagot, miközben határozottan a fiú mellkasa felé bök. – Fuss! Hallod?
Azt kell mondani, hogy fuss!
– Hussz! – nevet fel
a kisfiú. Hussz!
A szőke asszony és a
fejkendős egy pillanatra összenéznek.
– Mennünk kell,
mindjárt jön a vonat – állítja fel a kislányt, aki éppen újrakezdte a mondókát.
– Ecc-pecc… Csak még
egy kicsit, anyaaaa, amíg megtanítom…
– Mennünk kell,
Orsika, nem hallod?
– Essz-pessz – mondja
a kisfiú, és a kislányra mutat.
– Hallod, anya?
Megtanítottam! Már tud magyarul.
– Hallom, hallom,
csak gyere már! – kezdi rángatni az anyja.
– Essz-pessz –
ismétli a kisfiú, és indulna utánuk, de erre már a fejkendős asszony is feláll
a padról, kézen fogja és mond neki valamit.
– Ki-me-hetsz, hol-nap-u-tán
be-jö-hetsz… – kiabálja a kislány, miközben kénytelen-kelletlen lépked az anyja
után.
– Essz-pessz –
válaszol a kisfiú, pösze hangocskája váratlan erővel visszhangzik az utcán, még akkor is hallják, amikor
elnyeli őket az állomás öblös kapualja.
– Ők is nyaralni
mennek? Nyaralni, ugye, anya?
– Ők is, csak gyere
már!
– A nagymamához?
– Lehet.
– Szerintem a
nagymamához. És majd elmondja neki, hogy eccpecckimehetsz. Csak az a baj, hogy
nem tudtam mindet megtanítani. Cérnáracinegéreugorjcicaazegérre. Fuss!
– Majd megtanítja
neki azt is valaki.
– Meg?
– Meg. Egész
biztosan.
