Mészöly Ágnes: Korallmese

 

Illusztráció: Kolumbán Nóra
(Sepsiszentgyörgy, Váradi József Általános Iskola)

A tenger háborítatlan, 

Vagy épp háborgó, mikor-hogy

De mindenféleképp végtelen kékje 

A megunhatatlan unalom maga. 

Hullámok jönnek-mennek, 

És jönnek megint és megint, 

Végtelenül és kezdettelenül,

Egyformán és egymást nem ismételve soha.

A végtelen kék felszín alatti világ

Ismerős és kiismerhetetlen.

Úrnői valaha emberek voltak, 

És emberré válhatnak, amikor akarnak.

Hogyha halfarkukat lábakra cserélik,

Sétálhatnak a pergő homokban, 

Kőről kőre szökkenve futhatnak a parton,

Vagy csak állnak szemben a lenyugvó nappal.

Ám a szárazföldön nincsen olyan szépség

Mely versenyre kelhet kies otthonukkal, 

Végtelen, kristályszín vízi palotájuk 

Ezer formájával, millió színével.

Hiába az erdők smaragdszínű zöldje, 

Hiába a kék ég, szürke acélfelleg,

Hiába hullámzik aranyszínű mező

Mintha tenger volna, szél ha fújja reggel.

Tenger leányai nem kelnek hát útra, 

Nem hagyják lakatlan vízalatti házuk.

Tarka halaikkal kergetőznek inkább,

Kagylóhéjból ékszert, díszes képet raknak,

Elterülnek hajló, dús tengeri fűben,

Felhők helyett a nap sugarait nézik, 

Hogy törnek szivárvány szilánkokká szerte.

Folyton omlik s épül korallpalotájuk,

Szolgahaduk éjjel-nappal csinosítja, 

Serény surranással, nyugodt lebegéssel, 

Legyen ezüst hal vagy áttetsző medúza.

Végtelen a béke, végtelen a szépség,

És megunhatatlan ismétlődik újra, 

Tenger úrnőinek napjai sorában 

Nincs tegnap és holnap, nincsen múlt és jövő.

A csiga. Télből araszoló. Tenger után vágyóknak.

Babiczky Tibor

 A csiga

Az idegen bizonytalan léptekkel érkezett a belváros felől. A mólóhoz közeli kávéház teraszán ült le. Kabátját mellén összefogta. Az ég szürke volt. A lomhán lélegző vizet figyelte, felszálló párát, árbocok ringatózó rengetegét. Egy arra tévedő csecsebecse árustól tengeri csigát vásárolt. Ízléstelenül színezett, lakkozott, ronda csiga. „Ez igazi?” – kérdezte az idegen. „Igazi” – felelte az árus. Szemöldöke éjsötét bozót, szakálla napégette tarló, tengerszürke szemében szomorúság. A füléhez tartotta a csigát, majd ferdén elmosolyodott. „A tengerből fogták ki” – mondta. „Vágyódik a tenger után, azért zúg szüntelenül, mint a hullámzás.” Az árus feltápászkodott, a kávézóban pénzt dobott a pultra, majd lassú léptekkel a móló irányába indult. A férfi a teraszon egyedül maradt. Előtte az asztalon egy üres söröspohár és a csiga. Szemét lehunyta. És akkor – a teste belsejéből jött a hang – meghallotta a zúgást.

Ovlachi Aliz: Tenger-dal

Fák füle hallgat

zönge mesékre,

átfut a hajnal

holnapra, délre.

Ott van a tenger,

kék vize bomlik.

Kagylókba sugdos,

ki partjára omlik.

Hallgat a csiga,

okos, figyelmes:

néma a lelke,

vagy ezeréves...

Égre emelve

karja a napnak,

tenger tudása

van itt a halnak!

Pikkelye drága,

fényes szelence,

hogy itt él, nem máshol,

az éppen szerencse...

Tengeri csillag

mélybe ragyogna,

fény-tüze lobban

csend-kanyarokba.

Ropogó reggel

homokba fúrja,

ég kavicsával
a napot beszórja.

Fent Paul Klee: Szindbád című festménye 

Tasnádi Emese: Pepe von Reemerstock, a nagy kalóz

Marbushka: Kalóz Sziget, illusztráció: bohony

A kukákat valaki felborogatta az éjjel, ami bennük volt szétszórva hevert a hajnali kikötő halszagú sikátorában. A vörös macska puha léptekkel kerülgette a koszlott ruhákat, büdös ételmaradékokat és megsárgult, koszos papírdarabokat. Az egyik zsírfoltos, felpöndörödött sarkú papír felkeltette a figyelmét és leült mellé. Mancsával óvatosan kisimogatta a papírdarabot, így már jól látszott, hogy a Kikötői Hírharang egy régi számának vezércikkébe akadt. Tulajdonképpen a fényképre lett figyelmes: egy jól ismert kisfiús mosoly szelídítette borostás arc, félszemén fekete bársonykötés, vörös bársonyzubbonyán fénylő aranygombok…Don Martalóc! – dobbant nagyot a vörös macska szíve.

A cikk itt-ott hiányos volt, de azért jól lehetett olvasni. A híres, hírhedt kalóz zsenge koráról szólt és azt feszegette, hogy vajon mi késztette ezt az egyszervolt helyes kisfiút arra, hogy marcona kalózzá váljon.

Mészöly Ágnes: A kormányos dala

A családom ősi nemesi család volt,

Kőpadlós paloták, régi, avítt, pácolt

Bútorokkal teli fényűző szobák,

A pórnépnek álmok, nekem kalodák.

Dédapám s ősapám a királyért harcolt,

Zászlókra esküdött, jobbágyokat sarcolt,

A dölyfös herceg volt ősi ellene,

Bár nem tudta senki, mi gond volt vele.

Kezembe kardot adtak és gyilkos rapírt,

Hogy életem árán őrizzem a sírt,

Hol száz ősöm fekszik, vívjak háborút,

Holott a messzeség vonzott és az út.

Egy napon megláttam a herceg leányát,

Kacér kis mosollyal lebbentette fátylát

Templom kapujában, szombat délelőtt,

Soha többé nem lehettem már, ki azelőtt.

Egy teherhajóval szöktem el hazámból,

Sosem lesz elég rég, sosem elég távol,

Rakodóként kezdtem, lógtam árbocon,

Végül a kormánykerék lett az otthonom.

Tíz éve léptem a Sellőáriára,

Kétszer kormányoztam el Hortenziára,

Múltamra nem utal gyűrű, sem papír,

Csupán méltatlan gúnynevem: Rapír.

      Fönt Paul Klee: Kalandhajó (Abenteuerschiff) című képe

Don Martalóc története, folytatásos mese, kiegészítés

Berg Judit: Hárfa

           Elérkezett a Tenger napja. A tündérek sárkányháton érkeztek a tengerpartra. A világítótorony tövében megálltak, hogy megcsodálják a végtelen kék vizet. Eközben a két sárkány, Rolf és Albert kis hajót hurcolt elő egy rejtett sziklabarlangból. A csöpp vitorlást gondosan a parti sziklákhoz kötözték, aztán búcsút intettek, és visszarepültek a szárazföld mélyére.

Ovlachi Aliz – Matjóz cületik

Furafaki egyébként oly sok fő- és mellékproblémával rendelkezik, hogy bizonnyal nem árt elmesélnünk születése történetét.

Történt ugyanis, hogy édesanyja, aki szlovák szolgálóleányként kereste a kenyerét, mióta csak az eszét tudta, egy napon elunta a szolgaságot, és elhatározta, hogy se szó, se beszéd, megszökik gazdáitól, s elmegy világot látni.

Finy Petra: Az óperenciás ember

Türkiz csizmás tengerember,

Szakállából van a tenger,

A két szeme két vitorlás,

Szempilláján matróz tornáz.

Az orra kék jelzőtorony,

Szemöldöke füves orom,

Szája málnaszínű bálna,

Mohás sziget lett a válla.

Nézd, hogy baktat ez a tenger,

Türkiz csizmás tengerember,

Hullámtalpát parthoz csapja,

Óceán az öregapja.

Grafika: Szulyovszky Sarolta

Miklya Luzsányi Mónika: Macska a hajón

A macska azonnal észrevette a csavargót.

„Hát ez soha nem nyugszik?” – gondolta magában megvetően. Elnémult a kikötő, ahogy a csavargó lába a korhadt padlóra ért. Döbbenten figyelte a csendet.

 „Ostoba, ostoba, ostoba… – nézte bánatosan a macska – mindent elfelejtettél, ugye?”

A csavargó egy darabig nem mozdult.

„Gyerünk… Rajta… – szurkolt neki a macska – eszedbe fog jutni!”

Finy Petra: A sellőlány álma

Erre lengek, arra lengek,
Hajódeszkán vagyok permet,
Pikkelyszoknyám felborzolnám,
Fényeit a mélybe szórnám.



Lábam végén tarka uszony,
Rátapadva halvány iszony,
Szívemben nagy smaragdbánat:
Ember vagyok, mégis állat.

A királyfik halnak látnak,
Nyughatatlan, vízi árnynak,
Hínárhajam csúf, azt mondják,
Testemen rút algaformák.

De majd egy szép sellőherceg,
-Hátán a víz napfényt kerget-
Hogyha meglát, nem csak vihog,
Uszonyúan szeretni fog.

Grafika: Szulyovszky Sarolta

Majoros Nóra: A sellő és a napfelkelte

Korán keltem ma. A nyolckarú még alszik, a sokfogú már elindult vadászni. Ha keresztezem az útját, talán kitér, és a csíkos család biztonságban lesz. Igen, a mező felé megyek, talán ott lesz a vén páncélos. Végigsimítom a páncélját, leszedegetem róla az élősködőket, és nézem, ahogy csőrével legeli a hajladozó füvet. Amikor apró gyémántokat eregetve a felszínre úszik levegőért, tovább megyek. Nem is fog emlékezni rám. Sietnem kell, mert lemaradok a fény ébredéséről. A kagylók, a rákok halk nesszel motoszkálnak, láthatatlan medúzák sodortatják magukat az árral. A felszín felé úszom, és remélem, elkerülöm őket, mielőtt csípésük élettelen, sodródó fatörzzsé változtatna. A víz átmenet nélkül melegszik. Bukfencezem, ráfekszem a meleg és hideg határára, engedem, hogy a fényes korong sugarai simogassák a hátam, de az éjszaka hűse borzongassa a hasam. Ezüst raj úszik körülöttem, halszájacskák csipkedik a pikkelyeim. Lassan, nagyon lassan táncolok a felszín felé, ahol valami ismeretlen kezdődik. Mondják, élnek ott lények, érzésekkel, mint én, de a víz megfojtja őket. Egy közös van bennünk: a fényes korong, amely lenyugszik éjjel és felkel reggel, és én minden nap megnézem a  sekély vízben, ahogy sugarai történeteket festenek a puha homokba. Fürdök rajzaiban, testemen érzem a melegét. Pikkelyeim csillámlanak, szívem ver, táncra perdít a szenvedély. Amikor a fényes korong tovább indul, én élelmet keresek, menekülök a ragadozók elől és házat építek halott korallból, míg el nem tűnik a fény a horizonton, és be nem köszönt az éj, ideje a félelemnek és a hidegnek. Ha még élek, amikor oszlik a homály, ha még érzem az áramlatot, akkor úszom a felszín felé, hogy a fény rajzaival együtt lejtsem a tündértáncot. Minden reggel, hálával, csillogással és félelemmel.

Paul Klee halai a következő oldalról úsztak át hozzánk:

http://davinciswings.blogspot.hu/2010/05/3rd-grade-fish-inspired-by-paul-klee.html

Miklya Zsolt: Kalóz-szonett

Vakáci-óceán kalózai,

Don Martalóc, rettegett kapitánya

a Sellőária nevű hajónak,

vén Gugora, ki úgy lett valaki,

hogy azt se tudta, mit kavar a holnap,

Rapír, a kormánnyal tengert szelő,

hű Brigantin, a puskaporszagú,

és Galleon, kivel a mentőcsónak

másodtiszt létére is felborult,

s a legénység, Hejhó, Furafaki,

ki jól megmondta egykor Nagylujónak:

„a kolmánylúdhoz nem ált élteni”,

hajótörött-nyugdíjba nem vonult,

kikötőkben mind mestere a szónak /

hullámok közt mind mestere a sónak.

(Zállat az olvaszó teccésze szelint.)


Don Martalóc története, folytatásos mese, 8/8. rész

Szemenszedett tanulság – Dávid Ádám

Vakító fényesség cikázott végig a Hortenzia-szigetcsoporton, kis híján felforralta az Ó- és Újperenciás-tenger mesebeli vizét, majd egy szempillantás alatt megolvasztotta a sarkvidékek végtelen jégtömbjeit is. Don Martalóc pillantott ilyen fényességeset épen maradt fél szemével. Ha Furafaki nem furakodik a közelébe, s nem zökkenti ki a szerelembe bódult kapitányt félszeg bóközönéből, akkor ez a vakító vízözön sem szabadul a világra. De Furafaki kotnyeleskedése miatt Pepe szónoklata is zátonyra futott, miként a Sellőária, Hortense felé vetett szenvedélyes pillantása pedig rajta kívül a földkerekségen mindenkinek elvette a szeme világát.

Végül még... – Bertóti Johanna

„A kormányzó haldoklik.” Futótűzként terjedt a hír a Hortenzia-szigetcsoport lakói között. Fel is pezsdítette alaposan a lakosság fantáziáját, és egyre dagadó tömeg gyűlt össze a kormányzó hatalmas, hajóalakú, tiritarkára festett palotája előtt.

Sellő-ária – Miklya Zsolt

Kár marcangolni magad örökké,

kis Pepém, kár érzelegni.

Kár búslakodni, örülni, sírni,

vígan dalolni és szeretni –

mondta a Hortenzia-szerte ismert

szívtipró, a hírhedt Nagylujó.

Tudod, nekem egy hölgy szíve ennyi –

s két ujjal csettintett egy nagyot.

Majd a Laboda-öböl felé fordult,

ahol a sellőivel együtt szörfölt

esténként, míg látta a napot.

Ezer árboc és vitorla – Mészöly Ágnes

Árad a tenger, zúdul át a hajó ormán / elsüllyedt már a tat és víz alatt a kormány… Ezer árboc és vitorla, ez nem lehet igaz! – méltatlankodott Don Martalóc és megrázta fejét. Egyrészt a tengervizet próbálta kirázni a füléből, másrészt reménykedett, hogy e tekintélyes matrózkapitány-viselkedéssel elűzheti gondolataiból a hívatlan, előszemtelenkedő rímeket.

Egy kis gikszer – Ovlachi Aliz

Cak aztatat nem tudom, Don Martalóc, hogy minek isz szegődtem én ide magához matjóznak! – méltatlankododott az egyik nohátmimáshanem matróz (Furafaki, származása szerint félig japán, félig szlovák legény), akit azért találtunk ki ide, ebbe a történetbe, hogy legyen benne egy hasonlóvagyéppenugyanolyan különc és mindig zsémbes figura, mint Dulifuli a Hupikék Törpikékben (egyetlen aprócska különbség, hogy hősünk kisfiúkorában elbliccelte a logopédust is).

Irány a tenger! – Miklya Luzsányi Mónika

Irány a tenger! – üvöltötték vissza egyszerre a matrózok, ahogy kapitányuk hangját meghallották. Mert a csavargó ekkor már nem volt sehol. Délcegen állt Don Martalóc a kormánykeréknél, vörös bársony zubbonyába belekapott a tengeri szél, s az aranygombok úgy szikráztak a mentéjén, mint az égen odafent a nap.

Hohohohó − Majoros Nóra

Óperenciás-tengert is megjárt, ősrégi vitorlás ringatózott a kikötőben. A tatárboc törötten nyikorgott, a vitorlák kiszáradt moszatként lebegtek. Megkopott a szúette hajótesten a felírás: Sellőária. A csavargó hosszasan betűzte a nevet, vagy azért, mert nem tudott rendesen olvasni, vagy azért, mert valóban fura név volt ez egy harci fregattnak. A kikötő, mint egy ipari daráló, zajosan és büdösen ketyegett. A temérdek rakodómunkás, részeg matróz és csempész az útrakész, legalább a kapitány szerint működőképes hajók körül nyüzsögtek, így senki sem foglalkozott a csavargóval. A biztonság kedvéért körülnézett, mielőtt az ingatag pallón a Sellőária fedélzetére lépett.

Dávid Ádám: Tetkó, a tengerész

Orr Máté illusztrációja

Van egy barátom énnekem,
mogorva, lusta és merész.
Hozzá szól messzi énekem.
Ki ő? Tetkó, a tengerész!

Az óceánban éldegél.
Veszett viharban tettre kész,
amúgy örökké lent henyél.
Ki ő? Tetkó, a tengerész!

Korall-kabátja rám ragyog,
moszat-szakálla mélybe vész,
mikor morogva felbugyog.
Ki ő? Tetkó, a tengerész!

Arcán ijesztő sebhelyek,
nyakában lánc lóg, sárgaréz.
Két karján pingált pikkelyek.
Ki ő? Tetkó, a tengerész!

A pikkely persze matrica,
ha elkopik, nincs semmi vész.
Barátja minden vascica –
Ki ő? Tetkó, a tengerész!

Mogorva bár, tudom, szeret.
Mikor ijedt szemembe néz,
csitulnak mind a vad szelek.
Ki ő? Tetkó, a tengerész!

Egy kagylót még felém hajít.
„Ezen keresztül majd elérsz!”
S kibontja vitorlás haját.
Ki ő? Tetkó, a tengerész!

Azóta, drága, jó barát,
hiányzol és fülemben élsz:
ha hallgatom kagylóm dalát,
köszönt Tetkó, a tengerész!

Megjelent a Szitakötő 2010/1 számában.

A ShakuEcho együttes megzenésítette a verset, amely a Szitakötő CD-mellékletén hallható, és Dávid Ádám a Friedrich Schiller Gimnázium diákjaival animációs videoklipet készített hozzá.