Várfalvy Emőke: Gyurgyóka-gügyögtető

(c)Perecz Annabella

Krük-krük-krük-krük gyurgyóka,

azúrkék a pólója,

olyan, mint a tenger,

irigyli az ember.


Prür-prür-prür-prür édeske,

reggelire méhecske,

csipegetnél lepkét,

hopp, egy sáska, tessék.


Pitt-pitt-pitt-pitt riadó,

télre fészek kiadó,

löszfalú, nem szélfútta,

kilátás: a Mélyútra.


Csüp-csüp-csüp-csüp gyerekek,

sárgulnak a levelek,

Kisszékely, Nagyszederfa,

visszavár a szezonra.

Dobó Dorottya: A csökönyös ajtó

(c)Perecz Annabella

    Valahol, a napraforgóföldeken túl, a kerekerdő közepén áll egy ház, ennek a háznak van egy csökönyös ajtaja, Ajtony. Szegény Ajtony nem volt ám mindig ilyen makacs, sokáig nyílt és záródott szolgálatkészen a ház lakóinak kívánsága szerint, akik úgy átiszkoltak rajta, hogy közben tudomást sem vettek a fáradozásairól. Mindent megpróbált, hogy végre észrevegyék: hűs szellőt libbentett a forró nyári napokon, behúzta küszöbét az óvatlanul futkározó gyerekek előtt, és tiszteletetparancsoló, erélyes kattanással reteszelte be magát, mikor baljóslatú alakok ólálkodtak a környékén. De soha nem kapott se szép szót, se kedves mosolyt az erőfeszítéseiért.
    Bezzeg az ablakok! Nem elég, hogy annyi volt belőlük, mint a veszedelem, de ráadásul mindegyiket párosával szerelték fel, hogy naphosszat tudjanak sugdolózni, morgolódni, nevetgélni.
– Micsoda ápolt fa, ragyogó üveg, micsoda gumitömítés – bókoltak egymásnak, mikor jókedvükben voltak.

András Adél: A bánatos galaj

(c)Perecz Annabella

– Te haszontalan, jelentéktelen... – zendített rá a kakaslábfű.
– …bánatos, közönséges... gyom – fejezte be a betyárkóró. – Ránk ragasztod a rosszkedved.
– Ühüm-ühüm – bólintott rá a lándzsás útifű.
Semmi különös, csak a szokásos, reggeli, szívélyes fogadtatás. A ragadós galaj ezúttal is lábujjhegyen ébredt és némán rázta le magáról a hűvös harmatot. Szinte észre sem lehetett venni, oly szerényen húzódott meg a rét növényei közt.
– Nektek is jó reggelt! – suttogta.
– Hogy aludtál? – lépett mellé a kakaslábfű.
– Mit álmodtál? – magasodott fölé a betyárkóró.
– Na-na?! – így a lándzsás útifű.
– Itt járt már a Bácsi? – terelte el magáról a figyelmet a galaj.
– Nyolckor jön – mondta a kakaslábfű. 
– Á, lehet, hogy csak fél kilenckor, mindig késik – intette le a betyárkóró.
– Így-így – nyugtázta a lándzsás útifű.

Várfalvy Emőke: A méhecskepásztorok

 

Perecz Annabella illusztrációja

    Kopogtattak az ajtón.
    Nem volt kérdés, hogy ki az. Így csak Ambrus János, a Hargita legidősebb medvéje tudott zörgetni.
    – Magával meg mi történt? – bámult Nagyszékely a kissé görnyedten álldogáló óriásra.
    – Urambátyám, azokról a méhekről lenne szó – dörmögte Ambrus János és elvette a mancsát az orra elől, ami legalább duplájára dagadva vöröslött marcona képe közepén.
    – A mindenségit – vakarta meg a fejét Nagyszékely.
    – A legutóbb megállapodtunk valamiben, ugye, urambátyám? – húzta ki magát a medve, amitől a tornác tetőlécei mind egyszerre jajdultak fel.
    Nagyszékely bólintott, s miután a medve eltűnt a porta végén burjánzó rengetegben, bekiáltott a házba:
    – Gyere, menni kell!