Amikor Gergő rajzai a levelesládában landoltak, és először megnéztem őket, még nem sejthettem, hogy annak a lovardának az ajtaja, amit a képen látok, nem csak egy rajzolt ajtó a lapon. Igazából ki lehet nyitni, és mögötte bele lehet kukucskálni egy másik világba, ahol nem csak Gergőnek jó élni, hanem mindenkinek. Amikor beszélgettem vele, sok olyan gondolatot osztott meg velem, amivel mélyen egyetértettem, és hümmögtem magamban, hogy igen, jól gondolja, milyen kedves fiatalember. Gondoltam ezt interjúkészítő felnőttként. Aztán az utolsó kérdésemre, hogy van-e még valamilyen álma, amiről nem beszélt eddig, azt felelte, mindenmentes cukrászdát szeretne nyitni, ahol bármilyen ételérzékenységben szenvedő ember talál olyan édességet, amit megehet. Többet nem voltam kérdező és nem voltam felnőtt. Az az elfogadásra, megértésre vágyó ember lettem egy pillanat alatt, aki nyálcsorgatva és lemondással nézi a mignonokat a cukrászdában, de biztos, hogy mignonból nincs gluténmentes. Köszönöm Gergőnek, minden résztvevő Író Cimborának és illusztrátor társnak, no és nektek, kedves Olvasók, hogy felfedezhettük az ajtó mögötti világot!
A továbbiakban Gergő búcsúszavait tesszük közzé.
Szeretettel búcsúzik a szerkesztő és segítóje:
Majoros Nóra és Halász Bálint
Kedves Olvasók,
Nagyon nagy örömmel olvastam végig az írásokat. Ezek a művek az álmaimról szólnak. Több illusztráció érkezett a szerzők által írt szövegekhez, nagyon tetszettek, köszönöm! Egy mese, egy vers és az illusztrációk kicsit megmutatják, ki is vagyok valójában. Sok pozitív visszajelzést kaptam barátaimtól, ismerőseimtől. Ezúton is szeretném megköszönni Pandur Emese könyvtáros néninek, hogy tájékoztatott a felhívásról, Anyukám támogatását, akire mindig, mindenben számíthatok (Gócza Zsuzsanna) és nem utolsó sorban Majoros Nórának, aki a szárnyai alá vett, elindított ezen az úton és végig segített. Az olvasóknak pedig köszönöm, hogy elolvasták az interjút és az elkészült műveket!
Menyus cukrászdája, a Torkos Táltos országszerte híres volt. Kirakatában marcipánrózsák, szaloncukrok, mandulás patkók sorakoztak. Ám az igazi tobzódás odabent kezdődött. A pultban krémesek, torták, rétesek, pohárkrémek, fánkok, bonbonok mosolyogtak csábítón, no és a hullámba fagyott nyári kert: a fagylaltok! – Kérek szépen egy szelet diótortát – mondta Irma néni vasárnap délelőtt. – Elég egy szelet, hiszen tudja, Menyuskám, már csak egyedül vagyok. Amióta az én édes férjem, meg a tehénkém, meg a kiscicám, meg a lyukas fazekam… – és Irma néni akkor is folytatta, amikor Menyus már Julcsa kishúgának tálalta a fagylaltot. És akkor is mondta, amikor Pista bácsi bejött almás-mákos rétesért, és Menyus egyszerre hallgatta Irma néni panaszát és Pista bácsi beszámolóját az unokája születéséről. Mert Menyus mindig mindenkit meghallgatott. Talán ez még nagyobb vonzerő volt, mint a franciakrémes tetején hibátlanul kivitelezett karamellmáz. Minden este, zárás után Menyus lehúzta a redőnyt mindkét ablakon, meglocsolta a fikuszt, felmosott, lekapcsolta a villanyt, és a sötétben még egyszer körbenézett. Elégedetten csettintett a nyelvével, és felsétált az emeletre, ahol lakott. Ám ezen az estén, amikor lekapcsolta a villanyt, a fikusz levelei között megpillantott valami fényeset. Egészen halvány kis derengés volt. „Mi lehet ez? Talán egy szentjánosbogár tévedt be az üzletbe?” – tanakodott magában.
Göröngyföld gyönyörű volt. A mezőket beborították a virágok. A folyó szélén girbegurba fák nőttek. A dombokon pirostetős házak álltak. Az erdőben szabadon éltek az állatok: őzek, rókák, mókusok, nyulak és madarak. A kertekben sok gyümölcs termett, a földeken pedig aranylott a búza. Mégis – mint mindenhol – itt is mindenkinek megvolt a maga gondja-baja. A király azért búsult, mert nem született gyermeke. A szakács szomorkodott, mert bármit sütött-főzött, a királynak semmi sem ízlett. A halász fájlalta a derekát. A felesége azért lógatta az orrát, mert elvesztette kedves cicáját. A csónakos kétségbeesett, mert elhagyta a szerelme. A virágboltos nem szerette a tükörképét. A nyúl félt a rókától. A róka folyton éhes volt. A hétköznapok mégis egymást követték, és Göröngyföldön mindenki tette a dolgát, akármilyen bánat sújtotta. A király igazgatta az országot, a szakács levest főzött, a halász pontyot fogott. A felesége tanított az iskolában. A csónakos átvitte a folyón az utazókat. A virágboltos koszorút font. A nyúl nevelte a kicsinyeit. A róka őrködött az ország határán. A gazdák reggel lóra pattantak, és bejárták a földeket, a lovak pedig vidáman nyargaltak velük. Itt nőtt fel egy barna szőrű csikó. Mivel imádott a széllel kergetőzni, szülei az Árkonbokron nevet adták neki. Amikor felcseperedett, ugyanaz lett a munkája, ami a többi lónak is: húzta a búzával teli szekereket vagy a hátára vette gazdáját, és elvitte őt a mezőre. A gazda pedig egyre többet és boldogabban lovagolt Árkonbokronnal.
Az Író Cimborák alkotóműhely fennállásának 10. évfordulója alkalmából egy gyerekrajz pályázatot hirdetett, Mi a csoda… Meseországban címmel. Sorban érkeztek a szebbnél szebb rajzok, majd egy nap rendhagyó levél pottyant a postafiókba. Egy fiatalember küldte, aki ugyan kilóg már a pályázat korhatárából, mégis megihlette a téma. A levelét olvasva úgy tűnt, mintha részt vett volna a megbeszélésen, amelyen az Író Cimborák kitalálták a jubileumi év témáit. Amikor az egész éven átívelő interjú-rovatnak a Milliószín ég alatt címet adtuk, pont olyan gondolatok fogalmazódtak meg bennünk, mint Gócza Gergely Zoltánban. Lehetséges lenne, hogy ő egy kém, és valami varázslat segítségével kihallgatta a beszélgetést? Vagy talán inkább rokon lélek?
Ha valaki még nem ismer téged, mi lenne az a három dolog, amit a legfontosabbnak tartasz elmondani magadról?
Gócza Gergely Zoltánnak hívnak, és Kaposváron élek. Nagyon szeretek lovagolni, sütit sütni és a kutyusaimmal játszani.
Amikor az Író Cimborákkal arról beszélgettünk, hogyan ünnepeljük a közösség tizedik születésnapját, arra jutottunk, hogy a legnagyobb értékünk a közösség, a sokszínűség és a játék – ezért is lett a jubileumi év címe: Milliószín ég alatt. Több ötlet is felmerült, milyen témák mentén szervezzük az évet, és az egyik az volt, hogy készítsünk interjúkat számunkra érdekes, iránymutató, vagy éppen kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel. Szerzőink és illusztrátoraink pedig irodalmi és képzőművészeti alkotásokkal reagálhatnak a gondolatokra. Így az olvasók nem csak azokat az embereket ismerhetik meg, akik számunkra érdekesek, hanem azt is nyomon követhetik, hogy egy alkotó hogyan figyel a világra, és hogyan lehet kényes vagy nehéz témákról gyerekekhez szólni. Sokáig kerestem azt az embert, akivel szívesen beszélgetnék, és aki inspirációt is jelenthet számunkra.
Aztán egyszer csak a Mi a csoda… avagy Meseország gyerekszemmel című rajzpályázatra befutott két nagyon érdekes kép. Látszott, hogy nem gyerekrajzok, kicsit kilógnak már Meseországból. Ezeken a rajzokon valós vágyak szerepeltek, és komoly kérdésfelvetés. Kíváncsi lettem rá, ki küldte a rajzokat, és megismertem egy különleges fiatalembert, akivel tényleg érdemes beszélgetni.
A következő hetekben, november 3-20. között közzétesszük a blogon a Gergővel készült interjút, illetve azokat a műveket, amelyeket az ő gondolatai ihlettek. Az interjúnak és a témának azt a címet adtuk: Nagy szívbe születni. Kívánjuk, hogy benneteket is öleljen, óvjon egy ilyen szép, világért dobogó szív.
Véget ért az ÉRTÉKELEM, HOGY ÉLEK interjúra épülő gyerekirodalmi sorozat, melyre Brezovai Gábor, a sorozat kiindulási pontja személyesen reflektált. Megkérdeztük Gábortól, hogy milyen érzés, amikor írók, költők, más nézőpontú emberek merítenek az ő életéből ihletet? A válasz megérkezett:
„Borzongatóan különleges élmény volt olvasni, azokat a műveket, melyeket tehetséges írók és költők fogalmaztak az én rövid élettörténetemből inspirálódva. Így még inkább értelmet nyert minden, amit átéltem és tettem. Hálás vagyok és köszönöm a megtisztelő elfogadást.”
Mi is köszönjük, hogy velünk tartottatok ezen az izgalmas úton, és reméljük inspirációt nyertetek Gábor és az Író Cimborák gondolataiból.
Egyszer volt egy ember, aki elhatározta, hogy megkeresi az igazságot. Nekivágott hát a világnak. Bejárta az összes országot, birodalmat, hegyet, völgyet, tengert és sivatagot, de sehol sem találta. Már az egész világból csak egy sűrű sötét erdő maradt hátra, a legsűrűbb és a legsötétebb, nem véletlenül hagyta az ember a végére, mert mint minden élő, ő is tartott tőle. De nem volt mit tenni, csak az maradt, így belevetette magát a rengetegbe. Ahogy egyre mélyebbre hatolt, elveszett, már nem csak azt nem tudta, hogy honnan jött, de azt sem, merre van előre vagy hátra: az irányok és az idő tótágast álltak. Reményét vesztve bolyongott, amikor végre fényt látott pislákolni. Örömmel futott oda, de amikor közelebb ért megtorpant, mert látta, hogy egy tűz az, ami körül tolvajok tanyáztak. De késő volt, a haramiák észrevették az embert, megragadták és a vezérük elé hurcolták. A rablóvezér kifaggatta az embert, mit keres, milyen kincsre vadászik. Az ember őszintén felelt, az igazságot keresi, mire a rablóvezér a haramiákkal együtt harsányan felröhögött. Igazság az meg mire jó, nevettek gúnyosan és ide-odalökdösték. De amikor kiszórakozták magukat, útjára engedték.
Ha felébrednék, és az lehetnék, aki csak akarok, akkor embergyerek lennék, és egy olyan szép, tágas szobában laknék, mint a tiéd, ahol rengeteg játék meg puha párna meg szín meg fény és mese venne körül. Reggelente mosolygó érintéssel ébresztene az anyukám, és mire kimennék a konyhába, zabkeksz meg banánturmix meg alma és D-vitamin várna. Utána elmennék az iskolába, és szépen sorban, szabályosan végigtanulnám a matekórát meg a magyarórát meg a tesiórát meg a rajzórát és a nyelvtan-korrepetálást is. Játszanék délután a barátaimmal, és csak kicsit sírnék, amikor piszkálnak, és átölelném a legjobb barátom, amikor őt piszkálják. Együtt mennénk haza, az anyukám adna nekünk melegszendvicset meg muffint meg rágcsálnivaló répát meg diót és málnaszörpöt. Megírnánk a leckét, a matekot meg a magyart meg a természetismeretet meg az angolt és az erkölcstant is, mert minden nap sok a lecke, és nagyon elfáradnánk, de utána játszanánk egy kicsit a hörcsögömmel. És akkor elfogyna a nap, mert a barátomért eljönne az apukája, rám meg már várna a vacsora meg a táskaösszepakolás meg a zuhanyzás és az esti mese. Az esti mese az egészben a legjobb. Erdőillata van meg napsugárszíne meg akácmézíze meg papírsárkány-suhogása és színesceruza-tarkasága. Aztán megölelne az ágyam meg a párnám meg a takaróm meg a plüssállataim és az anyukám, és álomba zuhannék. Álmomban hörcsög lennék, és egy napsugárszínű, akácmézízű erdőben laknék. És ez így menne minden nap, kivéve hétvégén, de a hétvégék is nagyon hasonlítanának egymásra. Játszanék meg rollereznék meg rajzfilmet néznék meg társasjátékoznék a szüleimmel, meg elmennék a nagyszüleimhez és természetesen tanulnék is. Szép, egyforma hétvégéink lennének. De én csak álmomban lehetek embergyerek. Amikor felébredek, csak egy hörcsög vagyok egy üvegfalú terráriumban, amelyben van forgács meg vacok meg víz meg magok és rágcsálnivaló répa. Meg egy mókuskerék.
Zuhant. Nem értette, mi történik. Néhány perccel ezelőtt még egy puha, kényelmes ülésben gyönyörködött az első osztály nyújtotta pompás kilátásban. Lustán terpeszkedő nagyvárosok, égbetörő hegyek, végtelen zöld mezők felett suhant. Elégedetten állapította meg, hogy Harry Potter varázsiskolája igazán elegáns, lenyűgöző látványt nyújt. Pár perc és a Disneyland kastélya felett fog járni, aztán fejest ugrik az Alpok havas hegycsúcsainak látványába. Mint egy végtelen tál tejszínhab! És ez most mind eltűnt. Zuhant, zuhant és zuhant. Egy szempillantás volt az egész. Egy nagy dördülés, villanás és most zuhan. El sem tudta képzelni, mi történik a zuhanás után. Félt. És szomorú volt. A magas, napfényben úszó, pillepuha ülésre gondolt, ami körülölelte, ringatta a kellemes csöndben. A zuhanás hideg volt, szürke és zajos. Nagyon zajos. Csak lenne már vége - gondolta, aztán összerezzent - De mi lesz a vége? Vége. A napfényben úszó magas már nem is látszott. Csöppp… A különös ismeretlen hang mintha átölelte volna és gyengéden lefektette egy puha, kellemes illatú helyre. Óóó, mennyire vártalak! Köszönöm, hogy eljöttél és megmentesz engem! - hallott egy halk, de barátságos hangot. Ki vagy te? - kérdezte a hang tulajdonosát - mi történt? Ibolya vagyok. Hosszú utat tettél meg hozzám. Már hetek óta vártalak s te pont ma érkeztél, mikor már azt hittem, végem. Köszönöm, hogy engem választottál, drága Esőcseppem.
Mint ahogy az életet adó forrás, a Tiriszi a tavaszi olvadás idején, úgy hömpölygött a kérők sora a vakítóan fehér falú palota aranykapujától egészen a vele szemben magasodó Kajána hegy lábáig. Szó, mi szó, lassan húsz éve, a király lakodalma óta nem volt ekkora csődület a birodalomban. Az uralkodó, Pháddi király a környező országokban kihirdettette, férjhez adja egyetlen lányát, Téát, a legrátermettebb jelölteket pedig ő maga fogja kiválasztani. Amikor aznap hajnalban Téá álmosan széthúzta toronyszobájában hatalmas ablaka függönyét, hogy kinézzen a Kajánára, nem tudta mire vélni a tülekedést a palota előtti utcákon, de nem sok ideje volt töprengeni, hiszen mire a Nap sugarai megérintik a hegy lábát, oda kell érnie a város másik végére. Végigszántott fésűjével hosszú fekete haján, felkapta köpenyét és kalapját. Sebtében kortyolt egyet kedvenc kecsketejéből a konyhában, és tarisznyájába rejtette ebédjét, az éléskamrából nyíló átjárón keresztül kijutott a város utcáira. De ahelyett, hogy mélyet szippanthatott volna a friss reggeli levegőből, lépten-nyomon idegen férfiakba botlott. Az egyikük a lábára is lépett. – Auuuu! Figyelj jobban az orrod elé, te mamlasz! – szisszent fel Téá. A díszes ruhába öltözött alak azonban annyira igyekezett a palota irányába, hogy meg sem hallotta a mérges királylányt.
– Képzelj ide egy pöttyöt. – Milyen pöttyöt? – Olyat, mint az ujjad hegye. – És milyen színű ez a pötty, kék? – Ha akarod, akkor kék. – Akkor legyen fekete pötty. – Jó, legyen fekete és képzelj mellé még kettőt, kicsit feljebb. – Mintha szemek lennének? – Igen, ügyes vagy, éppen erre gondoltam! – Lehet neki szája is? – Igazi, mosolygós szája legyen! Kiri felröppent örömében. – Ez nagyon jó lesz! – Igen, jó lesz, de nyisd ki a szemed, amikor repkedsz, mert még leversz valamit… – De akkor elveszítem a mosolygós arcot! – Nem baj, majd elképzeled újra, de ez itt nagyon értékes… – Bom éppen hogy csak meg tudta menteni a kedvenc vázáját. Kiri visszahuppant az ágyra és kinyitotta a szemét. – Annyira mosolygott – mesélte izgatottan, mit látott. – Imádtam! – Aztán körbenézett, mintha először járna Bom szobájában. Kíváncsi lett, mit nem szabad leverni a szárnyaival. – Miért van ilyen sok könyved? – Mert sokat olvasok és a sok olvasáshoz sok könyv kell. Legalábbis, ha nem akarod mindig ugyanazt olvasni. – Én nem akarom! – tiltakozott Kiri, közben lopva kilesett az ablakon – még csak most tanulok olvasni. – Az nagyon jó – lelkesedett Bom és felállt a karosszékből. – Anyukádat lesed? – Hoz nekem epres kiflit. – Arra érdemes várni! – mosolygott Bom. Biztonságba helyezte a vázát, aztán levett egy vékony könyvet az egyik polcról. A derengő fényben porfelhő csillant és lassan szitált lefelé. Kiri érezte, hogy mindjárt tüsszentenie kell. Anyukája szigorúan meghagyta, hogy amíg Bom vigyáz rá, addig jól kell viselkedjen. És azt úgy kell, hogy egyenesen ülünk és nem vágunk közbe, és nem fészkelődünk, és a tányér fölé hajolunk, és a szánk elé tartjuk a kezünket, amikor tüsszentünk, ne higgye Bom az egész családról, hogy neveletlenek vagyunk. A tüsszentés azonban elmaradt, Bom pedig visszaült a karosszékbe, hogy megmutassa Kirinek a könyvecskét. Csíkos volt. És régi, mint Bom ráncos keze. Az öreg megsimogatta a könyvet, mint valami kedves ismerőst, aztán Kirire emelte csillogó tekintetét. – Emlékszel még az arcra? – A mosolygósra? – Igen, a mosolygósra. Könnyű volt elképzelni? – Nem volt nehéz – vonta meg a vállát Kiri. – Ezzel a könyvvel és a benne lévő szavakkal egész világokat tudsz majd elképzelni! Kiri nem értette Bomot. Minek elképzelni a világokat? De nem akart butaságot kérdezni, anyukája azt is megmondta, hogy ne kérdezgessen butaságokat. Egy ilyen nagy tudóst csak fárasztanak az ilyen kis gyerekek hasztalan kérdései. Mégsem tudta megállni. – Nem elég a pöttyöket elképzelni? – Eleinte elég – bólogatott Bom, de aztán több is kell majd. Például ennek a történetnek itt a könyvben nagy szüksége van rád, nélküled ugyanis nem bír létezni. Kiri megrebbentette a szárnyát. Most éppen Bom beszélt butaságokat. Anyu mondta, hogy nem szabad repkedni, nem szabad hangoskodni, de nem mondta mit kell csinálni, ha a nagy tudós beszél majd butaságokat. – Nem létezik a történet? – Dehogynem, a történet létezik, de ahogy te látod majd, úgy nem látja senki más. Olyan, mint a világunk. Sokan élünk benne, de senki sem láthatja olyannak, mint te. – Senki? – Senki! Ahogy te látod, az egyedül a tiéd. Ezért ennek a világnak nagy szüksége van rád. Rád és fantáziádra. – A pöttyökre? – Először azokra, aztán… – A mosolyokra? – Nagyon okos vagy! Kiri elégedetten dőlt hátra és az anyukájára gondolt. Meg az epres kiflire is. A világnak nagy szüksége van az epres kiflire. – Nagyon jó az a kifli – mosolygott Bom, mire Kiri elcsodálkozott. – Te gondolatolvasó vagy? – Dehogy! Én csak sejtettem, hogy erre gondolsz. Sok embert tanítottam már és minél több embert ismersz, annál kevesebb különbséget látsz köztük. Mindenki más, de mégis mindenki hasonló is egyszerre. – Mi is mások vagyunk. – De még mennyire! – nevetett Bom. – Mégis hasonlítunk? – Mindenki mindenkire. Kiri felült és kikapta Bom kezéből a csíkos könyvet. Ha úgy hasonlítanak egymásra, gondolta, akkor neki is el kell olvasnia ezt a sok poros könyvet! A tudós közelebb hajolt és megfordította a kezében, hogy a hátulján lévő írást észrevegye. – Kezd ezzel – tanácsolta, – de csak miután megetted az epres kiflit. Kiri azonnal felröppent és már látta is, amit Bom. Anyukája átért a hídon és közeledett a Fenyő-lakhoz. Melléhez szorította a könyvet és kisuhant az ablakon. Aztán visszasuhant, levert néhány ólomkatonát és egy megbarnult levelet a polcról, majd elköszönt, mert anyukája a lelkére kötötte, hogy mindig köszönjön. Ne tűnjön miatta az egész család neveletlennek.
Brezovai Gábor a barátom és hálás vagyok neki. Gyakorlati módszerével meg tudtam menteni az életem és ezáltal visszataláltam az íráshoz is. Gábor sikeres vezetőként több évtizedet töltött el a pénzügyi szakmában, majd felismerte, hogy mélyponton van az élete, ezért változtatott. Így talált rá valódi hivatására, az emberekkel való foglalkozásra.
Mi az, amit szeretsz magadban?
Szeretem az érzékenységemet. Szeretem, hogy sikerült elérnem egy olyan életet, amire mindig is vágytam. Szeretni tudom az embereket, végtelen türelemmel.
Az emberek képesek anélkül megváltozni, hogy megmondanád nekik a titkos receptet?
Hosszú évekig azt gondoltam, hogy az embereket meg tudom változtatni, és közben nem vettem észre, hogy az én életem nem tartott sehol. Klasszikus eset. Vizet prédikál és bort iszik. Rá kellett jönnöm, hogy először a saját életemet kell a saját módszereimmel megváltoztatni, és csak utána kezdhetem átadni a tudást.
Volt olyan időszak, amikor még nem tudtál az értékeidről?
A pénzügyi szakmában nagyon sikeres voltam. Akkor azt hittem, hogy az az igazi érték, amikor sok pénzt tudok csinálni, és ki tudok tűnni az emberek közül. A tanítás részét nagyon élveztem, de az állandó hajtás és megfelelés kiégetett. Amikor a kislányom megszületett, rájöttem, hogy nem lehetek az az ember, aki a születése előtt voltam. Vesztesnek éreztem magam. Úgy döntöttem, ha vállalok egy leánygyermeket, akkor nincs jogom olyan férfinak lenni, mint amilyet nem akarnék neki férjéül. Ez adta az erőt, hogy megváltoztassam az életemet.
Mivel kezdted a változást?
Az első volt a test. Kilencven kiló voltam, zsírban. Elkezdtem a táplálkozásomon változtatni. Újra elkezdtem intenzíven sportolni. Önbizalmat adott, ahogy a testem kezdett átalakulni.
A második volt az érzelem. A feleségemmel jó barátok voltunk, megértettük egymást. Tizenöt év alatt mindössze kétszer veszekedtünk. Mégis rá kellett jönnünk, hogy nem vagyunk boldogok. A sors úgy hozta, hogy amikor éppen kezdett jóvá válni a kapcsolatunk, akkor bekopogtatott egy fiatalember, akivel rájött a volt feleségem, hogy ők igazi pár. Én ezzel úgy voltam, hogy akkor megfigyelem, tényleg azok–e, és félreállok. Azóta én is megtaláltam a társamat, akivel közel hét éve együtt élünk.
A harmadik változás volt az üzleti élet. Öt éve dőlt el, hogy tanító vagyok. Teljes egészében felszámoltam az addigi életemet. A cégemet, illetve amit huszonhat évig csináltam, egyik pillanatról a másikra abbahagytam. Nem mondom, hogy könnyű volt a váltás, de a legjobb döntés volt, amit a párom sugallatának köszönhetek. Az első év nehéz volt, de a párom mellettem volt, végig mindenben segített, elviselte a nehézségeket. Most egyre több a tanítvány, egyre több embernek tudok segíteni a fizikai testét rendbe rakni. Csodálatosan alakul az életünk.
A változás közben hogyan kezelted a félelmeidet?
Azt gondoltam, hogy oké, akkor most a következő egy évet én erre fölteszem, és megnézem, hogy tényleg ez az én életem, vagy sem. Elkezdtem csinálni anélkül, hogy különösebb bevételeim lettek volna. Szépen, türelmesen, lassan kezdtem el építeni. Hónapról hónapra két-három ember jött tréningre. Utána négy-öt, nyolc-tíz. De ragaszkodtam ahhoz, hogy semmilyen marketinget nem folytattam. Azt mondtam, hogyha jó, amit csinálok, ha az életem érték, és ezt átadhatom másoknak, és ők is tudnak változtatni az életükön, akkor ez őrajtuk is látszani fog, és mások majd kérdezni fognak tőlük. Így is lett. Azóta sem végzek semmilyen marketing tevékenységet, mert akiknek dolguk van a másikkal, azok megtalálják egymást.
Innentől kezdve már csak hátra kell dőlnöd?
Nincs olyan, hogy készen vagyunk. Mindig van hova fejlődni. Ha hátra dőlünk, akkor elkezd az életünk hanyatlani. Emellett meg kell tanulnunk élvezni a változást. Amikor elmész egy koncertre, akkor nem a koncert végét várod. Ha az életed folyamatát élvezed, akkor nincs olyan, hogy céltól célig haladva öregszel és egyszer csak elfogysz, hanem egész életedben úgymond koncerten tudunk lenni. Nem arról szól az élet, hogy elérsz egy jó kocsit, egy új házat, egy utazást, de közben gürizni, szenvedni kell. Ha kínlódás az életed, akkor nem fogod élvezni a célok elérését.
Úgy érzem, ezt tapasztalatból mondod.
Igen. Sőt, néha még most is beleszaladok ebbe. A szemeim kissé fáradtak, és a napokban nem értettem, hogy mi van velem. Aztán rájöttem a párom segítségével, hogy reggeltől estig coaching, kezelés, hétvégén tréning, és feltettem magamnak a kérdést, hogy „oké, haver, te hol vagy? Lehet, hogy egy kicsit le kéne ereszteni?” Ez nem probléma, mert ember vagyok, a saját utamon haladok. Ugyanúgy nekem is tanulnom, fejlődnöm kell folyamatosan.
Fel tudod vállalni a hibáidat, az emberi érzelmeidet bárki előtt?
Nincs mit szégyellni. Ha vállalom magam, és meg merem mutatni magam, akkor olyan emberek fognak körbevenni, akik nem akarnak megváltoztatni, nincsenek elvárásaik velem szemben, hanem úgy vagyok jó nekik, ahogy vagyok. És ők meg nekem úgy jók, ahogy vannak. Elfogadhatjuk az embereket olyannak, amilyenek.
Te hogyan definiálnád a sikert?
Sikeresnek érzem magam, mert azt csinálom, amit szeretek, és az eredmények azt mutatják, hogy jól is csinálom. Nem mindenkinek van igénye Rolls Royce-ra és csillogásra. Pár éve találkoztam egy sikeres emberrel. Egyszerű, tiszta cigány pásztorember vezetett egy kb. százötven magyar szürkéből álló gulyát. Döbbenetes látvány volt, ahogy jöttek szembe. Végre láttam egy olyan embert, aki a helyén van, aki élvezi a természet közelségét, a munkáját. Na, ez boldogság, a teljesség. Nem az a célom, hogy minden tanítványom milliárdos legyen, hanem az, hogy aki a tréningjeimre jár, megtalálja saját magát. Aki ő.
Meséltél arról, hogy tanítani nem lehet, csak tanulni. Akkor a szülőknek és pedagógusoknak mi a legfontosabb tennivalójuk a gyerekekkel kapcsolatban?
A legfontosabb, hogy azt az életet éljék, amilyet szeretnének, hogy a gyerekeik, tanítványaik is éljenek. Arra figyeljenek, hogy a saját életük legyen boldog és teljes. Ne áldozatai legyenek a hivatásuknak. Sok olyan tanítót látok, aki annyira akar tanítani, hogy közben nem veszi észre, a saját életében nem boldog. Nem szereti az életét, és ez óhatatlanul benne lesz a tanításban. Nem mindegy, hogy a gyerekek hogyan emlékeznek rád. Hálával, szeretettel? Olyan tapasztalatot adsz nekik, amely erkölcsi normát ad a saját életükhöz? Egy gyermek a saját értékességét abban fogja mérni, ahogy a szülei, tanárai bánnak vele. Ha egy nehezebben kezelhető gyereket mindenki csak bánt, akkor ő értéktelennek fogja magát gondolni, és az egész életét ez az értéktelenség fogja áthatni.
Vannak olyan univerzális értékek, amelyek minden emberben benne vannak?
A szeretet, a szeretetre való igény minden emberben ott van. Akármilyen furcsán hangzik, nincs rossz ember. Ha ítélkezünk, akkor magunkat ítéljük meg. Gyerekkoromban nagyon jó képességem volt ahhoz, hogy az emberek gyengéit kihasználjam. Már felnőtt voltam, amikor egy régi barátom azt mondta, hogy Gábor, ez egy nagyon jó üzlet, de a te személyed miatt nem megyek bele, mert olyan szemétláda voltál velem, hogy én veled nem vagyok hajlandó együtt dolgozni. Ez pofon volt, de azóta is hálás vagyok neki, mert így rájöttem, hogy az adottságomat, a kommunikációs készségemet olyan dologra használtam, amivel bántottam másokat.
Az összes pofonért hálás tudsz lenni?
Ha visszagondolok bárkire, aki bántott, maximális hálával gondolok rá, mert minden bántás csak az én gondolkodásmódom hibáira világított rá. Nem volt könnyű megérteni, hogy ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel. Nem vagyok vallásos, de rájöttem, hogy ha szeretettel gondolok azokra az emberekre, akik engem bántottak, akkora a bántusukból eredő tapasztalatot a magam javára fordíthatom. Ez a tanulás. Olyan helyzetekbe hoztam magam, amelyeknek az eredménye mindig az lett, hogy vesztettem. De ez az én döntésem volt, nem az ő hibájuk. Az életem belőlem indul ki.
Van-e még vágyad?
Egy szép új otthon a párommal, de ez nem egy ilyen életcélszerű dolog. Nincs olyan konkrét életcélom, amit el akarok érni, mert azt az életet élem, amit szeretek.
