Miklya Zsolt versei

 

                                        Dalocska
                                        
                                        Jó a só és jó a tenger,
                                        jó az útra kelt hajó,
                                        jó a part és jó az ösvény,
                                        jó, ha belepi a hó.
                                        
                                        Jó a ház és jó az asztal,
                                        jó a vendég és a szó,
                                        főleg, hogyha itt marasztal,
                                        és ha belepi a jó. 

Czérna Tamara illusztrációja

                                        Mi a jó?
                                        
                                        Mi a jó? Mi a jó?
                                        Macska nyávog,
                                        az a jó.
                                        
                                        Mi a jó? Mi a jó?
                                        Ring és ringat 
                                        a hajó.
                                        
                                        Mi a jó? Mi a jó?
                                        Mi vagy te, egy
                                        papagáj?

 

Újlaki-Nagy Júlia: Februári kert

  

Takács Viktória illusztrációja

 

Ágica alig kapott levegőt a nagy futásban. Rókabácsi már messziről észrevette, és meg sem várva, hogy a kislány megérkezzen, elindult a kert vége felé.
    – Megint késtél! – morogta, amikor Ágica utolérte, majd felhúzta a szemöldökét. – Hát nem tudod, hogy minden perc számít?
    – Tudom, tudom, de nem lehetett meglógni anyu elől!
    – Nem látott meg engem, ugye? – nézett körbe Rókabácsi, akit a háta mögött mindenki csak vén rókának nevezett. Miután Ágica megrázta a fejét, Rókabácsi begombolta sötétkék kabátját, és intett a kislánynak, hogy kövesse.
    A kert végében egy kiskapu állt, amit nyáron a cseresznyefák és a borostyán úgy elrejtett, hogy sokszor még Ágica sem találta meg. Most, a sáros, hideg februárban csak néhány bokor elhajló ága takarta. Halkan csikordult egyet, majd miután mindketten átléptek a kapun, hirtelen becsapódott, és fenéken billentette Ágicát is, a rókát is.
    – Azt az elhervadt szedres-áfonyás-kányabangitás héjakútmácsonyáját! – méltatlankodott Rókabácsi –, hát soha nem lehet szépen hazaérni?! A kiskapu ugyanis (ki tudja miért és hogyan), egyenesen a rókalyukba repítette mindazokat, akik átléptek rajta.
    Ágica körbenézett. Az ismerős lyukban egyre üresebben tátongtak a polcok. Hiába kereste, már nyoma sem volt a tavaly nyáron befőzött somlekvárnak, de még a rókagomba-savanyúságnak sem. Viszont olyant látott, amit még sohasem.

Nagy Izabella: Dal a hideg szélről

 (Tibike, a zöldfülű  kiscsikó történeteiből)

  

Klesitz Piroska illusztrációja

                            Bentről szép a mező ma is,
                            a hideg tél nem ugat,
                            sárga szalma frissen ropog,
                            lábam alatt nincs huzat.
                            
                            Hejj-hajj, hideg szél, hideg szél,
                            A mező ma nem mesél.
                            
                            Meleg istállóból nézem,
                            hogyan fütyül kint a nád,
                            eszegetek száraz szénát,
                            nem ugrok át kidőlt fát.
                            
                            Hejj-hajj, hideg szél, hideg szél,
                            A mező ma nem mesél.
                            
                            Februárban túl hideg van,
                            hulló szőröm mit sem ér,
                            fekhelyemen lesem inkább,
                            ahogy itt tanyáz a tél.
                            
                            Hejj-hajj, hideg szél, hideg szél,
                            A mező ma nem mesél.
                            
                            Márciusban minden tocsog,
                            csatakos lesz a mező,
                            csak azért is futni fogok
                            kint, ha eláll az eső.
                            
                            Hejj-hajj, hideg szél, hideg szél,
                            A mező ma nem mesél.
                            
                            
        Szerkesztette: Miklya Zsolt
 

Simon Réka Zsuzsanna: Varjú kórusban

  

Miklya Emese illusztrációja

 

Varjú az ugrálásnál csak az éneklést szerette jobban. Énekelt faágon és sziklaszirten, kútkáván és szénakazal tetején. Nem zavarta, ha esett az eső, ha fújt a szél, ha hóvihar sepert végig a vidéken. Dalolt, ameddig a körülötte élők füle bírta. Varjú örömére elég sokáig bírták. A szíve ezért sokszor olyannyira telt csordultig hálával, hogy újra dalra fakadt. Amikor az erdőlakók türelme fogyni kezdett, Pocok boltjában útjukra indultak a panasz hangjai is.
    − Füldugó, füldugó van? – gurult be a kis boltba Sün.
    − Most adtam el Rókának az utolsó tizenkettőt – sajnálkozott az eladó.
    − Tizenkettőt? Mire kell neki olyan sok? 
    − Családi pakk.
    − Én ezt már nem bírom, megyek, és elásom magam! – vinnyogta Vadmalac, és kiviharzott a boltból.
    − Mikor mondja meg már neki valaki? − morogta Medve a próbafülkében.
    − Mi lenne, ha kicsit inkább megszorongatnád? – indítványozta a fülke mellett álló Farkas.
    − Még hogy én? Sosem bírtam az erőszakot! – szisszent fel Medve.
    − Milyen szakot? – ásította félálomban a pultnak támaszkodó Pele.
    − Erőszakot, Pele, erőszakot! 
    − Le kell igázni, és kész! – morogta egyszuszra a távozó Görény.
    − Lekelligázni? Az meg mi? – értetlenkedett a függönyön lógó Denevér.
    − Semmi, Denevér, Görény ma vicces kedvében van – próbált tiszta vizet önteni a pohárba Pocok.
    − Mi lenne, ha megírnánk neki egy névtelen levélben? – ugrott a pult elé Nyúl.
    − Most komolyan, Nyúl! – röhögte el magát Farkas.
    − Mekkora ötlet! – dörmögte elismerően Medve.
    − Mekkora? – ébredt fel egy pillanatra Pele.
    − Semekkora! Nagyon rossz ötlet! – ugrott a bolt közepére ingerülten Farkas. – Ezt nem lehet egy névtelen kis levélkével elintézni.
    − Azért, mert nem a te ötleted, nem kell ennyire lehurrogni! – kapta fel a vizet Nyúl.
    − De ha azt írnánk a névtelen levélbe: Ha nem hagyod félbe, elvisz az erdő réme, az ijesztő, nem? – engedte szabadjára a fantáziáját Mókus.
    − Az erdő réme? Van az erdőnek réme? – gurult be a pult alá Sün. − Ugye nincs? – folytatta a pult alól.