Először a közönséges éti csigák
jöttek.
Jóravaló, szerény népség. Kicsit
lassúak, vagyis inkább csak megfontoltak.
− Mi a kínálat? – kérdezgették.
Nyújtogatták a gülüszemeiket a festékesdobozaim felé.
− Van piros, kék, zöld meg sárga. És
van csík, pötty, kocka és hullámvonal − feleltem.
És már ebből is alig tudtak
választani!
− Legyen piros alapon sárga pöttyös?
Vagy kék alapon zöld hullámvonal? Esetleg sárga alapon kék csíkos? –
kérdezgették egymást.
− Jó lenne lassan eldönteni – szóltam
rájuk, úgy három nap múlva. – Beszáradnak a festékeim.
Eleinte jól ment az üzlet. A négy
alapszín és a négyféle mintázat számos kombinációt tett lehetővé. Mégpedig
egészen pontosan… mindjárt meg is mondom, hogy mennyit…
Na, mindegy. Sokat.
De aztán egyszer csak jött egy csiga, és
azt mondta:
− Bárányfelhőt nem lehetne a házamra kérni?
− Éppenséggel lehet – mondtam vonakodva.
Ekkor kezdődtek a bajok!
Jelentős felárért megfestettem a lila alapon fehér
bárányfelhős csigaházat. Jól nézett ki. A büszke tulajdonos fel-alá flangált az
új házában a réten, és dicsekedett a sok pöttyös meg kockás házúnak:
− Egyedi dizájn. Méregdrága volt, de megérte. Nincs még egy
ilyen!
Másnap már ott álltak hosszú, tömött
sorokban az ajtó előtt. Volt, aki szivárványosat kért, mások virágmintásat, a
hazafias természetűek csigavonalat, de volt igény dinós, pónis, csillagos,
versenyautós, halacskás mintára is, sőt néhányan vérszemet kaptak, és híres
festmények másolatait kérték a házukra.