Majoros Nóra: Macskaház - Baracsi Gabi

Miklya Luzsányi Mónika: A vén Tamburás

A városban Tamburásnak nevezte mindenki a vénembert, de hogy miért, azt már senki sem tudta. Igazság szerint sokan azt sem tudták, mi is az a tambura. Tán’ valami hangszerféle, de hogy milyen, arra már senki sem volt kíváncsi. A város lakói amúgy szerették a zenét, főleg, ha kocsmában verték a dobokat, húzták a hegedűket, ha folyt a sör, és ha kipirult a lányok arca a tánctól. A vén Tamburás azonban sohasem járt a kocsmákba, a térre sem ült ki a hangszerével, mint a vándormuzsikusok. Volt, aki úgy tudta, hogy otthon, a négy fal között szokott muzsikálni. S valóban. A Tamburás omladozó vén házának szorosra zárt spalettái mögül némelykor mintha zeneszó hallatszott volna ki.

– Mit csinál ez? – csodálkoztak az ablak alatt elhaladók. – Magának játszik? Egyedül?

– Azt meg minek? – kérdezte egy ficsúr. – Minek a muzsika, ha nem táncolnak rá?

– Tán’ magában táncol a vén öreg – toldotta meg röhögve egy másik nagyokos.

– Akárhogy is, bolond a vén Tamburás – összegezték a dolgot, és továbbmentek sietve. A szorosra zárt spaletták mögül kiszűrődő hangokra ügyet sem vetett senki, s egy idő után meg sem hallották már, hiszen a hangfoszlányok nem álltak össze muzsikává a fejükben.

De Mia szerette a spaletták közül kiszűrődő hangokat. Bevackolta magát a Tamburás omladozó házának kapualjába, és hallgatta a hangfoszlányokat. Halk pengetés szűrődött csak át a vastag falakon, ritkán állt össze a dallam, de ha Mia lecsukta a szemét, arcok jelentek meg előtte ilyenkor. Nők, férfiak, gyerekek, idősek és fiatalok. Mind különbözőek voltak: szőkék, barnák, kék szeműek, feketék. De mindannyiójuknak valami végtelen bánat ült az arcán. Mia szerette volna megérteni, miért ilyen szomorúak, de a hangok elszálltak, s velük együtt eltűntek az arcok is. 

Baracsi Gabriella illusztrációja

Egy napon, amikor Mia ismét ott kuporgott a vén Tamburás kapuja alatt, várva, hátha felcsendül egy dallam, hirtelen kinyílt a zöldre festett szárazfa kapu, és a Tamburás lépett ki rajta.

Nagy Izabella: A réten

Az első szülinapi asztal körül még csak páran ültünk. De az ajtón gyakran kopogtatnak, hogy szeretnének bejönni és játszani velünk. Közösségünk egyre gyarapszik, érdemes szétnézni az alkotói galériában is, ami szintén egyre bővül, bár korántsem teljes. Egyik legújabb tagunk Nagy Izabella, illusztrátor párja pedig Baracsi Gabriella, aki már számtalan csodás képet ajándékozott nekünk.

Baracsi Gabriella illusztrációja

ott álldigált a pitypang a réten

bólogatta nagy fejét

keresve azt ki gyertyaként elfújná

koronaékszeréről

az elmúló varázst

hogy továbbrepülve a szél hátán

újrateremtse

önmagában a nagy világot --

s te kisleány mezítlábaddal

tapodod a rét füvét

lehasalsz katicát szemlélni

szép szemeiddel

ötévesen

heversz sárga szőnyegen

orrodat belém bújtatod

prüszkölsz s kacagsz

jó nagyot

mikor

tovarepülök a szél hátán

ezerfelé

viszem illatod --

Magolcsay Nagy Gábor: HÓGULYA HANNA

 

Baracsi Gabi illusztrációja

Ma még kicsit alszom. Ma még van kicsit miért.

Ma még a felhőn hófolt a pecsét.

Álom, hogy karkosárba gyűlik a rét,

hogy ébereg ez a fényszomjas vidék.

Ma még kicsit alszom. Ma még van kicsit miért.

Hóbagoly iszik a nyomomból épp,

hógulya hömpölyög át a határon,

Hógulya Hanna az ott, ide látom.

Ma még kicsit alszom. Ma még van kicsit miért,

de Hanna unja a téli mesét:

leveti sálját és bundakabátját,

könnyü szalagra cseréli a pártát.

Talán még alszom, bár nem tudom miért

itt, a hógulya kihűlt helyén.

Ébred a kökény s a levetett kabát

- trapp ide tüstént, medve barát!

Nézd, nem is alszom, s már tudom is miért:

                               legénytől-lánytól nyüzsög a rét -

sorra rázzák a gyümölcsfákat,

Hanna hajában a barkavasárnap.

Lipovszky-Drescher Mária illusztrációja

Egri Mónika és Hétvári Andrea szövegei

Egri Mónika és Hétvári Andrea írói társasjátékának az volt a lényege, hogy kerestek egy képet (Baracsi Gabriella rajzára esett a választásuk), amihez aztán mindketten írtak egy-egy szöveget. 

Hétvári Andrea: Éjszaka

Földre pelyhez ez az este,

a csönd szusszanásnyi –

lábujjhegyen fénylik a Hold,

zoknit is húz, nehogy fázzon

álmokat vadászni.

Baracsi Gabriella rajza

Egri Mónika: A macska és a holnapután

A holnaputánt próbálta a macska megálmodni.

Nem a holnapot, mert az túl közelinek tűnt. Addig még bármi megtörténhet. (Egy napot illik adni a bárminek.)

De a holnapután épp annyira volt távol, amennyire egy álomhoz szükséges.

Szép kerek napnak indulna. – Álmodta  a macska. – Amolyan lustán hömpölygősnek, vajas kifli illatú lábtörlővel, kakaós bárányfelhőkkel a bajuszon. Igazán megnyerő kezdet.

Lett volna...

De nem lett, mert a szúnyog arra járt, és a macska most már beleálmodta a zümmögést is a holnaputánba, mégpedig traktor formájában. A traktor pedig veszedelmes, mert nagy, hangos, és soha nem lehet tudni, merre indul el. Ebben a tekintetben kicsit hasonlít egy pulikutyához.

De a macska nem hátrált meg a traktortól, és jól beleálmodta magát a vezetőfülkébe.

Nem is olyan szörnyű – álmodta a macska, végül is most már én irányítok, és miközben szlalomozni kezdett az udvaron, azon járt az agya, hogyan tudná ezt a tudást a pulikutyán is alkalmazni.

Már épp kezdett volna rájönni, amikor hangos korgást hallott.

Naná, hogy a hasa korgott, de hogy ezt álmában tette, vagy valójában, nem tudta volna megmondani.

Végül is mindegy – álmodta a macska –, ha már úgyis alattam van ez a nagy jármű, elmegyek vele a boltba.

A szomszéd vegyesbolt most valahogy sokkal messzebbinek tűnt. Mintha húzták volna alatta az utat. Kinézett az ablakon, és azt látta, hogy valóban, az utat három kockás szőrű elefánt húzta nagy lelkesedéssel.

– Hát, így nehéz lesz haladnom, de kitolok veletek – álmodta  a macska, megfordult, és betolatott a vegyeskereskedés ablakán. A három elefánt annyira meglepődött, hogy összegabalyodott az ormányuk, és a kockáikból sakktáblák lettek.

A boltban egy órástücsök szolgált ki, karján megannyi vekker ketyegett.

– Csak hogy mindig tudjam, mikor kell ciripelni – mentegetőzött a tücsök. – Mit adhatok?

A macska elgondolkodott. Ha álmodok, akkor bármit kérhetek.

– Mazsolás kolbászod van? – kérdezte furfangos mosollyal. A tücsök egy pillantás alatt előkapott a pult alól egy hatalmas kolbászt, tele mazsolával.

– Még valamit?

A macska törte a fejét, és most először gondolt arra, hogy talán mégis barátkozni kellene a pulikutyával, mert az egy okos kutya, nyilván okosakat is tud álmodni. Aztán arra gondolt, mit kérne a pulikutya a helyében?...Megvan!

– Csokoládés marhalábszárat kérek flambírozva! – kurjantotta a volán mögül, de végig se mondhatta, máris ott volt előtte egy tálban a marhalábszár. Füstölgött, és fura, égett csokoládé szagot árasztott.

– Ez már igen! – álmodta  a macska. Tegyünk egy utolsó próbát.

– Egy meglepetés-menüt kérek... házhoz szállítással.

Egy másodperc sem telt el (már amennyire ezt álom közben mérni lehet), és egy óriási krokodil jelent meg, egyik karjára hűtőszekrény volt tetoválva, a másikra pedig biliárdasztal.

A krokodil egy szót sem szólt, vállára kapta a macskát traktorostól, mazsolás kalácsostól, marhalábszárastól, és egészen a mocsárig ügetett vele.

– Hová viszel? – ijedt meg a macska, hiszen nem is itt lakom!

– Nem bizony – mondta flegmán a krokodil. – Én lakom itt! Házhoz szállítást kértél, és meglepetés menüt. Mondhatom, igazán nagyszerű meglepetés menü leszel! Épp egy ilyen finom vacsorát kértem álmomban...

– Micsoda? Meg akarsz enni? – kiáltotta a macska. – De hiszen nem ehetsz meg, mert én nem álmodtam semmi ilyesmit!

–  Te nem is – válaszolta a krokodil. – De én igen! És ez most az én álmom!

– Az nem lehet, én kezdtem előbb, akkor az én álmom... Na de várj csak egy picit.. Melyik napot is álmodod te éppen?

– Én? A holnapot – mondta a krokodil, és közben már a serpenyőjét tisztogatta.

– Na látod, akkor nincs itt semmi hiba. Én a holnaputánt álmodom... Szóval mégsem ehetsz meg.

– Milyen kár – szomorodott el a krokodil. Na de holnap szívesen látlak vacsorára.

– Hát persze – mosolyodott el a macska, és amilyen gyorsan csak lehetett, hazatolatott a traktorral.

Ebben a pillanatban egy légy szállt a macska orrára, és megrángatta a bajuszát.

A macska kótyagosan ébredt, és életében először meg akarta csókolni a legyet.

– Mondtam én, hogy holnapig bármi megtörténhet... morogta maga elé.

Aztán még sokáig nem mert elaludni.

Hétvári Andrea: Titok-mandala

Baracsi Gabriella illusztrációja

Szádeli, hol jársz?

Szádeli, hol vagy?

Végre jöhetnél, fuss ide holnap,

festeni holdat nem tud akárki,

csöppen a festék, festeni, várni

menj a folyóra, hallgat a holtág,

hallgat a hullám, mert bizonyosság,

ott van a márna, alszik a vízben,

álma a tóban, két foga sincsen.

Szádeli hol van?

Szádeli jön már,

hozta az ősz is, hozta kerek nyár,

fess csak ecsettel, fessed a kőre,

moccan a szárnya, és kis időre

úgy tűnik, éled, villan a csőre.

Hozta kerek nyár, röppen előre,

sorsa öröklét, rebben a szárnya

égszínű kékben – senki se látja –

égszínű kékkel mártja a tollát.

Hajnali füstök festik az orkánt

széllovaikkal, bontja sörényét,

reggeli fénnyel éjszaka szélét,

fürge pirossal megbabonázza,

surran az égen – senki se látja –

szikra a végén, csillan a festék,

hajdani ének,

hajdani esték.

Hétvári Andrea: Fohász a jó jegyekhez (Walther von der „Ó, jaj”-a után szabadon)

Baracsi Gabriella illusztrációja

Ó, bárcsak jönnétek mind,

mért tűntetek el már

az ellenőrzőinkből,

hisz messze még a nyár!

Az áhított szabadság

hiányzott biztosan,

és repülőre ültek

köztetek jó sokan.

Talán az olasz tenger

s a Maldív-szigetek

hívott el tőlünk gyorsan,

hogy ott repüljetek

a pálmafák, a tenger

felett, s a déli szél

borzolja frizurátok

(de versem mit beszél?!...)

Hozzád szólok először,

te büszke, szép ötös,

nélküled minden óra

és út igen rögös.

A digitális napló

is búsul nélküled,

oly csodálatos voltál

az orrod s két füled

helyett a magas rangod

volt igazán vonzó,

és nem pótolhat semmi

ragasztó, sem olló…

Dicshimnuszokat zengnék,

(ha tudnék dicsül én)      

hogy nincs nálad csodásabb

emitt a földtekén.

A négyes is jó volna,

– ha már nincsen ötös –

bár némileg pórias

és kevésbé dögös,

de éppen megfelel még,

hogy a fránya tanár

ne kanászodjon úgy el,

és ne piszkáljon már.

Ti görbülők és szálkák,

felejtsetek ma el,

a kérvényeitekre

ma senki sem felel.

Most visszatérve rátok,

négyes és jó ötös,

úgy hiányoztok innen,

mint pókerből a flös,

mint alsóból a madzag

(és szép Mona Lisa

a múzeum faláról)

bizony ám, úgy biz’a!...