Dióhéjnyi mesevalóság

Mi a kedvenc meséd? 

Huh, de nehéz lesz dióhéjban… Most éppen odavagyok az orosz népmesékért. Ha egy kedvencet kéne megnevezni, akkor egyértelműen az Iván cárevics és a szürke farkas lenne az. Maradtak kedvencek a gyerekkoromból is, bár azok tulajdonképpen motívumok: például a hegy, amelyre minden századik esztendőben rászáll egy madárka, és hozzá feni a csőrét. Elképzelni, mikor is kopik el az a hegy… még most is beleszédülök.

Kinek írod a mesét: valakinek, saját gyermeknek, vagy leginkább magadnak? 

A szívemben van címzettje a meséimnek. De most, hogy így kérded… Volt egy nyár, amikor sorra olvastam a Grimm-meséket, saját magamnak. Talán az akkori önmagamnak írok. Annak a komoly kislánynak. Igazából a felnőtt énem is a realizmus egy formájának hiszi a mesét, és csodálkozik, hogy mások nem annak látják.

Dióhéj és Forma1

Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy „dióhéj”? 

Érdekes módon a dióbél, és arról meg Móra Ferenc meséje, a Dióbél királykisasszony. Meg persze, azért a diópucolás is, amitől olyan fekete lesz az ember ujja, hogy csak napok múlva tűnik el. 

Belefér-e egy dióhéjba a mesék mellé a Forma-1? 

A dióhéjba minden belefér, ha úgy akarom. Mivel maga a bél egy kicsit olyan, mint az agy (bár ez inkább igaz a gesztenyére), minden bele kell férjen, ami én vagyok.

Az első gyerekkönyved 2000-ben jelent meg. Éppen változóban volt a magyar gyerekirodalom; érezted-e a saját bőrödön ezt a változást az elmúlt 15 évben?

Pablo Zerda – Tamás Zsuzsa: Macska úr a szomszédban

Amikor ideköltöztem, ebbe az aprócska földszinti lakásba, tudtam, hogy nemcsak a három és fél szobámat meg az egész régi életemet hagyom hátra, hanem a lépcsőzést is, ami az én fájós lábammal már igencsak nagy problémát jelentett – így hát megpróbáltam örülni a változásnak. Mi tagadás, nem sikerült: egyszobányi új otthonom egy pillanat alatt megtelt régi életem tárgyaival és az emlékeimmel, mégsem volt kihez beszélnem, és nagyon egyedül éreztem magam.

Földszinten lakni különös érzés: néha megfeledkezem róla, hogy három emelet és sok-sok család lakik a fejem felett. Ha kinézek az ablakon, az orgonabokor mintha csak nekem virágozna, a talpalatnyi kert mintha csak az enyém volna. Így hát gyakran üldögélek az ablak mellett, és ilyenkor szívesen megfeledkezem arról, hogy rajtam kívül más is lakik itt.

Igaz, mindig van, mi eszembe juttassa a többieket. Legfőképp a szomszédaim, akik olyan hangosak, mintha nem is a szomszéd lakásból, hanem a szomszéd szobából szűrődne át hozzám a hangjuk – no de hát, mint már említettem, a lakásom csupán egy szobából áll. Különös párbeszédeknek vagyok fültanúja, a legtisztábban ugyanis akkor hallom őket, amikor a fürdőszobában tartózkodnak: igen, néha ketten vagy hárman is, mert a kislány nem szeret egyedül fürdeni, és a vécére sem tud még egyedül felülni.

Pablo Zerda, argentin művész alkotása

Először nem is értettem, miért ront be a fürdőszobába az anyukája azzal, hogy „Gyorsan, a karimát!”, de egy ideje rájöttem, hogy a gyerek vécéülőkéjét hívják így; ha pedig az iránt érdeklődik, kell-e barát, akkor hosszabb üldögélés következik, amelynek néhány plüssfigura lesz a nézője. Tiszta bolond az egész família, én mondom.