 |
| (c)Jaskó Emőke |
Hűs árnyékkal hívogatott
kertemben az almafa.
Mikor odaértem,
kitárta szárnyait, és repült.
Ágán magával vitt
dióbarna gyerekkoromba.
Körém tekeredett és szétterült
az a kásás semmittevés,
mint viaszos gyümölcshéj
a konyhapulton.
Édes dinnye ízét éreztem a számban, és a
homokozólapát laffanását a lapockámon.
Mintha ráharaptam volna a csutkára,
szorítottam remegő térdkalácsom:
s most először átöleltem reszkető
gyermekmagam.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
 |
| (c) Jaskó Emőke |
Még álmos a kert, a faágakon tompán és halkan csivitelnek a tollas lények, a fagerendák közt lassan oszlik a homály, ráérős-komótosan, mint ahogy a nagyon idős emberek szöszmötölnek reggelente a konyhákban, a gerendák réseiben is lassú percegéssel foszladozik a sötét, elhatározás és erő nélkül.
A bokrok alján nyújtózik a pára, a hideg nedvesség apró gyöngycseppekben ül a növényekre. A dió-
fa áll, felső leveleit már elérte a fény, lombja keletről felragyog, csillámló fénymuzsikát írva a légbe, ha a szellő meg-megsimítja smaragd koronáját.
A medencében ásít a kék, oldalára dőlve alszik a kád, reggeli békéjét nem zavarja az álmos, határozatlan légyzümmögés. Alszik a garázs, benne alszanak a biciklik, alszik Tanika és Kisizzik a diófa alatt megbúvó szobák rejtekén. Bübü is alszik, kutyafülén hullámzanak a hangok, a mélyülő csendben csak béke van.
Terpeszkedik a fény, lágy kezével simogatja a füvet, piszmogva egyenesíti egyesével a fűszálakat, lassan emelkedik a harmat, sóhajtásnyi elmúlást és az új nap kezdetét emelve lassan a légbe.
Karcsú lény sétál, négy lábát kecses méltósággal emelgetve a kerten át. Körbenéz, bajusza hegyén megpihen a pimaszság, Bübü kutyaorra meg se rezzen, alszik, melegbe burkolja a diófa alatt rejtőző szoba, oda macska be nem teheti úgysem a lábát.
Pislog a fény a tisztaszobában, meg-megtorpanva hagy nyomot a papíron a grafit, az ákombákomból ráérősen oldalognak ki a szavak, a fénypászmákban nyerik el végső helyüket és jelentésüket.
Kint az asztalon a kosárban egyensúlyoznak az almák, a nehézkedés törvénye tapasztja össze finom bőrüket. A kávéfőző is visszafogott mormolással főzi a bablét. Óvatos, puha mozdulat nyitja a szekrényt, emeli a tavalyi bögrét, hogy a következő pillanatban...
 |
| (c) Jaskó Emőke |
... hogy a következő pillanatban Pöszke kis híján hasra eshessen a saját lábában. Tompa puffanás, halk szisszenés, a törött lábujjba belenyilallik egy pillanatra a fájdalom. Csurran a kávé, neszez a szék.
Pöszke mellkasához húzza a térdeit, kezében a meleg bablével töltött ibrik, nézi a kertet, nézi a fényt, nézi a hajnalt. Nézi a jóisten egy darabka tenyerét, hiszen azon ül, számba veszi a diófán a leveleket, a levélen a harmatgyöngyöket, a kávéból felszálló gőz aprócska pászmáit.
Minden megvan.
Szerkesztette: Komjáthy Nessi
 |
| Jaskó Emőke illusztrációja |
Zümőke volt Mézfalva egyik legszorgalmasabb méhecskéje. Fáradtságot nem ismerve gyűjtötte a nektárt és porozta a virágokat, ám a telhetetlen méhkirálynő sosem volt vele elégedett. Hol túl ragacsos volt a nektár, amit hozott, máskor meg nem ragadt eléggé. Volt, hogy a méz színe miatt panaszkodott a gonosz méhkirálynő, máskor a szaga, a hangja, a cseppenése, a csurranása vagy csak úgy a méz állaga nem tetszett neki, de még az is előfordult, hogy egy nagy adag kifogásolhatatlan mézet a folyóba borított. A méhek ilyenkor ijedten összerezzentek, de senki nem mert szembeszegülni vele.
Zümőke egyre kimerültebb és egyre szomorúbb volt. A sok cipekedéstől kiszáradt a szárnya, bütykös lett a lába, és még a pollenallergiája is időről időre kiújult, s minden évben egyre rosszabb lett. Sokszor álmodozott arról, hogy elhagyja Mézfalvát, de ilyenkor kinevette őt a többi méh: Bizi, Büzi, Gizi, Güzi és Pál.
– Mégis hová mennél? – nevettek. – Nem értesz máshoz, csak a mézhez. – mondták.
 |
| Illusztráció: Jaskó Emőke |
Menyus cukrászdája, a Torkos Táltos országszerte híres volt. Kirakatában marcipánrózsák, szaloncukrok, mandulás patkók sorakoztak. Ám az igazi tobzódás odabent kezdődött. A pultban krémesek, torták, rétesek, pohárkrémek, fánkok, bonbonok mosolyogtak csábítón, no és a hullámba fagyott nyári kert: a fagylaltok!
– Kérek szépen egy szelet diótortát – mondta Irma néni vasárnap délelőtt. – Elég egy szelet, hiszen tudja, Menyuskám, már csak egyedül vagyok. Amióta az én édes férjem, meg a tehénkém, meg a kiscicám, meg a lyukas fazekam… – és Irma néni akkor is folytatta, amikor Menyus már Julcsa kishúgának tálalta a fagylaltot. És akkor is mondta, amikor Pista bácsi bejött almás-mákos rétesért, és Menyus egyszerre hallgatta Irma néni panaszát és Pista bácsi beszámolóját az unokája születéséről. Mert Menyus mindig mindenkit meghallgatott. Talán ez még nagyobb vonzerő volt, mint a franciakrémes tetején hibátlanul kivitelezett karamellmáz.
Minden este, zárás után Menyus lehúzta a redőnyt mindkét ablakon, meglocsolta a fikuszt, felmosott, lekapcsolta a villanyt, és a sötétben még egyszer körbenézett. Elégedetten csettintett a nyelvével, és felsétált az emeletre, ahol lakott.
Ám ezen az estén, amikor lekapcsolta a villanyt, a fikusz levelei között megpillantott valami fényeset. Egészen halvány kis derengés volt.
„Mi lehet ez? Talán egy szentjánosbogár tévedt be az üzletbe?” – tanakodott magában.