Csányi Szilvia: Valami bűzlik a kastélyban

Sipos Fanni illusztrációja

A falu szélén álló, elvadult parkkal körülvett kastélyba egyetlen emberfia sem tette be a lábát. Keke, a béka és barátja, Gilbert, a gyík tehát ragyogóan érezték magukat az elhagyatott épületben és a kertjében álló halastó partján. 

Egy kellemesen meleg napon Keke egy lapulevél alatt hűsölt, Gilbert pedig igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy minden porcikáját érje a nap. Mindketten bágyadtan sóhajtoztak, élvezték a semmittevést. A béka nagyot szippantott a tó felől lágyan fújdogáló szellőből, és már éppen szólni akart Gilbertnek, hogy lassan ehetnének valamit, amikor hirtelen olyan szagot hozott a szél, ami azonnal kiverte a fejéből az evés gondolatát. 

– Fúj, ez szörnyű! – kiáltott fel. 

A gyík értetlenül nézett rá. 

– Mi az? Mi fúj? Mi szörnyű? 

– Hát ez a szag! 

– Hm. Nem érzek semmit – szimatolt Gilbert. Aztán hirtelen ő is arrébb szaladt a tó partjáról, és onnan kiabált barátjának. – Hú, ez borzalmas! Mi ez? Te mit gondolsz? Én még életemben nem éreztem ilyen büdöset! 

– Hát biztos nem növényből árad, azt már korábban is éreztük volna – tűnődött Keke. – Lehet, hogy elpusztult valamilyen állat a tó túlpartján, és annak a szagát hozta ide a szél? 

– Ajaj! Én félek! Mi zajlik itt, Keke? Itt elpusztulnak az állatok? Meneküljünk! Mentsük az irhánkat! – sipítozta a gyík. 

– Jaj, nyugodj meg! Nem zajlik itt semmi. Inkább nézzünk szét, hátha megtaláljuk a szag forrását – azzal lassú, megfontolt léptekkel Keke elindult, hogy körbejárja a halastavat. 

– Én itt maradok. Vagy inkább bemegyek a kastélyba. Nem, mégsem maradok egyedül. Veled megyek. Várj meg, Keke! – kiabált Gilbert a béka után. Keke ment elöl, óvatosan benézett minden lapulevél alá és fűcsomó mögé. Gilbert lapulva haladt utána, de ügyelt rá, hogy ne maradjon le a békától. Keke kezdett elbizonytalanodni, lehet, hogy mégiscsak Gilbertnek van igaza, és inkább be kellene menniük a kastélyba, mert bármilyen rozoga állapotban van is, azért az sokkal biztonságosabb. Épp kezdte feladni a keresést, amikor egy fűcsomó mögül kikandikáló fekete-fehér szőrcsomót pillantott meg. Csendben Gilbertre pillantott, és nagy szemével jelezte neki az ismeretlen állatot. A gyík remegni kezdett, de nem szólt egy szót sem. 

Csányi Szilvia - Sipos Fanni: Az emlékeket cipelő Jeti

(c)Sipos Fanni

 

Az emlékeket cipelő Jeti

 

Licitálj rá!

    Zoárd hetek óta idegesen mászkált lakásuk előszobájában. Egész pontosan azóta, hogy a szülei elmondták neki, hogy elköltöznek. Apa végre talált munkát, de a város túlsó végében, ezért mit volt mit tenni, menniük kell. Sajnos az új lakásuk kisebb lesz, de nem kell aggódni, magyarázták a szülei, mert a lakáshoz garázs is tartozik, ott minden elfér, aminek a szobájában nem talál helyet.
    De Zoárd aggódott. Egyfolytában kérdések marcangolták: Hogy vigyem magammal az egész szobámat? Ki fogja cipelni? Hova teszem majd a játékaimat, meg a könyveimet? Nem fog elférni abban a kisebb lakásban. Nekem fontosak a játékaim! Nem hagyom itt őket!

    Megint ezen morfondírozott, miközben a téren rugdosta a kavicsokat. Egy kavics véletlenül az egyik padon ülő férfi lábánál landolt, hangosan koppant sáros csizmája orrán. A férfi hatalmas volt. Ruhája lógott rajta és csupa piszok volt, arcát pedig olyan bozontos, sötét szakáll borította, mintha egy nagy medve volna. Egy tömött zsák feküdt mellette a földön. Zoárd nagyon megijedt, hogy magára haragította. Odalépett, mielőtt a férfi ráförmedhetett volna és remegő hangon megszólalt:

– Bocsánat, ügyetlen voltam. Nem akartalak zavarni.
– Semmi baj! Gyerekkoromban én is szerettem kavicsokkal játszani – a férfi termetéhez méltóan nagyon mély hangon beszélt.
– Most már nem szoktál?

– Á, nem. Így is bolondnak néznek, hogy itt ülök naphosszat.
– Nem jársz dolgozni?
– Nincs munkám.
– Egy ideig apukámnak sem volt, de most lett, azért költözünk. De ő otthon volt, amíg nem talált állást. Te miért nem otthon üldögélsz? Nézhetnél tévét, meg olvashatnál.
– Nincs otthonom. Én itt lakom – felelte szomorúan a férfi.
– Itt a padon? – kérdezte döbbenten Zoárd.
– Ühüm – mormogta a férfi.
– És a családod? Hozzájuk nem költözhetnél? Az én nagymamám például az unokatesóméknál lakik.
– Nekem már senkim sincs – sóhajtott a férfi.
– Sajnálom – mondta Zoárd, mert nem tudta, mit kell ilyenkor mondani. Aztán megpillantotta a zsákot. – És abban mi van? A kincseid? – mosolygott, mert azt gondolta, ez majd felvidítja a férfit.
– Hát igen, úgy is mondhatjuk. A mostani életemben ezek a kincsek. Ruhák, meleg takaró, étel.
– A többi holmid hol van? Amiket régen az otthonodban tartottál?
– Azokat ott hagytam. Csak ennyit hoztam el.
– Te jó ég! – kiáltott fel Zoárd. – És nem hiányoznak? Hogy tudtál megválni mindenedtől?
– Az nem volt nehéz, azok csak tárgyak. Az emberek viszont hiányoznak, de legalább a szép emlékeimet nem veheti el tőlem senki.
– Ebben vannak? – sandított a zsák felé Zoárd.

A férfi öblös hangon felnevetett.

– Úgy is mondhatjuk – azzal hatalmas kezével megpaskolta csomagját. – Tulajdonképpen én vagyok az emlékeket cipelő jeti – mosolygott. – Régen Jeti volt a becenevem a termetem miatt.
Zoárd szeme felcsillant.
– Figyelj, ha már úgyis emlékeket cipelsz, nem vihetnéd az enyémeket is? Amik nem férnek majd el az új lakásban?
– Hidd el, nem kellek én ahhoz. Csak alaposan át kell gondolnod, melyik játékod igazán fontos neked. Próbálj visszaemlékezni, hogy kitől kaptad és mikor játszottál vele utoljára. Ha nem emlékszel rá, akkor az egy tárgy, nem emlék. Slussz, passz, ennyi.

Zoárd elgondolkodott.

– Mit csináljak azzal, ami csak tárgy?
– Ajándékozd el valakinek, aki örül neki. Az ő öröméből rögtön emléked lesz, és azt már viheted is magaddal.
– Hát jó, megpróbálom – egyezett bele Zoárd. – De ha mégsem fér el minden az új lakásban, berakhatom a zsákodba? Itt leszel jövő héten is?
– Persze, mindig itt vagyok.

    Zoárd elköszönt és hazasietett. Egész hétvégén azzal foglalatoskodott, hogy sorra kézbe vette a játékait és eltűnődött, vajon kitől és mikor kapta, és mikor játszott vele utoljára. Külön halomba rakta azokat, amikről végképp semmi sem jutott eszébe és azokat, amiket magával akart vinni. Legnagyobb meglepetésére elég kicsi maradt a vele költöző holmik kupaca.
    A következő héten újra meglátogatta az emlékeket cipelő Jetit, de nem vitt magával semmit, csak büszkén mesélte, hogy minden el fog férni az új szobájában, a garázs nem is kell.

– Látod, mondtam én – mosolygott a Jeti.
– És veled mi lesz, ha jön a tél? Hol fogsz aludni?
– Majd behúzódom valahova.

    Zoárd hazafele bandukolva szomorúan próbálta elképzelni, ahogy a termetes férfi behúzódik egy kapualjba, de sehogy nem fért a fejébe, hogy lehet azt elviselni, hogy nincs hol laknia. Aztán támadt egy ötlete.
    Amikor pár nap múlva visszatért, arra kérte a Jetit, hogy menjen vele és segítsen cipekedni a költözésnél. A férfi örömmel vele tartott. Az új lakásban Zoárd bemutatta a szüleit, aztán sejtelmesen mosolyogva körbevezette a szobákon, ahol nem volt semmi cipelnivaló. Utána a szülőkkel együtt átmentek a garázsba.

– Itt kellene pakolnunk – mondta Zoárd.
– Nagyon hálásak vagyunk, hogy segít – tette hozzá az anyukája, és ő is titokzatosan mosolygott.
– Mit kell pakolni? – kérdezte a Jeti meglepve, mert csak egy üres ágyat, asztalt és polcot látott.
– Hát a zsákodból a kincseidet – felelte Zoárd.
– Ezt hogy érted?
    Zoárd anyukája elmesélte, hogy megbeszélték, és azt szeretnék, ha beköltözne a garázsban kialakított kis lakásba.
    A Jeti alig tudott megszólalni.

– Köszönöm – hebegte.
– Szívesen. Örülünk, hogy nem áll üresen a garázs – mondta Zoárd.

    Zoárd ezután minden hétvégén átment társasozni a Jetihez a garázsba. Olyan jól érezte magát az új helyen, hogy pár hónap múlva már eszébe sem jutott a régi, nagyobb lakásuk.

 

Szerkesztette: Németh Eszter 

Csányi Szilvia: Bolyhos és Sámli bevásárol

 

Sipos Fanni illusztrációja

 

Bolyhos és Sámli, a két kutyus otthonosan mozognak a helyi piacon, mert gazdájukkal, Artúr bácsival hetente többször járnak oda friss gyümölcsért-zöldségért, na meg finom levesekért. Az árusok már jól ismerik Artúr bácsit és két kutyáját is. A kifőzdés néni mindig csomagol egy-két csontot is az öregúr levese mellé, külön nekik.

Bolyhos és Sámli gyanítja, hogy gazdájuknak igazából nem kellene olyan sokszor piacra járnia, heti egy alkalommal is bőven be tudná szerezni azt, amire szüksége van, de mivel egyedül él, a piacon mindig beszédbe elegyedhet valakivel. Otthon csak a két kutyussal beszélget, meg néha a szomszéd nénivel, egyébként egyedül van.

Egyik reggel Bolyhos gyanús csöndre ébredt. A csend azért volt gyanús, mert mire ő fel szokott kelni, Artúr bácsi már rendszerint a konyhában fütyörészik, hangosan szürcsöli a kávéját, és zörög az újságjával.

– Sámli! Ébredj! Valami nem stimmel – szólongatta kis társát.

– Ugyan, mi lehetne a baj? Csodásan süt a nap – nyújtózkodott Sámli, és hatalmasat ásított.

Bolyhost nem nyugtatta meg a derűs időjárás, inkább a konyhába sietett, de Artúr bácsi nem volt ott. Gyorsan beszaladt gazdája hálószobájába. Az öregúr még az ágyban feküdt, de ébren volt. Az arca vörös volt, és nagyon köhögött.

– Jaj, de jó, hogy jöttél Bolyhoskám! – azzal olyan óriásit tüsszentett, hogy még a takaró is fellebbent. – Nagyon úgy néz ki, hogy valami nyavalya ledöntött a lábamról. Nem… vagyok túl… pozsgásan – mondta, miközben az orrát fújta.

– Hogy segítsek? Mit csináljak? – nyüszített Bolyhos. Közben Sámli is bejött a hálószobába, és idegesen szaglászott az ágy körül.

– Úgy innék egy teát – sóhajtott Artúr bácsi.

– Csinálunk neked – csaholta Sámli. – Gyere, Bolyhos! Én tudom, hogy kell teát csinálni – azzal a két kutyus kiszaladt a konyhába.

Csányi Szilvia: Lakoma a kastélyban

 

(c) Sipos Fanni

      

A hatalmas kastély egy kis falu szélén állt. Abból az elhagyatott fajtából, ahol ezer éve nem járt senki. A vakolat mállott, az ajtókat csapkodta a szél. Bár az emberek elkerülték a kastélyt, néhány kis állat számára remek lakóhelynek bizonyult. Nem beszélve a kastélyt körülvevő óriási parkról. Az elvadult parkban még egy halastó is terpeszkedett. A park legvégében, a fák nagy lombkoronájának árnyékában csobogott a patak. A növények árnyékában kellemesen hűvös víz tökéletes búvóhelyként szolgált az itt élő állatok számára.

A halastó partján, a pizzaméretű lapulevelek között lakott Keke, a béka. Az a hír járta róla, hogy egykor királyfi volt, aki a kastélyban élt, de nem a megfelelő királylányt csókolta meg, így egy reggelen békaként kelt ki az ágyból. Mivel senki emberfia nem akart egy békával közösködni, a személyzet felmondott, így a tágas termek üresen tátongtak. Keke unatkozott egyedül, ezért kiköltözött a parkba, ami békaként egyébként is kellemetesebb élőhelynek bizonyult. Hamar barátra lelt Gilbertben, a gyíkban. Azért találtak egymásra olyan gyorsan, mert Gilbert folyton a halastó partján lévő sziklakertben napfürdőzött, Keke meg a vízben töltötte napjai nagy részét.

Egyik délután, amikor Gilbert szokásához híven az egyik sziklán napozott, és még a zümmögő legyekért sem mozdult meg, béka barátja pedig egy fűcsomó hűs árnyékában pihegett, és éppen egy jó kis vízbe csobbanást fontolgatott, hangos recsegés-ropogás, aztán egy nagy puffanás zavarta meg idilli nyugalmukat.

– Ajaj! Mi történt? Mi volt ez? Hallottad? Vihar lesz? Tornádó? – pánikolt Gilbert, miközben fel-alá rohangált.

– Szerintem teljességgel kizárt, hogy vihar legyen, hiszen ragyogóan süt a nap. Biztos vagyok benne, hogy nem tornádó, mert itt olyan nem volt még soha – nyugtatta barátját a béka a maga szokásos, higgadt hangján. – A patak felől jött a zaj, menjünk, és nézzük meg, mi történt! Vizsgálódjunk! – lassan, komolyan beszélt, és közben sokat pislogott.

– Jaj, ne! Ne menjünk! Rejtőzzünk el! Bújjunk fedezékbe! – hadarta remegve Gilbert, de Keke hajthatatlan volt.

– Ugyan már! Gyere, és ha majd látod, hogy semmi veszély nem fenyeget, nyugodtan folytathatod a napozást. Nem akarom, hogy egész nap itt remegj nekem.