Tovaügető

 

Illusztráció: Szabó Imola Julianna

Búcsúznak az
Eszeveszett LÓfejek
avagy világraszóLÓ lovasságok szerkesztői

Kedves Olvasó Cimboráink!

Az elmúlt hetekben találkoztunk táltosokkal, csikókkal, szabad és gazdás lovakkal, pónikkal, pacikkal, vízilovakkal, paripákkal, gebékkel, kancákkal és ménekkel, nyihogtunk, prüszköltünk, vágtáztunk, legeltünk és hemperegtünk fűízű rímben és szénaszagú mondatokban. Most akkor mi elvágtázunk tágabb mezőkre, ahol kék a fű és lila a tó és rózsaszín a vattafelhő és nem is láttok minket addig, amíg a következő téma be nem köszön.

Viszlát, szabad a pálya!

Majoros Nóra, Nagy Izabella, Szabó Imola Julianna

Szabó Imola Julianna: Aztán az ujjbegy

Illusztráció: Bódi Kati

 

Lépten és nyomon patazaj a táj. Ívben törnek a dombok, a szél megfordul, a hátuk holdív. Éjjelre a csillagok sörénnyé szelídülnek. Sárga fényük a házak fölé hullik. És a kapu, kitárja a rétet, paplan a föld felett. Zöld és smaragd, kegyelem palástja. Az én királyságom. A béke égboltja, ahogy a legelőre hajol. Hajnalra már csak az álmatlan árnyak suhannak. Sebesen és robogva, szárnyuk nő, mintha nem lenne idő, nem lenne tér. Évszakok öltöztetik, izmaikon a napfény rézszerű, csupa pompa. Repdes a surlófényben a lószőr, szürke és deres, vattapuha. A szabadság vágtat örömében. Aztán az ujjbegy mintha a felhőkből nyúlna a földre. Fej, négy láb, ahogy egybeér a legelővel. Ahogy egybeér velem. A halandóval. 

(Szerkesztette: Miklya Zsolt)

Takács Viktória: A kék ló

 

Franz Marc: Blaues Pferd
forrás: Wikimedia Commons

Nagyiék házában sohasem változtak a dolgok. Míg anya otthon mindig valami újításon törte a fejét, addig nagymamánál mindennek megvolt a pontos helye. Mindenkinek illett tudni, hogy melyik fiókban tartja a zsebkendőket, melyik polcon sorakoznak a törölközők, hol keressük a színes gumigyűrűket. Nagyiék nem szerették a felesleges változtatásokat.
        Rend a lelke mindennek – mondogatták, amikor a nyári szünetben náluk töltöttünk néhány hetet.
        Egy kora nyári napon ámulva vettük észre, hogy a házban változás történt. A nappali falán egy új kép lógott, rajta rózsaszín és sárga dombok között kék lovacska állt lehajtott fejjel. A színei egy kicsit megfakultak, a szépen faragott keret itt-ott megkopott.
        – Honnan van ez a kép? – kérdeztem csodálkozva.
        – Nagypapa vette a városban. Egészen belehabarodott ebbe a lóba. Tudjátok, éppen ilyen kiscsikója volt gyerekkorában, arra emlékezteti – mesélte nagymama. – Képzeljétek, néha hallom, hogy beszél hozzá. Indigónak szólítja, így hívták az ő lovacskáját is.
        – Nagypapa, még sosem hallottunk a lovacskádról – telepedtünk a nyikorgó kanapéra.
        Kíváncsian vártuk a mesét. Nagypapa lassan, tűnődve nézett ránk. Tekintete ábrándos lett, ujjaival a karfát babrálta. Hümmögött és sejtelmesen mosolygott magában.

Diana Soto: Rossz gazda (avagy tanulj a lovakról szeretettel)

Illusztráció: Halász-Géczi Ágnes

 

Csetten az ostor,

Koppan a patkó, 

Prüszköl a szürke,

Mormog a hajtó.

Baktat a félvér,

Menne előre, 

Kancákkal lépne

Dús legelőkre. 

Zabos a csődör,

Csúszik a kantár,

Feszül a hámja,

Fájnak a zablák. 

Te buta gazda,

Nem értesz semmit,

Nem kell a szürkét

Ostorral verni.

Érez ő mindent,

Erre nevelték, 

Nézz a szemébe, 

Lásd meg a lelkét. 

Lukács-Kis Panka: A Nap lovai

 

Illusztráció: Klesitz Piroska

        Egyszer, még az emberi idő kezdete előtt a Nap lovakon járt. Négy lovát szíve mélyéből teremtette hatalmas kohójában, ahol a világ legforróbb lávája és parazsa is készült. Hajnalban befogta őket tüzes szekere elé, így járta végig az égboltot a Föld elejétől a végéig. Ott tüzes szekerét letette, lovait az istállóba kötötte. Parazsat adott nekik enni, folyékony hamut inni. Ezután megpihent felhőágyában.
        Miután otthagyta őket, a lovak megették a parazsat, megitták a hamulét, majd nyugovóra tértek. Három csődör el is bóbiskolt. Pollux volt a legidősebb és leghatalmasabb, akit az Ég valaha látott. Az ikrek, Castor és CastorB olyan egyformák voltak, hogy még a gazdájuk is összekeverte őket. Gyorsak, szelídek voltak, feltétel nélkül teljesítették a Nap utasításait.
        Álmukban újra a Nap szekerét húzták, repültek, száguldottak szabadon, de nem ugyanazon az úton, amelyet ébren jártak be. Mert a Nap szigorú úr volt, nem engedte őket letérni az ösvényről. A lovak álmukban arra kalandozhattak az égen, amerre akartak. Ilyenkor bejárták az eget, kalandoztak a bolygók és a csillagok között. A lovak annyira szerették egymást, hogy még az álmaik is közösek voltak. Ám a legfiatalabb, Rigel többre vágyott: ébren is szabad akart lenni.

Kiss Dorina: Lovakrul csak jót vagy semmit!

 

Illusztráció: Szabó Imola Julianna

Hová mén, te kislovacska, 

fakóbban, mint hópehely? 

Almáspite, deres mákos,

telivérű hóka fej! 

Jártadtól dől majd a kanca,   

hátast dob, rezget szemet,  

olyan csikót szül neked, nem

adom, ha ígérsz ezret!   

Gyakoroltál, szorgalmas vagy, 

jól megy már a nyerítés.

Amíg lógsz az istállóban, 

lazulsz, mint a kerítés.

Gyerünk, patás, hóha, hó! 

Megfogott a dús sövény. 

Nézz a lábad elé, csődör!

Zavar ez a szép sörény?

Vágtass, lovam, mutass utat, 

Lepencéig, tűzgolyó!

Vesd le nyerged, fuss szabadon, 

minden jó, ha vége jó!

Gertheis Veronika: A boszorkányszekér

 

Illusztráció: Miklós Rita

Afrikában, a Nílushoz közel volt egy kis falu. Nádfedelű, kerek agyagkunyhókban laktak ott az emberek. Az egyik tarkára festett házban élt egy idős asszony, Manaté. Barna arca kerek volt, mint egy alma, homloka ráncokkal barázdált. Mezítláb járt, bő ruhában, és a fején színes kendőből kötött turbánt viselt. Az asszony reggeltől estig énekelt. Vidám dalokat, elringatókat, vigasztalókat és varázslatosakat, mert Manaté gyógyító volt. Ha az emberek betegek lettek, vagy más bajukra kerestek gyógyírt, hozzá fordultak, mert ő az ég minden ajándékát ismerte, amellyel segíteni lehetett.
        Egyszer egy Hiszu nevű kisfiúhoz hívták. Hiszu fürge volt, mint a gyík és erős, mint az orrszarvú, mégis csak a kunyhójuk közelében játszott, mert vakon született. Manaté lila és sárga virágokból készült főzettel borogatta a gyerek szemét, és különös éneket dúdolt, amíg Hiszu előtt meg nem elevenedett a világ: a vöröses föld, a girbegurba fák, a tarka ruhás, barna bőrű emberek.

Diana Soto: A szabadság lova

 

Illusztráció: Halász-Géczi Ágnes

Lágy eső simítja ablakom,

Cseppre csepp koppan üvegén.

Mélyeket lélegzik a fűszál,

Amott egy falevél táncra kél.

Lassan sóhajtanak az erdők,

Csettegve dalol a madár.

Puha egérre vár a kandúr,

Pedig csak cincogást talál.

Olvadó viaszos derekán 

Egy karcsú gyertyaláng dereng.

Úgy hajladozik, mint télen

A szobában játszó gyerek.

Búcsúzik a narancsos nappal,

Hátára köd takarót feszít,

És a távolban a szabadság 

Rárója vidáman felnyerít.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Halász Bálint: Panni és a ló

Illusztráció: Kőszeghy Csilla

 
Amikor reggel Panninak kipattant a szeme, a ló már ott volt. Panni nézte a lovat. A ló nézte Pannit. Nézték egymást. Aztán a ló megszólalt: pisilnie kell! Erre Panni még jobban nézte: beszélő ló! A ló még hangosabban mondta, hogy már nagyon kéne. Panni végre kikászálódott az ágyból, és lábujjhegyen kivezette a lovat a fürdőbe. A ló követte volna lábujjhegyen, de nem volt se lábujja, se annak hegye, a patájával meg csak trappolni tudott. Panni pisszegett, hogy halkan. A fürdőben a ló megkérdezte, hova végezze a dolgát, a kis vályúba, a közepesbe vagy a nagyba. Panni a fejét fogta, hogy azok nem vályúk, hanem a kád, a mosdó és a vécé. Abba kell – mutatott rá Panni az utóbbira, és elmagyarázta, hogy szépen üljön rá, és csinálja a dolgát, ő meg addig kimegy. A ló tiltakozott, ne hagyja itt, mert fél. Panni hajthatatlan volt, de megígérte, hogy ott lesz az ajtó mögött. A ló bólintott, aztán bentről kérlelte, beszélgessenek. Panni már megkérdezte volna, honnan jött, mert még soha nem találkozott beszélő lóval. Vécén pisilővel sem – jutott eszébe. De egyik kérdését se tudta feltenni, mert nagyokat ásítva megjelent a nővére, és be akart nyitni a fürdőbe. Panni útját állta: nem mehet. A nővére mérgesen meredt rá, hiszen muszáj! Panni mondta, egy pillanat, bent felejtette a hörcsögét a fürdőben, visszamegy érte. Panni nővére értetlenül motyogta, hogy Panninak nincs is hörcsöge, Panni meg bólogatott, hogy ezért felejtette a fürdőben. Zavartan bekopogott, hogy bejöhet-e. Panni nővére a fejét vakarta, hogy Panni miért kérdezi meg a nem létező hörcsögét? Mert fésülködik – magyarázkodott Panni, és beslisszolt a fürdőbe.

Miklya Zsolt: A ló nem játék

 

Illusztráció: Zsengellér Sári

    A ló is csak állat, nincs lelke, mondta apa. 

    Örülj, ha kutyád lesz, lovad soha. 

    Hol is tartanánk? Hová is tennénk? 

    Nem költözünk tanyára egy ló miatt. 

    Nem bírná a port a Fiat. 

    Különben is, egy ló nem játék, 

    érteni kell a nyelvén. Ha kutyád lesz, 

    majd megtanulod, mit jelent egy állat. 

    És ne vonj itt nekem vállat!

                    ***

    A ló is egy állat, lelke van, mondta Zsuzsi.

    Érteni kell a nyelvén.

    Ha a fülébe suttogsz, repül veled.

    Tenyeredből eszik, tekintetedből iszik.

    Nem csak legelni tud, játszani is szeret.

    A legjobb játszótárs, számíthatsz rá,

    nem hagy cserben soha.

    Akkor se, ha a szíved mostoha.

    Most akkor kinek van igaza?

    Szerkesztette: Nagy Izabella

Újlaki-Nagy Júlia: A verebecskék könyve

Illusztráció: Tuza Edit

 
Áfonya azon tűnődött, vajon mióta nem mozdította meg senki, mióta porosodik ugyanabban a sarokban? Valamikor régen egy szobában álldogált, és egy kisfiú lovagolt a hátán. Marci, mondogatta magában Áfonya a kisfiú nevét, amikor valaki beloholt a fészerbe, és ledobott egy újabb zsákot a sarokba. Mintha maga Marci lett volna, de sokkal nagyobb volt, mint ahogy a hintaló emlékezett rá.
        – Ébresztő, ébresztő! Ideje felkelni! – vezényelt egy ütött-kopott, fénykorában igencsak szépre festett fakatona. A játékok sorra előbújtak a zsákokból, és megnyújtóztatták elgémberedett végtagjaikat. A zajra az új zsákból is előbújtak a jövevények. Egyedül Áfonya nem mozdult, az ő lábait ugyanis szegek szorították a hintához. Míg a többi játék csak éjszakánként bújhatott elő, Áfonya fényes nappal is ébren volt, és figyelte a kertet, a házat, a házban lakókat. Különc is volt emiatt a fészerben, talán irigy volt rá a többi játék, vagy attól féltek, hogy okosabb, mint ők, hiszen annyi mindent látott.

Lovranits Júlia Villő: Nisse – Egy norvég házimanó visszaemlékezései

Illusztráció: Lahara

 

        Nagyanyám imádta a lovakat. Családi hagyomány volt nálunk, hogy éjjelente körbejártuk az istállót, a konyhát, segítettünk ebben-abban, elvégzetlen munkákban. Meggyógyítottuk a beteg állatokat, inni adtunk a szomjazóknak, ha a ház embergazdái erről megfeledkeztek.
        Emlékszem az első napra, amikor már nagyobbacska gyermekként a szüleimmel tarthattam egy éjszakai körútra, és először hagyhattam el a padlódeszkák alatti otthonunkat. Hirtelen hogy megnőtt a tér! Kitágult minden, ahogy a gyertyáink fényében körbenéztem az emberek világában. Hogy elszörnyülködtem, milyen magasak a falak, milyen messze van a plafon! Egyszerre mennyi illat csapta meg az orrom! A konyhában, hal, füstölt hús szaga terjengett és az óriási tál, friss,vajas zabkása pompázott az asztalon, amibe majdnem bele is szédültem. Azután az istálló békés csarnoka következett, a lovak, a széna szaga.
        Nagyanyám szerint a lovak a legszebb, legtisztább, leghálásabb lények a világon. Kicsi koromban félelemmel vegyes csodálattal bámultam, ahogy jött-ment a hatalmas állatok között – icipici, törékeny manóasszony, lobogó, piros szoknyában és csúcsos süvegben.

Lackfi János: Páncélos lovag

Illusztráció: Bódi Kati

A világ legrövidebb meséje egy páncélos lovagról szól, akinek olyan nehéz vasruhája volt, hogy három másik vitéz kellett, hogy felsegítse a lóra meg lesegítse a lóról, de egyszer a három vitéz elcsámborgott valamerre, a páncélos meg ott maradt, nem tudott a nyeregből leszállni, aztán egyszer csak ünneplőbe öltözött emberek jöttek, szépen szavaltak és gyönyörűen énekeltek, virágokat meg koszorúkat helyeztek el a lovag lábánál, és ő azóta is ott áll a téren, így lett belőle szobor, nézd meg, ha nem hiszed!

***

Lackfi János és Ijjas Tamás egy egész kötetre való legrövidebb mesét írt, olvasd el Majoros Nóra könyvajánlóját!

Dávid Ádám: Doktor Szuri az Állatkertben (részlet)

Illusztráció: Ritter Ottó

Előhang
Az állatorvos ló

Mesém hőse egy ló, aki állatorvos.
Tudod, neki csak a gyógyítás a fontos.
Fehér köpenyt hord és kerek szemüveget,
azon át lesi meg, mik is a tünetek.

Kiscsikó korától fogva arra vágyott,
hogy körbenyargalja az egész világot,
s mindig ott teremjen, ahol segítség kell:
elsősegély, gyógyszer vagy kímélő étel.

Mire vad sörénye megnőtt loboncosra,
a száz mérföldeket simán lefutkosta.
Meg se kottyant neki ezeregy lóerő,
jól megtáltosodott, szép lett, előkelő.

Gyors volt, mint a szélvész vagy mint a gondolat,
hipp-hopp orvosolta a fránya gondokat.
Nem zavarta hőség, hideg vagy víziszony,
rendelt sivatagban és az Antarktiszon.

Gyógyított egész nap vihorászó sakált,
mosómedvét, aki szünet nélkül sikált.
Eloltott lassacskán égő csigaházat,
beteg lakójának csillapítva lázat.

De a sok robogás Szurinak se tett jót,
nem bírta tartani a korábbi tempót.
Sovány lett és lassú, egy szép múltú gebe,
könnyedén lehagyta pár kétpúpú teve.

Gondolta: „Nem szabad így belegebedni,
eljött az ideje már letelepedni.
Csak egy nyugis körzet, tudom ám, az kellhet.
Kezelésbe veszem ezt az állatkertet!”

A város szívében állt a hatalmas zoo,
ilyen sok állatot felügyelni nagy szó.
Egy istállót bérelt a zsiráfok mögött,
hozta a cuccait, és be is költözött.

A gyógyeszközei voltak benne főleg,
átalakította pöpec rendelőnek.
Szurinak nem kellett messzire járnia,
mégis kitört rajta a munkamánia.

A Doktor Szuri az állatkertben a Manó Könyvek gondozásában jelent meg 2024-ben, Ritter Ottó rajzaival.

Majoros Nóra: Boszorkány a lovardában (részlet)

A Boszorkány a lovardában című könyv 2025 őszén jelenik meg a Móra Kiadó gondozásában, a #BFF sorozat köteteként.

Illusztráció: Oravecz Gergely

A buszon Iri gondolatai jobban zakatoltak, mint ahogy a busz kerekei zötyögtek a kátyús úton. Leszállt, elindult a Hullámmosta utcácskán. A busz kikanyarodott, majd morogva, pufogva elhajtott. Az utcára telepedett a csönd. Ekkor csordultak ki Iri könnyei. Végigfolytak az arcán, az ajkán, érezte az ízüket. A csalódottság könnye keserű volt, a megalázottságé sós, a haragé csípős. Éppcsak ledobta a táskáját otthon. Hiába volt kikészítve az ebéd, egy falat sem ment volna le a torkán. Trágyára és izzadásra vágyott.

Mire a Táncos-tanyához ért, az arcvonásait kisimította, a mozgását is rendezte, hogy ne tűnjön hebrencsnek. Amíg a mozgására koncentrált, nem jutott eszébe az iskola. A kiskaput gondosan és csendben tette be maga után. Györgyi hátul volt, a karámoknál. Iri habozott kicsit, aztán bement az öltözőbe, felvette a melegítőjét, a játszós kabátját, a sárpillangós gumicsizmát. Gondosan becsukta ezt az ajtót is, és elindult hátra.

– Csóko… Szia, Györgyi – köszönt hebegve. – Megyünk lócitromot lapátolni?

Györgyi elgondolkodva nézte Iri arcát. Iri lesütötte a szemét.

– Hát persze. Láttad múltkor, hol a talicska, a lapát. Én a karám kerítését javítom közben, de rajtad tartom a szemem.

– Mi történt a kerítéssel?

– A Matyi történt vele! Belebújt az ördög, pedig értékelhetné, hogy nem lett kolbász!

Fogas Dávid: Apacs és Kókusz barátsága

 

Illusztráció: Szüdi János

        Pilisszántón élt egy nagyon idős, barátságos ló, akit mindenki szeretett. Kókusznak hívták, mert olyan színű volt a szőre, mint a kókusz belének. Egész nap csak legelészett, nézte a tájat vagy a farmon élő többi állatot. Nem vágyott világgá, hiszen mindene megvolt. Néha viszont nagyon egyedül érezte magát. Egy tavaszi estén a tiszta égen hullócsillagot látott, és azt kívánta, bárcsak lennének barátai. Kívánsága sokáig nem teljesült, de Koki amúgy sem hitt az ilyesmiben. Csak azért mondta el kívánságát a csillagnak, mert tudta, hogy mások így szokták.
        Egy reggel Koki a domboldalon, a karámban legelészett, amikor megpillantotta Apacsot. Fiatal, erős és büszke ló volt. A gazdái sokat versenyeztek vele.
        – Hmm, hogy te milyen fiatal vagy! – csodálkozott Koki. – Meg erős és okos.
        – Csak nem irigykedsz? – kérdezte Apacs. – Hiszen itt megvan mindened, amire szükséged van – folytatta, és büszkén kihúzta magát, hogy fényes, pej szőrén megcsillanjon a napfény.

Nagy Izabella: Tibi titkos álma

 

Illusztráció: Klesitz Piroska

                                            Tibi egyszer híres kőszobor akart lenni.

                                            Mily öröm lehet ott állni évszázadokig
                                            híres tereken, híres épületek előtt.

                                            A járókelők őt csodálnák
                                            a szépséges kőparipa minden izom-szálát
                                            sörénye mintha szélben lebegne
                                            mondanák szemeik.

                                            Tibi egyszer híres kőszobrot látott.
                                            Mily hideg és fáradságos
                                            híres tereken, híres épületek előtt
                                            évszázadokig egy pózba meredten
                                            galambok pihenőhelyéül szolgálni.
                                            Esőben, hóban tartani mellső lábunkat
                                            miközben alattunk komoran suhannak
                                            az emberek. Fel se néznek.

                                            Ó, Tibi, látod, jobb a mezőn szaladgálni
                                            a loncsos kis pulikutyával.


Szerkesztette: Miklya Zsolt

Húsvéti köszöntés

 

Szabó Imola Julianna grafikája

Ha a húsvéti nyúl ló lenne, nem hímes tojást tojna, hanem rátóti csikótojást. Örüljetek hát a nyúlnak, és a húsvét minden csodájának!

Tavaszi örömben, lélekben ünneplős húsvétot kívánunk minden kedves olvasónak!

Szeretettel: az Író Cimborák

Czeiner-Szücs Anita: LohoLó

 

Illusztráció: Erdősi Zsófia

Ló, ló, loholó,

hű, hó, repülő,

álomcsiholó,

mélyre merül ő.  

Ló, ló, loholó,

műhókerülő,

mélyben csobogó, 

égben derül ő.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Juhász Kristóf: A régi királyok lovai

Illusztráció: Krolikowski L. Lilian

 
        Valahol messze, egy fellegtorlasztó hegy magasán, ahová még a legerősebb sas se röpül föl egykönnyen, van egy nagy, sziklás fennsík. Beszélik, hogy csak az tud oda följutni, akinek a szívében bátorság lakik, és ha a fennsíkon elég nagyot ugrik, megérintheti a csillagokat.
        De főképp arról nevezetes ez a sík, hogy áll rajta egy óriási istálló. Cölöpjei aranyoszlopok, hídlásai ezüstgerendák, a jászlakban csillagszéna az eledel, a vályúkban meg holdvíz az ital. Ebben az istállóban élnek a régi királyok lovai. Itt lakik minden harci mén, versenyló meg táltos paripa, aki az emberek világában már elvégezte szolgálatát. Szabadon vágtáznak az ég alatt, ropogtatják a kövek közt sarjadó selyemfüvet, vagy épp bent az istállóban a csillagszénát, szürcsölik a finom holdvizet. Bolha, bögöly sose bántja őket. Ez az ő birodalmuk. Legjobban a régi, nagy idők dicső tetteiről szeretnek beszélgetni, és azon versengenek, melyikük tud csudásabb történetet elmesélni. Ezen az estén is így történt.