Csillagszeműek (Fodor Veronika, Kovács Réka Barbara, Nagy Izabella és Sugár Zsigmond alkotásai)

 

Fodor Veronika illusztrációja

Sugár Zsigmond: A kígyókirály ajándéka

Élt egyszer egy szegény asszony három gyerekével a sűrű erdő mélyén, sebes patak partján, vályogkunyhóban. Lánya, Imani, az utolsó évét taposta az iskolában; anyja keze alá dolgozva lassan felserdült. A folyóban áztatta a maniókagyökeret, mozsárban törte a tésztának valót. Apjuk távozása óta öccse, Boboto járta az erdőt, állította a csapdákat. Mokét, a legkisebbet anyjuk a hátára kötözve hordta a folyópartra maniókát áztatni, és ruhát mosni.
      Lubefu, az örökké kavargó, nagy erejű folyó bárkit könnyedén elragadott. A falu népét mégis megkímélte, mert minden hajnalban egy tál puliszkával és levélbe göngyölt kígyóhússal ajándékozták meg. Lubefut még akkor is jól tartották, amikor ők maguk koplaltak.
      Délutánonként a parton talákozott össze a három testvér, miután az idősebbek végeztek a munkával. Kacagva fröcskölték egymást, és ha az anyjuk megelégelte a lármát, visszavágtattak a többi gyerekkel focizni az iskolaudvarra.
      Egy napon Boboto állt a kövekkel jelölt focikapuba, oldalán a kisöccsével.
      – Csak egy kapus lehet! – kiáltotta egy atlétás fiú.
      – Moke az öcsém, mellettem a helye – vágta rá Boboto, de amikor egy labda képen találta a kicsit, már megbánta makacsságát. Magához ölelte, a tisztás szélére vitte Mokét, ahol Imanival együtt vigasztalták.
      Az iskola ősz, hajlott hátú gondnoka, Bompaka lépett melléjük, és a kisfiú szemére mutatott.
      – Kék álom – mondta a fejét csóválva.
      Imani és Boboto közelebb hajolt, de Moke szemében csak egy kéken csillogó hajszálat láttak. Hiába tiltakoztak, az esti tűznél az öregek már baljós jelként beszéltek róla.

Rókales (Fodor Veronika és Gertheis Veronika alkotásai)

 

Fodor Veronika illusztrációja

Gertheis Veronika: Rókales

Gyere csak, kisöcsém,

legyél te a róka!

Gambala a neved,

rejtőzz a bokorba!

Farkincád ágacska,

füled banánlevél,

hallgatod, koyemba,

vadászod énekét.

Talpam bőre érdes,

kúszom a fa törzsén,

a magasban köszönt

mopepe, a jó szél.

Nincsen íjam, puskám,

de éles a szemem,

lapulj, leki, bárhol,

nyomodat meglesem!

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Hajdú D. András fotója

Lingala szavak

gambala = róka

koyemba = énekel

mopepe = szél, levegő

leki = öccs, húg

Kasza Eszter: A balerina cipője

  

Fodor Veronika illusztrációja

 

Léna nagymamája balerina volt fiatal korában. Amikor kecsesen kinyújtotta a karját, a folyók táncra perdültek, amikor egy lábon forgott, a szelek szárnyra keltek, amikor a feje búbjáig lendítette a lábát, még a hegyek is megdördültek. A hírneve messze földről vonzotta a nézőket és a csodálókat a fellépéseire.
    Amikor Léna hétéves lett és balettozni kezdett, a nagymama mosolyogva fogadta a hírt. A vitrinhez lépett, kiemelt belőle egy pár balettcipőt, és odafordult a kislányhoz.
    – Hosszú útra léptél. Egy balerinának rengeteget kell gyakorolnia ahhoz, hogy a mozgása kecses legyen, a lába fürge és a teste hajlékony. Tessék, vedd magadhoz a tánccipőmet, és ha jól használod, szerencsét hoz.
    Léna megölelte a nagymamáját. Az ajándékot nagy becsben tartotta a polcán, és arról álmodott, hogy egyszer az ő tánca is olyan varázslatos lesz, mint a mamáé volt.
    Az első versenyére Léna éppen belenőtt a cipellőbe. Az aranyszállal átszőtt lábbeliből még egy szikra is kipattant az előadása közben. A zsűri első hellyel díjazta a táncát, és Léna biztos volt benne, hogy varázslat segítette a győzelemhez.
    – Mondtam én, hogy varázscipő! – mesélte lelkesen a titkot egyik barátnőjének, amit Zóra, egy másik balerina is meghallott. 
    A lány régóta vágyott az első helyre, és irigyen figyelte, ahogy a zsűri Lénát dicsérte.
    – Ez a lány egy szemernyit sem jobb nálam – dühöngött. –  Ugyan, mi szüksége van egy ilyen mesés tárgyra annak, akibe semmi tehetség nem szorult?
    Amikor a verseny után már csak ketten voltak a színházi öltözőben, és Léna kiszaladt a mosdóba, Zóra ellopta a cipőt. Amint Léna rájött, hogy mi történt, kétségbeesve szaladt a rivális balerina után. A kapuban érte utol.
    – Kérlek, add vissza a cipőmet! – kiáltott utána.
    – Nem tudom, miről beszélsz – torpant meg Zóra.
    – Tudom, hogy te raktad el!
    – Lopással gyanúsítasz? Hogy merészeled? – visította a lány, majd sértődötten elviharzott. Léna lerogyott a lépcsőre, és elsírta magát.
    – Hogy fogom visszaszerezni? Nélküle nem tudok táncolni! 
    Éppen a szemét törölgette szipogva, amikor halkan megzörrentek felette a falevelek. Mintha suttogást is hallott volna. Léna körbenézett, de senkit sem látott a színház körül.
    – Ne sírj, te lány! – súgta a hang. – Szélnek hívnak. Gyere el hozzám Szélfokra, hátha segíthetünk a bajodon.

Németh Eszter: Cindrót bácsi

(c)Kovács Réka

– Pöszke, Pöszke! Hol vagy, merre bujkálsz? – Palkó berobbant a kertbe, a homlokán öklömnyi cseppek csorogtak, akárha vödör vízzel öntötték volna le.
    Pöszkének azonban nyoma sem volt sehol. Pontosabban csak nyomai voltak. Palkó körbenézett és rögtön látta: a szék alatt elárulva állt a pár cipő, vagyis Pöszke nem lehet messze, mert mezítláb nem veszi nyakába a vidéket. A vizes bögre is az asztalon árválkodott a mosolygó barackok mellett. A hintaágyon, a diófa árnyékában ceruza, nyitott füzet, Pöszke szabálytalan betűivel, amik össze-vissza lődörögtek a papíron, mint valami rumos hordóba esett matróz a fedélközben. Palkónak mosolyra húzódott a füle csücske is, lapozott egyet, és rendezett kacskaringójú betűivel néhány sort írt a füzetbe. 
    Felnézett, és ekkor vette észre a nyomokat a porban, Pöszke vizes lába nyomán hagyott különös foltokat. A nap még nem teljesen szárította fel, így Palkó tétovázás nélkül elindult.
    Hamarosan meg is látta Pöszkét a körtefa alatt, aki felé fordult és a legnagyobb természetességgel hadarni kezdett:
– A 18. századi orvosok már csak tudták, ép testben alig élek, megmondta az öregúr is, délután.
– Öregúr? – nyitotta tágra szemeit Palkó. – Ottó bácsira gondolsz az utca elejéről?
– Ne rontsd el a mesét a fene nagy röghöz varrt realitásoddal! – bosszankodott Pöszke, miközben a szeme színe versenyt zöldellett a körtével. – Cindrót úr. Punktpum.
– Na jó, Cindrót, hanem hallod-e! – jutott eszébe újra a maga dolga. – Elengedtek, képzeld elengedtek! Nemsokára repülök. Igazi repülővel!
– Tényleg? Remek! – ragyogott fel Pöszke arca, majd átvonult rajta egy apró szomorú felhő, végül újra a gondolataiba mélyedt. 
    Sehogy sem tetszett neki ez az utazás. Legfőképpen persze azért, mert egész idő alatt otthon kuksolhatott, ahol maximum a szomszéd szamarának viselt dolgai vittek némi színt a hétköznapokba. Már utazott repülővel, pontosan tudta, hogy a mozgalmas, színes világ milyen csábító, milyen könnyen elfelejtődik a kakukkfű, a rozmaring és a levendulabokrok illata. Pöszke napok óta irigykedett és félt, és mérges volt magára emiatt. Végeredményben pont úgy érezte magát, mint egy árvacsalán a mezei út szélén, amire csak por hullott, eső nem.
    Palkó megrendülten és csalódottan állt. Végül leült, a hátát a körtefának döntötte, lábát Pöszke lábához dugta, karját a karjához akarta simítani, ám ekkor észrevette a füzetet. Ebben a kusza betűk mellett szabálytalan, rögtönzött vonalú rajzok is sorakoztak, bűbájos összevisszaságban, ahogy Pöszke a füzetet forgatta rajzolás közben.
    A rajzokon Ottó, bocsánat Cindrót bácsi volt látható, kukahúzás közben.
Pöszke abbahagyta a rajzolást és Palkóra nézett:
– No?
– Ha elmegyek… – nem bírta befejezni. Legörbült a szája.
– Ha elmész, akkor vissza tudsz jönni. És majd elmeséled és akkor én is tudlak – Pöszke szemében huncut fény villant. Direkt rontotta el a ragozást. A karját Palkóéhoz simította.
– És ha elveszek ott a nagy idegenben? Vagy majd nem emlékszel rám? Elvarázsol egy boszorkány? Leesik a repülő? Vagy ha… – Palkó a megszeppenéstől szokatlanul elhalkult. – Ha nem történik semmi és unalmas lesz és…
– Akkor most melyik kérdésre válaszoljak először? – hunyorgott Pöszke. Szemébe sütött a nap, a könnye is kicsordult tőle. Az orrába a kikerics és a nefelejcs illata lopakodhatott, mert a hangja hirtelen náthásan csengett. – Nem fogsz elveszni, végtére is nem egyedül mész. Különben is csak egy hét az egész utazás, és te kétszer is repülsz, én meg itthon ülök, ahol mindenütt a nyomaidba botlom. Talán, ha Mihóka jól kupán vág, de még akkor se. Az elvarázsoláshoz sok szerencsét bármilyen másik boszorkánynak. – Pöszke ezen maga is elvigyorodott. Kidugult az orra. – Statisztikailag – ejtette ki büszkén az idegen szót –, 1:14 millióhoz az esélye, hogy lezuhanjon a repülő. Ekkora pechem még nekem sincs. Azonkívül, veled semmi sem unalmas. 
    Palkó hálásan, piros arccal, lándzsás útifűre váló szemmel pillantott Pöszkére, akinek picit piros, picit nedves és főleg ábrándos kakukkfűszínű volt a szeme. Megköszörülte a torkát és azt kérdezte:
– Mi volt Ottó bácsival?
– Hazavitte a kukát – vont vállat Pöszke.
– Dehát ez próza! – Palkó semmit nem értett.
– Ja, persze, te nem láttad a hölgyeket.
– A hölgyeket? Na, mondd csak el, mi történt!
Pöszke nagyot mosolygott:
– Cindrót bácsi ballagott hazafelé, a botjára támaszkodva, fél szemén hályog, a másik nefelejcskék. Alig vonszolta magát, hanem amikor az utca végén megfogta a kukát, hogy hazahúzza, hirtelen mozdulattal hóna alá csapta a botot, mintha csak valamiféle sétapálca lenne. Nagyon szép faragott sétapálca volt, bárki megirigyelhette volna! „Épp testben ép csak élek – morogta az öregúr. – A 18. századi fürdőorvosok szállóigéje. A doktor is mindig így mondta.” 
    Alig tíz lépéssel korábban két másik alak fordult be az utcába. Az egyik vidám, a másik kalapos. A vidám egy kicsit dudorászott, a kalapos különösebb feltűnés nélkül a dudorászás ütemére lépkedett. Jó kedvük volt, hiszen megérkeztek, összetalálkoztak, csevegtek. Épp a bevásárlásból jöttek, a szatyorban kávé, rizs és miegymás. A kalapos talán picit fütyörészett, a másik talán picit dúdolt hozzá.
    Ekkor hallották meg Cindrót bácsit. Megszeppentek. Ugyan nem fürdőzni érkeztek, de a vidámabbikat megrettentette az öregúr hályogtól vak szeme, a másik, a kalapos a nefelejcskékbe bámult és mosolygott. Neki tetszett a bácsi. Aki talán tényleg fürdőorvos volt, ha nem is 18. századi. Érdeklődött hát a kúráról. A vidám hölgy siettette, hogy odaég az ebéd. Cindrót bácsi hosszadalmas mesélésbe kezdett, hogyan kúrálták ki a hátfájását és most a lábfájásával utalta be az orvos. „A fürdő, az remek, a doktor is a csodafűivel: pitypangot, csalánt, mentát, cickafarkat…”
    A vidámabbik belesuttogott: „Kiskutyafülét, békanyálat és vakondszemet,” de a kalapos lepisszegte.     „…zsurlót tett bele.” „Meg kutyabengét,” mondta a vidám, aki közben újra felderült. „Aztat kérem, nem,” mondta fejét csóválva Cindrót bácsi, „az kérem, hashajtó. Különben is, a fürdős étel, az olyan is volt, mint a kutyabenge! Bezzeg a Csikorka néni főztje, na, azt kellene felíratni a doktorral a fürdő mellé. Úgy rendbe rakná minden baját, ha a fürdőben Csikorka néni vele lehetne, hogy rögvest csillagfüvet látna a néni, mint 40 évének előtte, amikor megkérte Cindrót bácsi kezét!”
    A vidám meg a kalapos kuncogtak, Cindrót bácsi meg befordult az udvarba a kukával, ahonnan Csikorka néni hangja hallatszott: „Csakhogy itt vagy, kész az ebéd, a kedvencedet főztem, gyere, gyere, moss csak kezet!”
    Mire a kalapos megkérdezte, hogy mi Cindrót bácsi kedvence. Ő meg büszkén rávágta:
– A kolbászos, rizses, rozmaringos lecsó!
    Több se kellett, felzsizsdült a rét és egy szitakötő olyan közel húzott el a vidámabbik füle mellett, mintha az legalábbis elfelejtett volna paprikaport tenni a lecsóba. Az út széli szerény kis rozmaring egyenesre húzta a derekát, mint valami kitüntetésekkel teli hadvezér. 
    Palkó Pöszkére bámult és nagy levegőt vett, de aztán csak annyit mondott:
– Hiába, Juculka mamám főztjének nincs párja – mosolygott büszkén még a füleivel is. – Te is tőle tanultál. – nevetett Pöszkére, és már egyáltalán nem félt sem repüléstől, sem az unalomtól.
    Nohiszen, egy ilyen lány mellett!


Szerkesztette: András Adél

(c)Fodor Veronika

Fodor Veronika: Munin, szép emlékezetem

 A sárkányballon kissé inogva állt meg a táj fölött. Lehmann tábornok kiköttette egy tölgyfa vaskos derekához, egyelőre csak körülnézni akart fentről, nem indult még sehová. Bőrkesztyűs kezével megütögette a felöltője zsebeit, a távcsövét kereste. Szokatlanul óvatlan volt: a szíve fölé tűzött aranyszín sárkányt egyetlen mozdulattal lökte le. A sárkány néhány pillanatra az egyik nehezékül szolgáló homokzsák szélére esett. Reményteli pillanatok voltak ezek. Lehmann a kosár szélére támaszkodva hajolt előre, nem tehetett azonban semmit. Az aranysárkány elveszítve egyensúlyát zuhanni kezdett lefelé.
– Ksssssz – szisszent fel a tábornok. A sárkány fontosabb volt neki, mint bármi akkoriban. Azzal gyűjtötte össze ugyanis az álmokat. Mindenféle álmot: jót és rosszat, legelsőt és legutolsót. Ahogy felegyenesedett, szemébe nézett a varjú, amely mindig a vállán ült. Fejét kissé oldalra billentette, saját tükörképét csodálta Lehmann szemében.
– Fel tudod hozni nekem? Ugye fel? – meredt a madárra. A varjú prüszkölt egyet és a kosár szélére röppent. – Talán már látod is innen, huh?
– Krrraaaa – válaszolta a madár, és ellökte magát a kosár széléről.
A tábornok felegyenesedett. Zavartan megigazította farkasprém kabátjának gallérját, szorosabbra húzta magán, fázott. Kissé összeszorított szemmel nézett körül.
– Na, jól van, nézzük csak, mért is jöttem most fel? – nézett maga elé. Észrevette jobb kezében a sárgaréz távcsövet. A távcső üvegén keresztül az egész vidék tarka takarónak tűnt. Sárga volt és barna, zöld és szürke. Szürke az őszi pataktól, tarka a falevelektől. Lehmann szeme megpihent egy kis házon, a patak mellett. Füst gomolygott kifelé a kéményéből. Régóta nem érzett nyugalom áradt szét a testében. Nem emlékezett rá, honnan volt ismerős a hely, arra sem, hogy honnan volt ismerős az érzés. A varjú nem maradt sokáig távol. Elméje egy alig látható vörös szalaggal kötötte a sárkány ragyogó szívéhez, így könnyű volt megtalálnia. Ahogy újra a ballon kosarának peremére szállt, Lehmann tekintetéről eltűnt a feledés fátyla.
– Munin, hamar megtaláltad – vette át a sárkányt, és szokott helyére tűzte vissza. – Jó, hogy visszatértél, nem emlékeztem, hogy ma még dolgunk van. El kell foglalnunk azt a falut. 

Fodor Veronika illusztrációja

Lukács-Kis Panka: VarázsSzeplők

 Mimi volt a legkisebb a boszi óvodában. Aprócska, hirtelen vörös, göndör hajú, zöld szemű kislány, ezernyi szeplővel az arcán.
A nagyobb gyerekek gyakran csúfolták:
- Pöttyöslabda, pöttyöslabda! Gyere ide pöttyöslabda!
Mimi ilyenkor pipacs vörös arccal rontott neki a csúfolódóknak és kiabálva szórt rájuk átkokkal kígyót, békát.
Egy péntek tizenharmadikai napon Mimit megint csúfolni kezdték. A kis boszilány válogatott átkokkal felelt. A boszi óvónéni azonban türelmes szeretettel csitította;
- Ne vedd a szívedre, nem akarnak bántani, csak eddig még nem láttak VarázsSzeplőket!
A kis boszi nagy csodálkozásában még azt is elfelejtette, hogy egy pillanattal korábban Mandragóra haját akarta éppen meghúzni, és Undok Ulrik orrát akarta megfricskázni.

- Gyertek üljünk le a repülő meseszőnyegünkre! - hívta kedves hangján Boszinéni a kis ovisokat a hatalmas erdei tóra emlékeztető szőnyegre.
Ehhez kellett némi idő, mert Vadóc Vendel és Gőte Mirabella éppen békává akarták varázsolni Tóvölgyi Gedeont. Nagy igyekezetükben Gedeon brekegni kezdett és zöld lett a haja. Ezen annyira nevettek a bosziovisok, hogy addig nem lehettet elkezdeni a mesét, amig Boszinéni vissza nem varázsolta Gedeont az eredeti formájába. Ezután Pöffeteg Katica szólt, hogy neki meg pisilnie kell és szomjas is.
Mikor végül mindenki az erdei tavacskára emlékeztető szőnyegen ült, kezdődhetett a mese.

„Egy havas téli estén a Szeplő tanyát óriási hangzavar töltötte meg. 

- Hagyj békén! Ne húzd a hajam! Ezzel én játszottam, add vissza! - hallatszott mindenfelől a sivalkodás.
A Szeplő csemeték, akik épp tizenhárman voltak folyton civakodtak. Panaszkodtak; a tejberizs túl édes, a pulóver túl puha, a kisautó elgurul, a Hold túl messze van, a mama meséje túl rövid. Szeplő mama nem győzte őket csitítani. Sokszor annyira elfáradt, hogy a legnagyobb zaj közepén is képes volt elaludni. Ez történt ezen az estén is, ami péntek tizenharmadikára esett. Annyira mélyen aludt, hogy csemetéi hiába randalíroztak, hangoskodtak, dobálóztak, veszekedtek, hisztiztek, csapkodtak, nem tudták felébreszteni.

Szeplő mama álmodott: rózsaszín vattacukor felhők alatt táncolt, pillecukor lepkékkel futott versenyt, csokoládé pacsirtákkal énekelt. Mikor elfáradt, leheveredett a selyemméz mezőre és az eget kémlelte. Az ultraviola égbolt egyszer csak vibrálni kezdett. Egy színpompás, ívszerű valami jelent meg a feje felett. Sosem látott még ilyen szépet. Felállt, hogy megérintse. Addig nyújtózott, míg a lába már nem érte a földet. Egyre magasabban lebegett a föld felett, a színes csoda pedig egyre közelebb volt hozzá. Mikor végre elérte, meglepődött. Egyszerre érezte keménynek és puhának. Felkapaszkodott rá. 

- Köszöntelek Szeplő mama! Vagy inkább hívjalak CsillagVirágnak?! - hallatszott valahonnan.
- Ki vagy? Hol vagy? Nem látlak!– forgott Szeplő mama óvatosan.
- Pedig látsz! Csak nem ott keresel, ahol igazából vagyok, ott keresel, ahol te gondolod, hogy vagyok. Gondolkodj és nézz körbe jobban!
Szeplő mama mély levegőt vett, próbálta izgatott szívdobogását lecsitítani. Lassan körbe nézett az ultraviola égen. Nem lehet más a hang tulajdonosa csak a…
- Szivárvány, te beszélsz?
- Igen. A nevem pedig CsillagSzivárvány.
- Hasonlít az én régi nevemre.
- Nem véletlenül, ugyanis testvérek vagyunk. Réges régen téged egy hatalmas égi vihar a Földre sodort. Nem tudtunk visszahozni, ezért segítettünk neked családot találni ott lent. Régóta figyellek és ma azért hoztalak az álmodon át, hogy segítsek visszatalálni a boldogságodhoz.

Szeplő mama csodálkozásában szóhoz sem jutott.

-    Tudod miért olyan rosszcsontok a gyerekeid? Mert el vannak zárva az égtől. Ők oda tartoznak, ahogy te is. Ugye, mostmár emlékszel, milyen az ultraviola ég, a repülés, a vattacukor felhők, a pillecukor lepkék, a csokoládé pacsirták, a selyemméz mező? Sokáig vártam, hogy újra velem lehess, s hogy ezután bármikor eljöhess hozzám ajándékot kaptok tőlem: VarázsSzeplőket.
Az arcodon helyezem el őket. Amikor nagyon hiányzom neked én és az ultraviola ég szabadsága szivárvány színűvé válnak. Ekkor indulhatsz hozzám és hozhatod a gyerekeidet is. Ahogy felébredsz az arcodon lesznek a vörös varázsszeplők és a gyermekeiden is megjelennek, amint megsimítod őket ébredés után.

Szeplő mama örömmel teli szívvel ébredt.
-    Gyerekek, gyertek ide!! -kiáltotta izgatottan.
A Szeplő gyerekek azonnal odasereglettek az anyukájuk köré, mintha érezték volna, hogy itt valami csoda-fura dolog van készülőben.
- Miért mosolyogtál álmodban? - kérdezte a legkisebb Szeplő gyerek, Micike. Szeplő mama mesélni kezdett: a vattacukor felhőkről, az ultraviola égről, a csokoládé pacsirtákról, a selyemméz mezőkről, CsillagSzivárványról és aVarázsSzeplőkröl is.
- Tényleg szeplős vagy!- kiáltották a gyerekek kórusban.
Szeplő mama tükör elé állt, vörös szeplői ott virítottak az arcán, pont ahogyan CsillagSzivárvány mondta. A gyermekeihez fordult és mind a tizenhármat megcirógatta. Rögtön megjelentek az ő szeplőik is.
Ettől a naptól kezdve a Szeplő család élete teljesen megváltozott. Nem lehetett hallani többet a; „Hagyj békén! Ne húzd a hajam! Ezzel én játszottam, add vissza!” kiáltásokat. Bármelyik kis Szeplő szomorú vagy rosszkedvű lett, az arcán lévő VarázsSzeplők működésbe léptek és a lurkó meg sem állt az ultraviola égig.”

 
- Így volt mese volt minden szava igaz volt! Ha belenézel a tükörbe és meglátod a szeplőidet ne felejtsd, az ég egy darabkáját hordod. - fejezte be Boszinéni a mesét.
Mimi, a legkisebb bosziovis szóhoz sem jutott. Percekig csend volt a csoportban. Aztán Turbolya Fanni, aki Mimi legjobb barátja volt, felkiáltott
- Én is akarok VarázsSzeplőket!

Ettől a pillanattól kezdve a hangzavar leírhatatlanná vált. Mindenki VarázsSzeplőket akart.
- Az igazság az, hogy mindenkinek vannak VarázsSzeplői - magyarázta Boszinéni - van, akin már születésétől fogva látszanak, és van, aki elrejtve a szívében hordja őket.- Látni akarjátok az enyémeket?
Egy pillanat múlva az arca csillogni kezdett és szivárványszínű szeplők kezdtek megjelenni rajta, szám szerint egy tucat meg kettő.
- A nevem Szeplő Mici- suttogta csillogó szemekkel Boszinéni – és segítek előcsalni a ti VarázsSzeplőieteket is.
Boszinéni sorra megsimította a bosziovisok arcát. Mindegyikőjükön sorban meg is jelentek a VarázsSzeplők.
- Használjátok örömmel a szeplőiteket, s ha valakinek szüksége van rá, meséljetek neki ti is róluk, CsillagVirágról és az ultraviola égről. Ez az én ajándékom nektek! -fejezte be Boszinéni.
Így volt mese volt minden szava igaz volt!

Fodor Veronika illusztrációja

Németh Eszter: Ballagó idő

(c) Bódi Kati

    Az idő ballagott, ráért, hajnal volt, nem sietett. Kecses, nyújtózó léptekkel, magába merülten, mígnem
megtorpant a templomhoz vezető ösvénynél.
    Az esőtől megcsuszamlott löszfalban a falu lakóinak lába természetes ösvényt vájt, a fák készségesen
nyújtották gyökereiket támasztéknak. Az idő résnyire szűkült szemmel nézte a lábak nyomát.
    Varázslattól súlyos léptek voltak legfelül, a felbukó vörös korong igézetét hordozták magukban. A kilá-
tótól tartottak visszafelé, a varázskertbe, a diófa alatt álló házba, amelynek falai átitatódtak az állandóság biztonságával, menedéket adó melegével.
    Lekonyult az idő füle-farka, hiszen látta a léptek nyomán az elmúlást, a feledést. Ha a löszfal megcsu-
szamlik, a fák gyökerei nem lesznek elegek a porladó ősi csontokon épült falu megtartására, s végül mégis elveszik, ami az emberöltők viharai közepette megmaradt. Lépcső kellene, időtéglákból épült lépcső,
nyújtózott egyet az ösvény alján. Itt lehetne az első tégla, gondolta, majd hátát púposítva, egyenesítve
nagyot nyújtózott, és lustán, kecsesen felsétált. Itt lehetne az utolsó tégla.
    Leült, újra résnyire húzta a szemét, és méricskélni kezdte a távolságot, oldalra hajtott fejjel, az ugrás
ígéretével feszülő, de még üléshez húzott lábain. Hány tégla kell egy lépcsőhöz? Egy téglában mennyi
az emlék? Miben mérjük az időt? Téglában? Órában? Feledésben vagy emlékezésben? A boldog vagy a boldogtalan órák számítanak-e megfelelő mértéknek? Vagy egy egész emberöltő?
    De vajon melyik ember élete? A három nap alatt gyermekágyi lázban elhunyt anyáé és csecsemőé, vagy
az asztalosé, aki matuzsálemi kort ért meg és végigharcolt két világháborút?
    Kinek az emlékével mérjük? A diófáéval, aki áll, és minden pillanat hosszúra nyúlik, hiszen a fűszál
növekedését, a levelek bomlását és a dió érlelését elsietni vagy elhalasztani nem lehet?
    Vagy a kőművesinas emlékeiben, aki hetedhét országot bejárt, három mesternél is tanult, s úgy jött
vissza a falujába, hogy mennyasszonyának se a nevét, se az orcáját nem feledte, pedig hetedhét országon
szebbnél szebb lányokat látott, de egynek a mosolyában sem volt meg az otthoni meleg, a téli, fűtött kemencepadka, a ringó bölcsőben egészséges gyermek ígérete?
    Az idő ült, lehunyta szemét és figyelt. Ki tudja, meddig ült ott a templomdomb ösvényének tetején,
de mire újra kinyitotta macskamézes szemét, lépcső vezetett az ösvény aljára.
    Utolsó téglája a siető huszonegyedik század elnagyolt, sűrített vásznú moziját kínálta, ahol a tartalmas
beszélgetések és sűrű hallgatások számára nem volt hely. Instant kávé, műcukor és műfogsor, műanyag
körmök és szabályozott fogak csikorgásának téglája volt ez. Az idő még nyújtózni sem tette rá puha,
párnás, kissé elmacskásodott lábait.
    A következő téglában már kedvét lelte. Libbenő szoknyák, táncos léptek, esküvőre hívott a harangszó.
Boldogság és békényi emberség léptéke volt ez. Keresztelő lábnyomát viselte a következő tégla, temetését
a negyedik. Ismétlődő sorsok, puha léptekkel ballagott az idő.
    Nagydarab, három másikat is kitevő téglára lett figyelmes. A falut meg kell tartani. Bármi áron. Kezet
nyújtott az a három a bolthajtásban. Harckocsik dübörögtek, a falu elöljárója leszegett fejjel állt a sorban.
Más lépett elő helyette: Herr Oberleutnant, kérem, ebben a faluban sok a németajkú, mint látja, mink itt
kérem, Herr Oberleutnant, német érzelműek vagyunk. A harckocsik kivonultak. Kisvártatva megérkeztek
az előzőeket üldözők, a falu elöljárója és a német ajkúak hallgattak. Kilépett a sorból a kommunista párt
tagja: Sztarski jitenant, itt kérem, nincsenek németek, itt magyarok vannak és mindenki a kommunista
párt tagja!
    Jöttek-mentek a hadseregek és főhadnagyok, a három elöljáróból mindig az lépett ki, akire éppen szükség volt. A falut megtartották, haja szála sem görbült senkinek.
    Az idő hosszan elnyúlt a téglán, még dorombolt is, annyira tetszett neki, amit látott.
    A következő tégla az iskolamesteré volt, aki soha, egy tanulót se pálcázott, minek tette volna, szeretettel és féltő szóval oktatta hosszú évekig betűvetésre, olvasásra, számolásra a falu apraja-nagyját.
De ott volt a három lánytestvér téglája is, akik köré odagyűltek a lányok, s bizony még nagymama
korukban is megnevettették az unokáikat, feltartóztathatatlan, fogatlan kacagásukkal. Sőt, amikor senki
nem figyelt, lehömbölögtek a domboldalon.
    A gyümölcstermesztők téglája mellett ott piroslott a boltosé. Még lejjebb az ónyaöntő nénié, aki szinte
minden bajnak a nevét eltalálta. De ott volt a doktoré, s az iskolaalapítóé, a drótostóté is.
A régi templom meglazult téglái közül is ott volt néhány a lépcsőbe ágyazva.
    Összefogództak a téglák, emlékhabarcs, álomkavics, szenteltvíz, áldás tartotta össze minden darabját.
Szerelmes és utolsó halálsóhajok, halotti ének, lakodalmi tánc lebegett felette, s valami elhaló, finom
trombitaszót vitt a szél.
    Ballagott az idő puha, macskányi léptekkel a templomdomb alján. Bajszán megrezdült a történelem.

(c)Fodor Veronika

Szerkesztette: Komjáthy Nessi

Majoros Nóra- Fodor Veronika: Dió

 

(c)Fodor Veronika

Dió

Dió, dió, aranydió, benne pici szoba, pici szobában kicsi ágy, kicsi ágyban hímzett párna. Hímzett párnán monogram: PP, csupa kékkel írva. Pöttöm Pirók, ő alszik a párnán, ő nyújtózik az ágyban, ott benn, a dióhéjban.

Vajon mit csinál egy ilyen pici lány, amikor felkel a nap, és harmatban nyújtózik a kert?

– Készülj, Pöttöm Pirók, – csiviteli a cinke, – hímezd a kelengyédet!

– Kelengyét? – nevet Pöttöm Pirók. – Ugyan minek nekem kelengye?

– Hát csak nem akarsz egyedül élni ebben a dióban?

– Dió, dió, aranydió, egyedül is nagyon jó! – csilingel Pöttöm Pirók. – Inkább adj nekem pár pehelytollat!

– Pehelytollat? Ugyan minek neked pehelytoll?

– Tollseprűnek, hogy ragyogjon kívül-belül az aranydió!

Ad a cinke, hogyne adna, de azért csóválja a fejét.

– Ha kitakarítottál, állj neki szépen, hímezd azt a kelengyét!

Dió, dió, aranydió, szépen csillog, szépen fénylik, mind kiszalad belőle a szürke por. Elfárad Pöttöm Pirók, pici szobában, kicsi ágyban álomra hajtja a fejét.

Vajon mit csinál egy ilyen csöppnyi lány, amikor csepereg az eső, és kíváncsi esőszemek kukkantanak be a héjon?

– Csipp, csepp, csöppnyi kislány, mosakodj, fésülködj, szépítkezz! – kopogják a cseppek.

– Szépítkezzem? Ugyan minek kéne szépítkeznem?

– Csipp, csepp, csak nem akarsz itt ücsörögni egyedül, amíg el nem fakul ez a csirgő-csörgő aranydió?

– Dió, dió, aranydió, egyedül is nagyon jó! – feleseli Pöttöm Pirók. – Inkább öntözzétek meg jól a földet itt a házam körül, hogy kikeljenek a magok, amiket elvetettem.

– Lics-locs, akkor is locsolunk, ha nem kéred – felelik az esőcseppek, és lecsorognak az arany barázdákon.

Gumicsizmát húz Pöttöm Pirók, kiugrik a dióból, és táncol az esőben, pliccs, placcs, tocsog a pocsolyákban. Sáros az arca, lucskos a nadrágja, fülig ér a szája. Bemászik az aranydióba, levetkőzik, kiteríti a vizes ruhát, megtörülközik, és bebújik a kicsi ágyba. Kicsi kályhában pisszegve táncolnak az apró lángok, juj, juj, emlékét is félik a nagy, csobbanó esőcseppeknek. Pici kémény, pici füstgomoly, pipi álompamacs, pici hirr, pici hörr, horkolás.

Vajon mit csinál egy esőemlékű, fényes reggelen egy ilyen inci-finci lány? Tán kelengyét hímez? Tán mosakodik, fésülködik, szépítkezik? Kiskapával gyomlál, kis karóval hajtást tángál, kis kendővel bimbót mosdat, gereblyével göröngyöt fésül.

– Készülj, Pöttöm Pirók! – kiáltja a cinke.

– Készüljek? Ugyan mire készüljek?

– Jön már a Hangyaherceg, fényes szőrű vakond hátán ide vágtat. Elvisz a tornyos palotájába, te leszel a királynője! Egymillió szolgád lesz, semmire sem lesz gondod! Készítsd elő a kelengyét, mosakodj, fésülködj, szépítkezz, mindjárt itt van érted.

– Értem? Minek kellek én neki?

– Aranykoronás királynőnek!

– És mi lesz az aranydióval?

– Ne gondolj azzal, majd elcsipegeti egy éhes rigó, elrágja egy éhes mókus.

Juj, juj, megijed Pöttöm Pirók, de még a virágok is megijednek. Becsukódik minden bimbó, visszabújik a földbe minden hajtás. Juj, juj, bebújik Pöttöm Pirók a dióba, magára húzza a héjat. Csitt, csitt, apró lángok, pissz, pissz, füstgomoly, huss, huss, csendesedj el, tiszta arany csillogás. Elhalkul az aranydió színe, körbeöleli a tegnapi sár, lekonyul a kémény. Egyre közelebb koppanak a fénylő vakondparipa lábai, közelednek, közelednek, jön a Hangyaherceg, most védj meg, aranydió!

Dió, dió, aranydió, benne egy parányi szív, dibb, dobb, félelemben zakatol.

Elvágtat a Hangyaherceg, nem találja meg Pöttöm Pirókot, nem leli az aranydiót.

Megnyugszik a kicsi lány, kicsi testben arany szív, arany szívben kis dió, egyedül is nagyon jó.

 

 Szerkesztette: Németh Eszter

Tallián Mariann - Fodor Veronika: Váratlan vendég

 

(c)Fodor Veronika

Váratlan vendég

A királyné kilépett a palota ajtaján a kertbe, lépteire a kövön napozó gyíkok messze szaladtak. Hosszú szoknyáját maga alá gyűrte és leült a lépcsőre. Bentről csapkodás, kiabálás hallatszott.

– Már megint mit csináltatok! Miért így áll ez az asztal? Pontos útmutatásokat adtam, hogyan kell megteríteni! – kiáltott a ház ura mérgesen. Egy szolgálólány elpityeregte magát. A királyné nem szólt semmit, nem akart tovább vitatkozni. A király tovább erőszakoskodott.

– Nem ezt parancsoltam! Nem így kellett volna feltálalni! – folytatta a szidalmakat.

A királyné befogta a füleit, hogy ne hallja a bántó hangot. Azon törte a fejét, miért kiabál ennyit a ház ura, ahelyett, hogy békére lelnének a szép, új palotában. Olyan soká lett kész a márványlapozás, és olyan sokan dolgoztak a falak freskóin, hogy kellően pompázatos legyen. Gondolataiból hatalmas csörömpölés zökkentette ki. A palota ura mérgében még az asztalt is felborította.

A szolgálók szomorúan kukucskáltak ki a kertbe, a királynét lesték, de a szidalmak tovább záporoztak.

– Serényen, szaporán tegyétek rendbe!

A királyné megremegett. Megigazította a kis kabátkáját, hogy ne fázzon annyira. A nap, mintha észrevette volna, rásütött. A meleg átjárta a testét.

Vele szemben a nagykapu díszes vasrácsain át egy hatalmas termetű, lompos, bozontos cica ugrott a kertbe. Tekintete a királynére tapadt. Szokatlan volt ez a kihívó nézés egy macska részéről. Szürke szemei kikerekedtek, mintha mondani akart volna valamit. Az asszony ránézett, és megborzongott. Szinte megbabonázta az állat tekintete. A cica odasomfordált és dörgölőzni kezdett hozzá. Olyan büdös és koszos volt, hogy a királyné selymes ruhája szürke lett tőle. Megsimította az állat füle tövét, de ijedtében elkapta a kezét. A macska bőrét csúnya hegek borították, a szőre foltos volt a sok vakaródzástól. Bolhák nyüzsögtek a szőrében.

– Ó, te szegény! Nagyon szenvedhetsz! – szólt a királyné. A macska szomorúan nyávogott.

A királyné megfogta az állatot, és távolabb vitte a bejárattól. Az árnyas bokrok között letérdelt, és az ölébe vette a cicát. Kezét ráhelyezte a nyakára, és határozottan megfogta, ne tudjon elosonni. Ujjaival beletúrt bozontos szőrébe, és egyenként szedegette ki belőle az izgő-mozgó jövevényeket, majd útnak eresztette őket a fűben. Szétszéledt a sok kis idegen. A cica értetlenül nézett rá, de ahogy teltek a percek, és ahogy tisztult a szőre, úgy oldódott fel egyre jobban. Lassan megértette, hogy megszabadul végre az élősködőktől. A királyné szenvedélyesen tisztogatta a kis állatot, és undorát leküzdve matatott a szőrén órákon keresztül, egészen addig, amíg teljesen fehér nem lett. A cica a végén elterült, és mély álomba merült.

 – Kimerültél, úgy összecsipkedtek ijedtükben a bolhák – nyugtatgatta az asszony.

(c)Fodor Veronika

Visszatért a palotába, ahová időközben megérkeztek a vendégek, a királyné felszaladt a márványlépcsőn, és a szobájában átöltözött, kezet mosott.  A ház ura peckesen járt fel, s alá, büszkén mutogatta a felújított termeket. A királyné csendesen járkált a vendégek között, és köszöntötte őket.

A palota gyönyörű volt. Tágas termeiben a sok vendég izgatottan szemlélte a drága berendezést, a bútorokat, és a falra aggatott festményeket. Tálalás előtt a királyné felszaladt a márványlépcsőn, kamillás gyógykrémet vett magához. Egy pillanatra megállt a lépcső tetején és lenézett. Azonnal észrevette, hogy a cica őt várja a szalon közepén. Lesietett, hogy minél hamarabb bekenhesse a sebeket, de mire leért a földszintre, az állat eltűnt. A mulatozó vendégeket kérdezgette, nem láttak-e egy beteg cicát, de senki sem segített. A királyné egyre kétségbeesettebben kereste, a vendégek egyre hangosabban énekeltek, mulatoztak. De senki sem vett tudomást a cicáról, sőt, kinevették az asszony kutatását.

– Kit érdekel egy rühes macska? – gúnyolódtak.

A királyné sokukat nem is ismerte, a király vendégei voltak mind. Az ő egyetlen, egyben váratlan vendége a cica volt, aki eltűnt.

A konyhán keresztül kiszaladt a kertbe, és a bokrok tövében megtalálta a sebeit nyalogató állatot. A cica dorombolva fogadta őt. Tekintetéből eltűnt a borzongató követelőzés, szelídsége jól esett a királynénak.

– Gyere be! Várnak a vendégek! – kiáltott ki a ház ura.

A királyné engedelmeskedett, elindult a palota felé, karjában a macskával. Mikor beértek a palotába, a király mérhetetlenül elszégyellte magát. Ebben a csodás házban egy ilyen csúnya, beteg macska!

– Nem hozhatod be ide! – rivallt rá.

A királyné körbenézett, minden szem rászegeződött. A vendégek zavartan nevetgéltek. A cica ijesztő tekintettel nézett a királyra, ahogyan a királynére nézett abban a pillanatban, amikor beugrott a kertbe. A király ráförmedt:

– Eridj innen, te ronda macska!

De a macska nem tágított, már csak azért sem, mert a királyné olyan erősen fogta a nyakát, hogy nem mehetett.

– A macska az én vendégem, és itt marad – mondta határozottan.

Így szálltak szembe a király akaratával, ők ketten.

A vendégek elkedvetlenedtek, nemsokára hazaszállingóztak, és a király hiába mérgelődött, magára maradt. A kis macska viszont otthonra talált. Onnantól kezdve őrizte az asszony jókedvét. Mosolyt csalt az arcára, idővel a király szívét is megenyhítette.

Sok év elteltével egy reggel felébredt a király, és lenézett a lépcsőház tetejéről a szalonba. A királyné a cicával játszadozott. A márvány fénye elhalványult, a freskók színe megfakult. A bútorok elkoptak a használatban. Minden szép volt, de az idő elhalványította a palota pompáját. A királyné kacagása azonban vidámabb volt, mint valaha, és szelídsége, ahogy megsimította a cica fényes, fehér szőrét, elbűvölte a ház urát.

Szerkesztette: Németh Eszter 

Fodor Veronika: Idő van

 

Nagypapa ezen a napon is korán kelt. Felöltözött, bolyhos norvégmintás pulóvert és kockás gyapjúpapucsot húzott. Reggelit készített magának. A vajaskenyeret mérnöki pontossággal kente meg. Felemelte a szeméhez közel, hunyorított a jobb szemével, hunyorított a ballal, aztán amikor rendben találta a vaj elosztását a kenyérszeleten, vajaskenyér-katonákat készített. Természetesen minden katona ugyanakkora volt. Centire. Hozott egy habos fügekávét, és leült az asztalához. Az asztal egy ablakra, az ablak egy kis térre nézett. A téren I. Nahátházi Fülöp távolba mutató kardú lovas szobra állt. Úgy tartják, Fülöp onnan kapta ragadványnevét, hogy késve érkezett egy mindent eldöntő csatába. Vereséget szenvedtek, hiszen az uralkodó híján a sereg megfutamodott, így a harcmező üres volt, néhány ló és lovasa kóboroltak ott csupán.
– Nahát, már ennyi idő lenne? – kérdezgette leginkább magától az uralkodó, aki élete során többször is meghökkenten szemlélte az idő múlását.
Azt hihetné az ember, hogy szoborként pontos volt, de nem. Árnyékot sem akkor vetett, amikor a tér fái és épületei. Folyton késett. Nagypapa sok-sok éve figyelte a toronyablakból. Annak, aki a nyári hőségben a szobor árnyékában szeretett volna megpihenni, nehéz dolga volt. A cukrászda szobor felőli oldala mindig ragyogó hőségben hullámzott. Pillanatok alatt folyóssá váltak a fagylaltok, szomorúan dőltek össze a tejszínhabkalapok és a gyümölcsparfék.
A tél sem járt nagyobb szerencsével. I. Nahátházi Fülöp szobra mellett ugyanis egy nagy foltban, a cukrászda felőli oldalon, mindig hiányzott a hó. Féloldalasak lettek a hóemberek, és jobb volt óvatosnak lenni a hógolyócsatáknál is, mert aki Fülöp szobra mellett akart búvóhelyre lelni, könnyen muníció híján maradt.
Ezen a reggelen Pötyi, a szomszéd kislány kutyusa szeretett volna felmelegedni a ráeső napsugár csíkon, de az uralkodói szobor éppen árnyékot tartott. Máshol pedig már nem volt hely. Pötyi szomorúan vacogott kicsit, aztán elindult a szokásos reggeli sétájára a városkában.
Nagypapa csóválta a fejét és cicegett egy kicsit, miközben mosolygott a bajsza alatt. Az asztalán számtalan apró sárgarézcsavar és fogaskerékkupac hevert. Nagypapa elhatározta, hogy megoldja a lovasszobor pontatlanságából adódó gondokat, és készít neki egy zsebórát. Ne nézzetek ilyen furcsán! Pontosan tudta, hogy milyen lenne egy szobor egy zsebórával, pláne, hogy nincs is zsebe. Ezért csinálta eredeti méreteihez képest óriásira. Mint egy lapostányér, akkora volt.
Nagypapa elégedetten szemlélte a művét, utolsó simításként felhúzta az órát, megigazította a láncot és elindult, hogy méltó helyére tegye. A cukrászda már megnyitott. A vendégek és a sétájáról visszatért Pötyi is érdeklődve figyelték a lábujjhegyen billegő nagypapát. A kutyus izgatottan rohangált a cukrászda ajtó és a szobor között. Aprókat vakkantott, először csak óvatosan, majd egyre erősebben megkaparta a bejárati ajtót. A cukrászkisasszony egy bolti fellépőt hozott a hóna alatt, és letette a szobor mellé. Nagypapa megkönnyebbülve biccentett, de még mindig nem tudta feltenni az óriási zsebórát a szobor kardjának a végére. Nem érte el. A cukrászkisasszony bekopogtatott a tér szemközti oldalán lévő virágárushoz. Ő ugyanis minden nap, amikor az időjárás engedte, kiaggatta a boltja elé az eladásra kínált virágok egy részét. Futórózsát, futópetúniát, futó…, szóval bármit, ami futó, és magasról csüngött alá egy cserépből. Szívesen kölcsönadta a kampós botját, hogy feltehessék az órát. Nem telt el sok idő, és az óriási zsebóra ott lógott I. Nahátházi Fülöp orra előtt. Fülöp elmosolyodott, végre, most már mindig tudja majd, hogy mennyi az idő és nem fog késni semmivel! Legalábbis erre gondolt, ahogy az óramutatókat figyelte. És erre gondolt nagypapa is, meg arra, hogy vajon most mivel fogja elütni az idejét… Visszaadta a botot a virágárusnak és a fellépőt is visszavitte a cukrászdába.
– Majd holnap újra kölcsönadom, ha fel kell húzni az órát – mondta a cukrászkisasszony. – Nem akarhatjuk, hogy csak egyetlen napig tartson a királyi pontosság, nem igaz?
Nagypapa biccentett. Úgy tűnt, hogy fontos és felelősségteljes feladata lesz mostantól. 

Szerkesztette: Németh Eszter

A Meseváros korábbi epizódjai itt érhetők el:
1. Köszöntő
2. Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai
3. Takács Viktória: Szobafogság
4. Pongó Ákos: A legpirosabb ház
5. Nagy Izabella: Olyan kis pici, rózsaszín házikó
6. Bertóti Johanna: kutyamonológ
7. Majoros Nóra: A szomorú ház
8. Smelka Sándor: Tanika és a Mindent Utánzó Umbrella Madár
9. Csányi Szilvia: Sakk? Matt!
10. Miklya Zsolt: Három ablak
11. Halász Bálint: Rettenetes Bendegúz
12. Várfalvy Emőke: Az új szomszéd
12,5. Czeiner-Szücs Anita: Lecsó

Fodor Veronika: Semmiségek óceánja

 

Illusztráció: Porzsolt Janka
(Sepsiszentgyörgy, Váradi József Általános Iskola)

A zöld madár már napok óta úton volt, amikor megpillantotta a palotát. A partközelben állt a Semmiségek óceánjában, kacsalábon, vízzel körülölelve.
Itt majd végre megpihenhetek – gondolta.
Körberepülte az épületet. Tele volt zölddel és pirossal, pázsittal és tetőcserepekkel. Egy valamit viszont nem látott rajta: nyitott ablakot. Egyetlen, résnyi ablakát becsukott, zsindelyes paletta rejtette el.
Nem értem. Egy csipetnyi fényt sem akarnak beengedi a szobákba? Lakik itt egyáltalán valaki? – töprengett a madár magában. Csak egyféleképpen tudhatta meg, be kellett kopognia. Szerencsére az ablakpárkány elég széles volt ahhoz, hogy leszálljon. Picit egyensúlyoznia kellett, de végül is sikerült. Óvatosan, majd egyre hangosabban kopogtatott csőrével a palettán. Csend fogadta. Aztán egy kis idő múlva neszezés, kaparászás és torokköszörülés.

Fodor Veronika: Az utolsó cédula

 

(c) Vadas Máté

 

Szavasincs város egyik eldugott utcájában volt egy boltocska. Nem tudni, mióta volt ott, nagyszülők és dédmamák is beszéltek róla, így erős a gyanúm, hogy MINDIG IS ott állt. A sok egyforma ház között sárgán világított, mint a legeslegsárgább nárciszok. Nyikorgó ajtaja fölött kicsit csálén állt a névtábla, mintha éppen kacsintana egyet:

professzor dr. Morzsányi Ödön Szókereskedése

Komoly és komolytalan esetekre

Mindenféle alkalomra volt ott kínálat, amikor bizony elakad a szavunk, egyáltalán nem találjuk, vagy egyszerűen csak nem akarjuk kimondani. Jöttek is a vevők bőven, folyton csengett a csengő, és zizegett a függöny a bejárati ajtón. Morzsányi doktor boldogan mutogatta a szavakat, amiket a legkülönfélébb díszcsomagolásokban árult. Voltak szavak ünnepélyes alkalmakra, kicsi zöld dobozokban, virágos selyempapírok között, például ilyenek, hogy: GRATULÁLOK, vagy hogy BÜSZKE VAGYOK RÁD. Lejjebb, az óriási polcokon pléhdobozokban sorakoztak az olyanok, hogy HARAGSZOM vagy ELEGEM VAN, esetleg az, amit nagyon nehéz kimondani: NEM. Bár Morzsányi tapasztalatai szerint néha az IGEN is nagyon nehezen ment egyeseknek, de sebaj, mert megkaphatták tőle akár pöttyös papírskatulyában is, ha akarták.

Egyszer aztán, amikor már majdnem az összes szó elfogyott a Szókereskedésből, Morzsányi doktor úgy döntött, nyugdíjba vonul, hogy édes semmiségekkel töltse maradék földi idejét. Ekkor valaki kopogtatás és csengetés, no meg zizegés nélkül toppant be az ajtaján. A kedves neje volt az, Aurora, akivel hosszas levelezés során ismerkedett meg még az előző évszázadban, és aki azóta is picit neheztelt, mert nagyon úgy tűnt, Morzsányi az összes szót kilevelezte magából, amit meg nem, azt szépen sorra eladta a boltjában.

– Mindent eladtál, Ödön? Végre léghajózhatunk, mehetünk hadszíntérkutatásra, megrendelhetem az új, kirándulós sétapálcádat? – kérdezgette Aurora a férjét.

Fodor Veronika: Mize, fehér nap

 

(c) Vadas Máté

Mize, fehér nap

A Zúzmara téren állt egy magas bérház. Ajtói már emberemlékezet óta bedeszkázva, padlásszobája öröksötét. Hiába volt ez a szoba a legközelebb a naphoz. Spalettái zárva, összeragadva a sokrétegnyi olajfestéktől. Napfény és meleg nem jutott be rajtuk.

A szoba belsejében egy óriási felhő nyelte el a parányi fénypontokat, amik néha a felszálló porszemcséken csillantak meg.

Mize szeme már hozzászokott a sötéthez:

– Szürke vagy – mondta a lány a felhőnek, csak hogy ne felejtse el a színeket.

– Nem tudhatod, nem látsz – válaszolt a felhő és gomolyogni kezdett a csukott spaletták előtt, mint egy óriási élőlény.

– Érzem – válaszolta Mize.

– Tévedsz – zúgott a felhő és egy szalagot köpött ki magából, egyenesen a lány lába elé. – Tudom, hogy csak a fényre tudsz gondolni. Látom az álmaidat – mondta Mizének és közelebb úszott hozzá. A szalag, mint egy köldökzsinór lógott ki a felhőből. Arra várt, hogy meghúzza valaki.

– Nem fogom meghúzni, ha esetleg arra gondoltál – mondta Mize és távolabb lépett.

– Hát persze – motyogott a felhő. – Sokkal biztonságosabbnak tűnik, ha az ember nem csinál semmit, ugye?

Mize összehúzta a szemöldökét.

– Úgy látom, elfelejtetted, mire is vágysz… – mondta a felhő másnap. Aztán harmadnap is. – Tudod, az első lépés a legnehezebb.

Mize nem akarta ugyanazt hallgatni újra és újra, így odament a felhőhöz. A szalag bársonyból lehetett. Ahogy a lány megszorította, az anyag kis szálai szúrták az ujjhegyeit. Kellemes volt hozzáérni. Lassan húzni kezdte a felhőt. Elhúzta az ablak elől, ahol eltakarta az utolsó kis fénysugarat is. Vékony fénycsík indult el a padlón, körülötte apró pontokként szikráztak a porszemek. Végül egy földön heverő tükörre vetült, ami ezerfelé szórta szét azt a kevés fényt, ami bejutott a spaletták között.

Mize a felhőre nézett, amit szürkének képzelt. De tényleg tévedett. A felhő ugyanis vörös volt, mint a naplemente és kéken lógott ki a hasából a szalag. Aztán tükörről visszaverődő fényben a lány meglátta a kijáratot.

Fodor Veronika: Apróhirdetés-rovat

Illusztráció: Vadas Máté

Fodor Veronika: Apróhirdetés-rovat

    A hirdetőiroda szerkesztősége már reggel 7-kor kinyitotta az ajtót. Borz kisasszony akkurátusan fordította el a NYITVA feliratot, a láncon himbálózó táblácska sokáig kopogott a tejüvegen. A hirdetni vágyók csak úgy ömlöttek be az ajtón. Na, jó, volt, aki repült, volt, aki csúszott és akadt, aki a földön szedte a lábait.
    Az apróhirdetések egy része Jupiter úrhoz tartozott, aki mondhatni már vén róka volt a bizniszben. Tintafoltos asztalánál már kisebb tumultus alakult ki. És Jupiter ettől nem volt túlságosan boldog. Laposan nézett ki sildes sapkája alól miközben cigarettafüst borította homályba. Éppen kávézott, sorban a hetediket itta. Jobb hamar elkezdeni ezt az egészet, mielőtt megérkeznek a bogaras hirdetők. Múltkor is mi volt:

„Angolórákat ad
Rockfortba végzett
sajtkukac.
Jelentkezhet egyén
vagy kupac.”

 

Szerencse, hogy a kulturális hirdetéseket átvette a Pacsirta.
– Na, akkor lássunk hozzá! – morogta. – Ki az első? KI AZ ELSŐ? – ismételte meg a kérdést, mert nyüzsgésben nem hallatszott. És különben is, ki érti, hogy mit mond a róka, ugye?
– Én lennék – válaszolta nagyon halkan egy katica, és felrepült az íróasztalra Jupiter ceruzája mellé.
– Mi a téma, kérem? – kérdezte a róka.
– Házasság – súgta a katica.
– Ön hány pettyes?
– Hét talán. Ritkán látom a hátom – fordult meg a bogár, hogy megmutassa pettyeit.
– Rémes, mert az elképzelése téves. Hat pettyet számoltam – mondta Jupiter és kivette a füle mögül a ceruzáját.
A katica elsápadt: – Mi lesz így velem? Kinek kellek hat pettyel?
– Majd a hirdetés megoldja. Gondolom. Van egyéb kívánalom?
– Hat vagy hét petty egyre megy, de harlekinek kíméljenek!
– Persze, fő az összhang. Ehhez mit szólna? – köszörülte meg a róka a torkát.

Hatpettyes katica házasodna,
pislogna párjára vágyakozva.
S hogy ne legyen a kapcsolatban semmi kín,
a hitvese ne legyen harlekin.

– Nem is tudom. Ön szerint ez beválik? – kérdezte a katicabogár bizonytalanul.
– Ha a szerelem nem jönne össze mégse’, vendégem egy újabb apróhirdetésre! – válaszolt magabiztosan Jupiter, mire a katica elégedetten távozott.
– Következő?
– Üdvözlöm, Jupiter úr! – köszönt vékonyka hangon egy szitakötő. – Képzelje, új vállalkozásba kezdtem! – mesélte lelkesen. – Igyekszem beszőni egy piaci rést. A múlt héten olvastam a rovatban:

„Kombinált háló-ebédlő
Póknál.
Életfogytig jótáll.”

– Hálókat szeretne szőni? – kérdezte a róka érdeklődést mímelve.
– Inkább megpróbálnám a szitakötést, ha már egyszer… Ugye érti? – kacsintott a szitakötő. – Baldachinokra gondoltam.
– Azt hittem szitára – vakargatta meg a feje búbját Jupiter.
– Menni fog? – kérdezte a szitakötő picit aggódva.
Jupiter köhintett:

Megszűnik majd minden baja,
ha baldachinban múl’ a nyara.
Várja a kertben sok langyos este,
csak az ügyes szitakötőt keresse.

– Tessék, remélem megfelel – bökte oda a róka unottan.
– Az majd kiderül a megrendelésekből. Ugye – válaszolt a szitakötő és elröppent.
Jupiter felemelte a poharát és kiitta a víz felét. Kimerítő az apróhirdetés-készítők élete. Még el sem emelte a szájától a poharat, megérkezett a következő hirdetni vágyó. Egy bolha.
– Kedves róka úr, nem igazán vagyok elégedett a múltkori apróhirdetés eredményességével. Élni szeretnék a garanciával – mondta a bolha fennhangon, folyamatosan ugrálva. Jupiter szemei folyamatosan követték a mozgást, le és fel, majd fel és le.
– Mi is volt az, kérem? – kérdezte szédelegve.
– Mondom is – válaszolt a bolha, nem kevésbé magasakat ugorva:

„Kaszkadőrnek menne
bátor mozibolha.
Lyukas alsókba is
beugorna.”

A róka fél szemével a reklamálót követte, a másikkal üres kávés- és vizespoharát bámulta. Gondolkozott.

Ezt a hirdetést, most sem tudom szebben.
Örüljön, hogy nem lett csattanó a versben.

Szavalta Jupiter, és ráborította a vizespoharat a reklamáló bolhára.

Fodor Veronika: Apróhirdetés-rovat

Illusztráció: Vadas Máté

Fodor Veronika: Apróhirdetés-rovat

    A hirdetőiroda szerkesztősége már reggel 7-kor kinyitotta az ajtót. Borz kisasszony akkurátusan fordította el a NYITVA feliratot, a láncon himbálózó táblácska sokáig kopogott a tejüvegen. A hirdetni vágyók csak úgy ömlöttek be az ajtón. Na, jó, volt, aki repült, volt, aki csúszott és akadt, aki a földön szedte a lábait.
    Az apróhirdetések egy része Jupiter úrhoz tartozott, aki mondhatni már vén róka volt a bizniszben. Tintafoltos asztalánál már kisebb tumultus alakult ki. És Jupiter ettől nem volt túlságosan boldog. Laposan nézett ki sildes sapkája alól miközben cigarettafüst borította homályba. Éppen kávézott, sorban a hetediket itta. Jobb hamar elkezdeni ezt az egészet, mielőtt megérkeznek a bogaras hirdetők. Múltkor is mi volt:

„Angolórákat ad
Rockfortba végzett
sajtkukac.
Jelentkezhet egyén
vagy kupac.”

 

Szerencse, hogy a kulturális hirdetéseket átvette a Pacsirta.
– Na, akkor lássunk hozzá! – morogta. – Ki az első? KI AZ ELSŐ? – ismételte meg a kérdést, mert nyüzsgésben nem hallatszott. És különben is, ki érti, hogy mit mond a róka, ugye?
– Én lennék – válaszolta nagyon halkan egy katica, és felrepült az íróasztalra Jupiter ceruzája mellé.
– Mi a téma, kérem? – kérdezte a róka.
– Házasság – súgta a katica.
– Ön hány pettyes?
– Hét talán. Ritkán látom a hátom – fordult meg a bogár, hogy megmutassa pettyeit.
– Rémes, mert az elképzelése téves. Hat pettyet számoltam – mondta Jupiter és kivette a füle mögül a ceruzáját.
A katica elsápadt: – Mi lesz így velem? Kinek kellek hat pettyel?
– Majd a hirdetés megoldja. Gondolom. Van egyéb kívánalom?
– Hat vagy hét petty egyre megy, de harlekinek kíméljenek!
– Persze, fő az összhang. Ehhez mit szólna? – köszörülte meg a róka a torkát.

Hatpettyes katica házasodna,
pislogna párjára vágyakozva.
S hogy ne legyen a kapcsolatban semmi kín,
a hitvese ne legyen harlekin.

– Nem is tudom. Ön szerint ez beválik? – kérdezte a katicabogár bizonytalanul.
– Ha a szerelem nem jönne össze mégse’, vendégem egy újabb apróhirdetésre! – válaszolt magabiztosan Jupiter, mire a katica elégedetten távozott.
– Következő?
– Üdvözlöm, Jupiter úr! – köszönt vékonyka hangon egy szitakötő. – Képzelje, új vállalkozásba kezdtem! – mesélte lelkesen. – Igyekszem beszőni egy piaci rést. A múlt héten olvastam a rovatban:

„Kombinált háló-ebédlő
Póknál.
Életfogytig jótáll.”

– Hálókat szeretne szőni? – kérdezte a róka érdeklődést mímelve.
– Inkább megpróbálnám a szitakötést, ha már egyszer… Ugye érti? – kacsintott a szitakötő. – Baldachinokra gondoltam.
– Azt hittem szitára – vakargatta meg a feje búbját Jupiter.
– Menni fog? – kérdezte a szitakötő picit aggódva.
Jupiter köhintett:

Megszűnik majd minden baja,
ha baldachinban múl’ a nyara.
Várja a kertben sok langyos este,
csak az ügyes szitakötőt keresse.

– Tessék, remélem megfelel – bökte oda a róka unottan.
– Az majd kiderül a megrendelésekből. Ugye – válaszolt a szitakötő és elröppent.
Jupiter felemelte a poharát és kiitta a víz felét. Kimerítő az apróhirdetés-készítők élete. Még el sem emelte a szájától a poharat, megérkezett a következő hirdetni vágyó. Egy bolha.
– Kedves róka úr, nem igazán vagyok elégedett a múltkori apróhirdetés eredményességével. Élni szeretnék a garanciával – mondta a bolha fennhangon, folyamatosan ugrálva. Jupiter szemei folyamatosan követték a mozgást, le és fel, majd fel és le.
– Mi is volt az, kérem? – kérdezte szédelegve.
– Mondom is – válaszolt a bolha, nem kevésbé magasakat ugorva:

„Kaszkadőrnek menne
bátor mozibolha.
Lyukas alsókba is
beugorna.”

A róka fél szemével a reklamálót követte, a másikkal üres kávés- és vizespoharát bámulta. Gondolkozott.

Ezt a hirdetést, most sem tudom szebben.
Örüljön, hogy nem lett csattanó a versben.

Szavalta Jupiter, és ráborította a vizespoharat a reklamáló bolhára.

Fodor Veronika: Elillanó szavak - Agócs Írisz

 

(c) Agócs Írisz

Elillanó szavak 

 

Volt egy vidék. Napsütéssel, zöld fűvel, tóval csendes. Emma sokszor sétált le a tó partjára, hiába nem volt már benne egy csepp víz sem. A tó partján, egy tölgyfából ácsolt padon ült most is, lábai a föld felett kalimpáltak. Egy könyvet tartott az ölében, még a dédmamáé volt. Szürke, bőrkötéses, furcsa szagú volt, talán por és nedvesség tette tönkre. A könyvben ennek a falunak a története volt megírva, de hiányoztak belőle szavak. Nem mindegyik persze, hiszen volt benne írás: kis történetek régi időkről. De sok szó elillant belőle, hűlt helyük volt, mintha kiradírozta volna őket valaki. Eltűntek, csak egy folt éktelenkedett a helyükön.

Вероника Фодор: Оны көктеммен боя

 

Суретші: Зелмира Сабо

Негізгі сөздер: сиқыршы, күлгін, жұпар иіс (varázsló, bíbor, illat)

Сиқыршы бақтағы өзінің сүйікті ағашының түбінде отырды. Ол мұңайған кезде әрдайым сурет салатын. Көктем мезгілі еді. Грек жаңғағы ағашының жапырақтары сиқыршы мен аспан арасына түсіп, иілді.
–  Мен көктемді сала аламын, – деп сыбырлады жан-жағына қарап. Ол көк шөптің, бозғылт көк, сүмбіл және нәркес гүлдердің күн көзіне қарай бұрылғанын көрді. Суретті асықпай салды. Баяу салғаны сондай, күн көкжиектен төмен сырғып түсе берді, сөйтіп аспанның төменгі етегін күлгін түске бояды.
– Мен аспанды да саламын, – ол өзінің түрлі-түсті қарындаштарын іздеді, бірақ қажетті түсті еш жерден таба алмады. Қақпа жанындағы күлгін раушандар бастарын шайқады. Лүп етіп жел соқты да сиқыршы тұрған жаққа бас иді.
–  Гүл күлтесімен сурет салуға бола ма? – деп сұрады ол өзінен.
Гүлдерге жақындады. Жапырақтары аспан секілді зеңгір түсті болды. Сырты ашық реңкті, ал іші қара қошқыл екен.
–  Осының бірін жұлып алсам, еш зиян тимейді деп ойлаймын. Тек бір ғана жапырақ, – деді ол, гүлге қолын созып. Біреуін таңдамас бұрын оны құмарлана иіскеді. Раушанның жұпар иісі оның тамағын жыбырлатты, ол гүлді ұстамақ болды да, бірақ бірден қолын тартып алды. Саусағының ұшында күлгін тамшы дірілдеді. Ол аспанның төменгі етегімен бір түстес еді. Сиқыршы тамшыға ұзақ қарады, содан кейін қайтадан сурет жанындағы орындыққа отырды. Ол саусағымен қағаз бетін сызды, көктемгі аспан өзі ойлағаннан да тамаша болып шықты.

Аудармашылар: Река Галай-Рейч, Зауре Төрехан. Редактор: Ділдәр Мамырбаева

Айгерим Карибаева: көктем (tavasz)

Эдит Туза: гүл (virág)

Екатерина Гузикова: сиқыршы (varázsló)

Рита Миклош: күн (nap)