Halász Bálint: Mihály manó és a Dió foci

   Mihály manó sokban hasonlított a gyerekekre, imádta a sült krumplit vaníliafagyival, ezeknél jobban már csak focizni szeretett. Az iskolát viszont… hát azt nem csípte: elviselhetetlenül unalmasnak találta. Aznap is letörten ért haza – most nemcsak a fáradtságát vonszolta, hanem egy kis fonott kosarat is.
   Először dekázott párat, aztán letette a lasztit, megkent egy vajas kiflit – mert az köztudomásúlag a világ legfinomabb étele – és az uzsonnával meg a kiskosárral bevonult a ruhásszekrénybe. Magára zárta az ajtót, befészkelte magát egy halom sapkába. Sapka- és vajillat lengte be a szekrényt.
   – Nehéz az élet! – sóhajtott, és beleharapott a kiflibe.
   – Neked is szép napot, Mihály! – felelte egy bojtos sapka.
   A sapkából egy cicafej bújt elő, majd a hozzá tartozó test is. Leopold lenyalta a bundáját, áttelepedett Mihály mellé a kiskosárba, hagyta, hogy a manó megsimogassa, dorombolt, aztán – mintha ez volna a világ legtermészetesebbje – bekapta az uzsonna utolsó falatját.
   – Hé! A csücsök a legfinomabb! – kiáltott fel Mihály.
   – Tudom – nyalta le a vajat a szájáról Leopold. – Mi ez a kosár? Nekem hoztad?
   – Nem. Házi. – Mihály hangja megroggyant. – Holnapra tele kell szednem dióval. Ha üres, Ágasbogas tanár úr be se enged az órára… és nem mehetek edzésre!

Gillich Luca rajza

Simon Réka Zsuzsanna: Minden jó, ha...

Peti Csilla néni háta mögött ült a buszban. Indulás óta csak az kattogott a fejében ma újra találkozik Márki Vendellel. Vajon, milyen lesz a focimeccs? Most életbevágóan fontos a győzelem. Nem hagyhatja, hogy új osztálytársai előtt az a nagydarab pupák újra beledöngölje a földbe. Izzadni kezdett a tenyere. Zsebkendő után kutatva belenyúlt a zsebébe. Előhúzta a puha anyagot. A textilmanó vigyorgott rá apró világító gombszemeivel.

“Hát ez meg, hogy a csudába került ide? Ott hagytam a padban!” ‒ húzta össze a szemöldökét Peti, és egy gyors mozdulattal visszagyúrta a manót.

Majoros Nóra: Bombagól

− Az új suliban minden sokkal jobb! – mesélte Peti Hannának szombat délután, mert Hanna addig könyörgött az anyukájának, míg végül átjöttek uzsonnára.

− Képzeld el, hogy Csilla néni majdnem olyan alacsony, mint te meg én. Arasz a becenevem, de egyáltalán nem bánom. Már az első nap fociztunk, én voltam a csapatkapitány, és akkora gólt rúgtam, mint a ház! Pedig Csilla néni állt a kapuban.
− A tanító néni is focizott?
− Naná! Kiesett egy csatár Hanga csapatából, és Csilla néni beállt, de kapus szeretett volna lenni. A második helyzetnél azért úgy lőttem, hogy kivédje, legyen neki is sikerélménye.

Mészöly Ágnes: ... és ami összetörhet, össze is törik...

    Az osztály pisszenés nélkül settenkedett ki az udvarra. Peti titokban belecsípett a saját karjába: egyre kevésbé hitte el, hogy ez a furcsa délelőtt tényleg az ő első napja az új iskolájában. A csípés fájt.

- „Tehát nem álmodom” – gondolta. – „Igaz minden: Hanga, aki egészen olyan, mint Hanna. Igaz a manó, de ez még csak hagyján, de igaz Csilla néni is… sosem hittem volna, hogy létezik olyan tanító, akit rá lehet beszélni, hogy matekóra helyett focizzunk!”

    Közben leértek az iskola udvarára. Itt már nem kellett csendben maradni: a harmadikosok egymás szavába vágva szervezték máris a csapatokat. Peti egy pillanatra megrettent: lehet, hogy megint ő lesz az egyetlen, akire egyik kapitány sem tart igényt? De nem sok ideje maradt ijedezni, Csilla néni máris kijelölte a csapatkapitányokat.

Miklya Zsolt: Mi a manó

 – Ugye szép ez a Csilla néni? – súgta a manó.

„Mi a manó?” – rezzent össze Peti, és fülig elpirult.

– De még nála is szebb a Hanga lány. Hanga-hinga – kezdett ficeregni Peti markában a manó. Majdnem a földre pottyant. Nem is lett volna baj, mert Peti arca akkorra pipacspirosból céklavörösre váltott, és legszívesebben föld alá bújt volna vele, hadd higgyék, hogy tényleg cékla.

„Szép, szép, de mit érek vele?” – próbálta Peti húzni az időt, de hiába, mert már ott állt az osztály előtt. Hangára nézett. Na ne, az nem lehet! Hanga arca épp céklavörösből váltott pipacspirosba. Ő is érti a manóbeszédet?! Akkor már úgyis mindegy. És lopva, félszemmel Csilla nénire sandított. Még jó, hogy csak fél szemmel. Mert kettővel azt már nem lehetett volna kibírni. Csilla néni arca ugyanis világított, mint egy közlekedési jelzőlámpa, kitalálhatod, hogy milyen színben. És Peti csak most látta meg, hogy ő is milyen kicsi.

Tasnádi Emese: Az új lány

 


     -        Az új suliban biztos minden jobb lesz! – biztatta magát Peti még egyszer, miközben leült a padba. Pont úgy, mintha csak egy ima malmot forgatna, vagy egy rózsafüzért, olyat, mint amilyen a Dédinek van Besenyszögön. 
-        Szia, Hanga vagyok. – mondta a mosolygó szőke kislány mellette.

Hanna?! Az lehetetlen! Hanna nincs itt. Hanna ott maradt a régi iskolában, abban a másikban, ahol a Márki Vendel van és vele együtt minden rossz, ami csak lehet egy kisfiú életében. Nagyon szerette volna, ha Hanna is vele jön ide az új iskolába, ahol majd biztos minden jobb lesz, de nem jöhetett. És most itt ez a lány és azt mondja, Hannának hívják. Az nem lehet! 
-        Hanga, figyelnél egy picit arra, amit mondok? – fordult a padjukhoz a tanító néni. 
-    Igen. Csak köszöntem az új fiúnak. – csicseregte a szöszkeség és hiába icergett és ficergett a padban, így is alig látszott ki belőle. 
-        Helyes, de most inkább figyeljetek mindketten! – mosolygott Csilla néni és folytatta az órát.

Bertóti Johanna: A pillanat

    – Az új suliban biztos minden jobb lesz! – biztatta magát Peti fogmosás közben is. – Csak ez az első nap ne lenne ennyire nehéz. Talán jobb is lenne kihagyni. Mi lenne, ha csak második nap mennék be a suliba? Mi lenne... Akkor a második nap lenne az első nap. Csak azt a pillanatot éljem túl, amikor belépek az osztályba, néma csend, minden szem rám mered, Vendel bekiált valamit, amit nem hallok jól. Röhög az egész osztály. Persze ez nem történhet meg, mert Vendel nem lesz ott az új suliban. Szerencsére! Szóval belépek, néma csend, minden szem rám mered... valami történik, és röhög az egész osztály. Másképp nem tudom elképzelni. Az első padban ott ül Hanna, ő az egyetlen, aki nem nevet. Á, dehogy lesz ott Hanna... Ő sem lesz ott az új suliban... Szóval kivétel nélkül mindenki nevetni fog.

– Peti, indulnod kell! – kiáltott a konyhából anya.
Peti és apa némán mentek egymás mellett az iskola felé vezető úton. Már egészen közel voltak a sulihoz, mikor apa megszólalt:
– Aztán csak bátran! Húzd ki magad, és minden jó lesz.

Miklya Luzsányi Mónika: Régen volt, soká lesz

   – Az új suliban biztos minden jobb lesz! – biztatta magát Peti másnap reggel, amikor a suliba készülődött. – Jobbnak kell lennie!

 Aztán egy pillanatra elbizonytalanodott. Férfiasan megszívta az orrát. Mert egy férfi nem sír. Nem is könnyezik. Főleg ha negyedikes.

    Az biztos, hogy amilyen a Hamza téren volt, annál rosszabb nem lehet. Bizonyos szempontból. Mondjuk Vendel-szempontból. Hanna-szempontból viszont már egészen más a helyzet.

Ovlachi Aliz: Most múlik pontosan

Mármint a nyár. Még alig látszik, hogy múlik, de azért minden nappal egy kicsit sápadtabb, ráncosabb és soványabb lesz. De nem is a nyárról, vagy őszről, hanem Petiről akarok mesélni nektek, aki negyedik osztályos. (Lesz. Jövőre. Hogy idősebbnek higgyék, mindig nagyobbnak mondja magát). Szüleivel ma este érkezik haza a nyaralásból. Mint minden évben, most is a Balaton partján pihentek, egy kis faházban. Két hetet töltöttek itt, és most becsukódik a kis faház ajtaja, apa zárja a kulccsal, amit a lila kalapos nénitől kaptak. Már itt is van a lila kalapos néni, széles mosollyal jön apa és anya felé, karjait kitárja, már messziről magyaráz, kérdez, és válaszol, leginkább olyanokat mond, hogy reméli, Petiék számára kellemesen telt a nyaralás, és jövőre is az ő házában fogják elszállásolni magukat. Amint megkapja apától a kulcsot, biccent és már siet is tovább, a másik faház felé, mert az is az övé, és onnan is épp most távoznak a nyaralók.