Drágán add a csápod!

Kedves egybegyűltek, drága ízeltlábú barátaim!

Immár évtizedes hagyománya van annak, hogy ezen a jeles napon, Szent Potroh napján szűkebb pátriánk, Kerekerdő lakói a szavazóodúkhoz járulnak, hogy titkos szavazással a rangos Aranycsáp-díj nyerteséről döntsenek. Mielőtt felfedném az idei kitüntetett nevét, hadd adjak hangot önfeledt ciripeléssel örömömnek és megkönnyebbülésemnek, amiért a szavazás az Amazonas-medence őserdejéből érkezett óriáscincér megfigyelők jelentése szerint ez évben mindennemű csalás nélkül zajlott le. Nagy szó ez, kedves ízeltlábú barátaim, nagy szó a mai nehéz időkben, amikor, tudjuk, egy kis fanektárral oly könnyű megvesztegetni bárkit!De nem csak ezért különleges a mai díjátadó ünnepség, drága barátaim. Különleges az idei alkalom azért is, mert ebben az évben rendhagyó módon nem egy ízeltlábú, hanem egy sajtos lábú kapja a díjat! Azt hiszem, ennél meghatóbb módon nem is fejezhetnénk ki a békés egymás mellett élés iránti szilárd elkötelezettségünket. Az utóbbi években sokszor összeakasztottuk csápunkat a sajtos lábúakkal, s közösségünk egyik-másik újonnan meggazdagodott tagja nem átallott az ő kétes szokásaikat követni, elég csak arra a mindenki által jól ismert nagyvállalkozóra gondolni, aki képes lett volna híres koncertpalotánkat, a Tücskölőt galacsinhajtó versenyek helyszínévé változtatni! Ám nem minden sajtos lábú megátalkodott, velejéig romlott gazember, drága barátaim, nagyon is sok közöttük a jó szándékú, tisztességes egyén. S ők még azokban a bogárpróbáló pillanatokban is tiszteletet érdemelnek tőlünk, amikor lehúzzák átizzadt zoknijukat, és megérezzük jellegzetes lábbűzüket. De hogy ne csigázzalak tovább titeket, kedves barátaim, hisz tudom, mennyire nem kedvelitek a csiganyálat, ünnepélyesen bejelentem, hogy az Aranycsáp-díjat idén Mikó Csaba kapja! Mikó Csabáról annyit tudtunk eddig, hogy terepszínű kalapot hord. Már ez is kiemeli őt a sajtos lábúak közül, hisz világosan jelzi, hogy tölgyfáink alatti felbukkanásaival még véletlenül sem akar riadalmat kelteni Kerekerdő aprócska lakóiban, igyekszik finoman beleolvadni a környezetbe. A díjat azonban természetesen nem ezért, hanem Veszélyben a Tölgy! című regényéért kapja. Mikó Csaba ugyanis író, regényeket és drámákat ír, s nagy megtiszteltetés számunkra, hogy új művében hírneves hősünk, az Öregtölgy megmentője, a tarkacsápú karcsúcincér, Csápy Tihamér potrohremegtető kalandjait meséli el. Nem is akárhogyan!

Hadd idézzek röviden jeles könyvkritikusunk, Futrinka Frigyes méltató írásából:„Veszélyben a Tölgy! című regényében Mikó Csaba olyan műfajt honosít meg szűkebb környezetünkben, ami eddig csak a távoli tölgyesekben volt ismert. Ez a műfaj pedig nem más, mint az AKCIÓMESEREGÉNY. S e kitűnő könyvben minden megvan, amit a műfaj megkíván, lélegzetelállítóan pörgős, akciódús cselekmény, több mint 400 oldalnyi tömény izgalom és feszültség, üldözéses jelenetek, szerelmi szál, humor, annyi fordulat, hogy csak kapkodjuk a fejünket, kellően árnyalt figurák, félreértések és félreismerések. Ráadásul a szerző mindent tud arról, hogyan is élünk mi, bogarak egy tölgyfán, milyen járművekkel közlekedünk a kéregsztrádákon, és milyen az ízeltlábúak lelke, milyen vakon engedelmeskednénk egy őrült akaratának is, csak ne magunknak kelljen döntenünk az életünkről. Még szerencse, hogy a regényben és az életben mindig akadnak megmentők, látszólag hétköznapi kis figurák, akik fellázadnak, és hőssé válva felveszik a harcot a náluk ezerszer nagyobb hatalommal bíró őrültekkel, drágán adják a csápjukat. Mikó Csaba jól tudja azt, amit híres mártírunk, Csegevarai Simon így fogalmazott meg: «a hatalom csak akkor érzékelhető, ha visszaélnek vele.» S az olyan saját erejüktől megrészegült őrültek, mint amilyen a regénybeli Mobi Lajos, bizony vissza is élnek vele, nemegyszer már csak a hatalom érdekli őket, a jótevő szerepében díszelegnek, miközben lelki és anyagi nyomorba döntik a nép egyszerű, élni vágyó, bennük bízó tagjait.”

Kedves ízeltlábú barátaim! Jómagam csak annyit fűznék ehhez hozzá, hogy a gyermekeimnek nagyon tetszenek a könyv rajzai is, amelyeket Lakatos István készített. Az is tetszik nekik, hogy csak kevés rajz van a könyvben, így a saját fantáziájukra hagyatkozva ők maguk képzelhetik tovább, milyenek is lehetnek a regény szereplői, akikben mi magunkra, a sajtos lábúak pedig saját magukra ismerhetnek. S még valami: a csemetéim alig várják már a folytatást, mert szerencsére folytatása is lesz e kiváló könyvnek. Sőt, bevallom, azért nyaggatnak, emeljem fel a szavam azért, hogy az iskolában ez legyen a kötelező olvasmány A kőszívű bogár lárvái helyett. Remélem, egy nap erről is szavazhatunk. Addig is emeljünk kalapot a kalapos író, az Aranycsáp-díj idei nyertese, Mikó Csaba előtt! És olvassuk, olvassátok izgalmas, szórakoztató, letehetetlen regényét!

Pacskovszky Zsolt

 (Mikó Csaba: Veszélyben a tölgy!, Kolibri Kiadó, 2014, 412 oldal)

Basztikül, avagy Kishugó és a Medvelöket

Neszmélyi Réka rajzaival

Pacskovszky Zsolt nem fél a kiskamaszoktól. Olyan ingoványos talajra mert lépni, ahová csak nagyon kevesen. Mesét írt, de nem a legkisebbeknek, akik tágra nyílt szemű, kíváncsi, hálás közönség. Nem ismételte meg a Szabadesés (Móra Kiadó, 2013.) című könyvét sem, amelyben a kamaszlélekről festett bámulatosan hiteles képet, és felkavaró, elgondolkodtató, katartikus „ifjúsági” regényt írt. Zsolt legújabb, sok-sok részesre tervezett regénysorozatával a felsős általános iskolásokat szólítja meg.
Az ennek a korosztálynak szánt könyvek nagy része tanítani akar, ismeretet átadni, hiszen ezek a szövegek az olvasót már érett, összetett gondolkodásra képes egyénnek képzelik el; de mégsem tartják annyira felnőttnek, hogy nyíltan, őszintén beszéljenek vele mindenről. Az iskolai párbeszédekből például száműzik a káromkodást, nehogy követendő példának tartsa valaki. Így azonban torz képet festenek, és megnehezítik a szereplőkkel való azonosulást. Nem így Pacskovszky Zsolt könyve!

Kishugó (igaz, nem cifrázza, de ízesen, ötletesen) káromkodik, és utálja Banyákinét, a matektanárt. Engem már ezzel megfogott a könyv. Felsős koromban nagyon szerettem a Gombháborút (ha valaki nem ismerné, ez a francia A Pál utcai fiúk, csak sokkal bátrabb, szókimondóbb regény annál). A magyar ifjúsági irodalomból folyton hiányolom ezt a vagány hangot, ami például Kishugó és Ágó barátságát jellemzi. Hiteles párost alkotnak, a mai kor Tutajosa és Bütyökje ők, hogy még egy klasszikust idekeverjek.

Kishugó az Álomrendőrségen dolgozik. Olyan környezetben, ami a Mátrix filmek, sőt még a Sejt című thriller hangulatát is felidézte bennem. Nappal alszik az órákon, amivel hát persze, hogy magára haragítja a pedagógusokat. Nem csoda, hogy szegények még este is Kishugóval (rém)álmodnak. A főszereplő komoly erkölcsi dilemmákkal találja szemben magát: segítenie kell például Banyákinének a rémálmát elsimítani, még akkor is, ha meg kell hunyászkodni előtte, amit normál esetben (fényes nappal) biztos nem tenne meg.

Egy nagyon érdekes és sokszor idézett jelenetben egy fél szelet párizsival takarózó hajléktalan álmát kell kiigazítania. Egy olyan emberét, aki Kishugóban és az olvasóban egyaránt könnyen ébreszt negatív előítéleteket.

Az Álomrendőrség munkája érdekes, az olvasó boldogan kukkol bele mások rémálmába, és nevethet a csavaros kalandokon. Ugyanakkor gombócot érzünk a torkunban, ha egy igazán valószerű rémálmunkra gondolunk. De jó lett volna, ha egy avatott szakember minket is megment aznap este! Nem kell hosszan ecsetelnem az olvasottakat, hiszen még csak az előételnél tartunk. Kishugó története, ha minden igaz, tíz kötetnyire hízik majd. Nem kell félni, a szerző nem írt tele grafomán módon sok száz kéziratoldalt, a sztori első része egy ültő helyünkben elolvasható.

Már lélegzetvisszafojtva várom a folytatást (aki olvasta az első rész végét, az érti, mire célzok), leginkább azért, mert kíváncsi vagyok, hősünk, mondhatni barátunk hogyan veszi majd a szerelemmel, vagyis a Blankával járó akadályokat. Tűkön ülve találgatom, hogy Pacskovszky Zsolt, aki nem fél a kiskamaszoktól, milyen bókokat fog Kishugóval mondatni Blankának a második kötetben? Líviát, az Álomrendőrség egyik munkatársát például így jellemezte: „olyan kancsal volt szegény, hogy könnyebb feladatnak tűnt gombot varrni egy lufira, mint vele szemezni.”

Nekem ráadásul az is gyanús, hogy az apuka, Nagyhugó világában teljesen rendjén való, hogy valaki ingyenes reklámújságba fújja az orrát papír zsebkendő helyett. Nos, szerintem ez is okoz még bonyodalmakat a későbbiekben.

Neszmélyi Réka (aki nem szeret ablakot pucolni) zsírkrétarajzokat idéző illusztrációi nagyon ötletesek, Csajkovszkij*  Pacskovszky Zsolt pedig végre egy nem fantasy alapú, nem is csak lányokat célzó sagával örvendezteti meg a felsősöket és mindenkit, aki vevő a humoros, pörgős, váratlan kalandokban és poénokban bővelkedő történetekre.

Ha az első részt elolvastátok, garantáltan befizettek a folytatásra!

Vig Balázs

 *Mindenkinek, aki szerint nem érdemes életrajzokat olvasni még a Wikipedián sem, ajánlom a szerző-illusztráror páros bemutatkozását a könyv végén. Nevetni fogtok!

Pacskovszky Zsolt: Álomrendőrség 1.
Kishugó és a medvelöket
Neszmélyi Réka rajzaival
Betűtészta kiadó

Pacskovszky Zsolt: Egy tükör élete

Molnár Olgi rajza

BM621Z nem volt boldog. Álló nap egy fürdőszobában lógott a mosdókagyló felett. Csillogó-villogó fürdőszoba volt, túlzottan is csicsás. Első pillantásra érdekes hely, na de hosszú távon... BM621Z lassan hatszáz napja lógott itt, és az élete merő unalom volt, merő várakozás, merő sóvárgás. A gyárban, ahol készült, még rá irigykedett a többi tükör, amiért olyan különleges és ritka. Hisz a neve elején a „B” azt jelentette: „beszélő”. A gyárban csak nagy néha készült hozzá hasonló beszélő tükör, csupán megrendelésre. Hogy bepárásodtak a többiek az irigységtől! Az egyikük még meg is hasadt a méregtől. Ki gondolta volna, hogy egy nap ő fog irigykedni rájuk. Még a közönséges tükrökre is, amelyeket akkora szerencse érhet, hogy egy népes család lakásába vagy egy pláza mosdójába kerülnek. Mennyi arcot tükrözhetnek vissza nap mint nap! És a visszapillantó tükrök! Amelyeknek utazásból áll az élete! Keresztül-kasul beautókázhatják a világot, ő meg... Az övéhez képest talán még a többi tükör által olyannyira lenézett, béltükrözésre használt kis orvosi tükrök élete is változatos! Egyik bélből ki, a másikba be... Lehet, hogy nem éppen lelkesítő és illatos kaland, de mégiscsak kaland.

Ő egész nap a szemközti csempézett falat tükrözte vissza. Az egyforma, halványkék, mozdulatlan csempéket. A gazdája, egy hidrogénszőke hajú, ráncosodó arcú nő csak reggel pillantott bele, amikor kisminkelte magát, és késő este, amikor lemosta arcáról a festéket. No meg hétvégén, amikor őt magát mosta-tisztította le. Régen még simogatásnak érezte a törlőkendő puha érintését. Jólesett neki a gazdája törődése. Azóta azonban sok víz lefolyt a fürdőszoba kádjában, és ő egyre kevésbé szerette a gazdáját. Régen egyszerűen csak nem találta túl szépnek. Most viszont már egyenesen visszataszítónak látta. A szeme kidülledt, az orra megnőtt, a nyaka vékony lett, és ráncos. De nem is az zavarta legjobban, hogy az ő rút képét kell visszatükröznie minden reggel, minden este. Az zavarta, hogy a gazdája egyre hiúbb lett. Ahogy csúfult, úgy lett egyre dölyfösebb az arckifejezése. Ha tetszelegve belenézett reggel, fél kiló sminkkel a bőrén, mindig nekiszegezte a kérdést:

– Tükröm, tükröm, van-e szebb nálam ebben a fürdőszobában?

A tükörnek nagy kedve lett volna rávágni, hogy igen, igen, van, ez vagy az, bárki, csak nem a gazdája. Igen ám, de a gazdáján kívül teremtett lélek sem volt ott soha. Így aztán kénytelen volt hatszázadszor is azt felelni:

– Nincs. Te vagy a legszebb.

A gazdája erre széles vigyorra húzta vérvörösre pingált, püffedt ajkát.

A tükör napról napra csüggedtebbnek érezte magát ettől. Az igazat mondta, mégis úgy érezte, hogy hazudik.

Egyik reggel azonban történt valami. Épp akkor, amikor a gazdája végzett a púderfelrakással, a szája és a szeme kifestésével, egy pók tűnt fel a szemközti csempéken. Nem volt különleges pók, aprócska fejű, aprócska testű, a lábai azonban hosszúak, karcsúak, mint megannyi fürge pálcikafonál. A tükör elragadtatottan verte vissza a képét. És amikor a gazdája feltette neki a kérdést – „Tükröm, tükröm, van-e szebb nálam ebben a fürdőszobában?” –, ő halkan azt felelte:

– Igen, az a kis pók a csempén.

A gazdája szemébe döbbenet ült ki, szinte kifordult a szemüregéből, amikor ezt meghallotta. Fulladozni kezdett, levegő után kapkodott, döbbenten kapta hátra a fejét. Elképedve bámulta a pókot a csempéken. Végül visszafordult, és úgy remegett mindene, a szája, az orrcimpája, a szemhéja, mintha bekapta volna az elektromos fogkeféjét, és az most csak rázná, rázná egyre nagyobb sebességre kapcsolva. Aztán hirtelen felkapott egy hajkefét, és nagyot csapott vele a tükör közepére. A tükör lapja sugarasan megrepedt. Talán egyben maradt volna, ha a gazdája a dühtől fuldokolva nem sújt le rá még vagy tízszer. Amíg darabokra nem hasadt, és a darabok egyesével ki nem potyogtak a keretből.

          A tükör most már hét szabálytalan kis tükör volt. Ketten a mosdókagylóba estek, öten a fürdőszoba kövére. Nem törtek még kisebb darabokra, de most hatan a plafont bámulhatták órákon át, a hetedik meg, amelyik az elejével ért földet, a padló kövét. És ez még a csempéknél is egyhangúbb volt. Aztán a csúnya nő este bedobálta mindannyiukat egy fekete szemeteszsákba, azt pedig reggel besuvasztotta a ház kukájába.

A tükördarabok a szeméttelepre kerültek. Apró szemcsékké zúzódtak, majd hamuvá égtek a többi szeméttel együtt. Az egyikük, a legkisebb darab azonban életben maradt. Hajnalban ugyanis, nem sokkal az után, hogy a házmester kitolta a kukát, egy férfi sorban kiemelte a szemeteszsákokat, hogy kihalássza belőlük az ételmaradékokat. Nem vette észre a kis tükördarabot, és úgy megvágta vele a kézfejét, hogy mérgében kikapta a zsákból, és messzire maga mögé dobta. A kis tükör egy virágágyásba hullt, és elámult attól, amit látott. A kivilágosodó, halványvörösen derengőből tejszínűbe átcsúszó égbolttól, a mámorosan csicsergő, felette elsuhanó fekete testű madaraktól, a napsugarakra felébredő, kibomló szirmaikról a harmatot lerázó virágoktól. Szerette volna mindezt megosztani a többi tükördarabbal, de azok messze voltak, nem is tudta, hogy milyen messze. Nem bírt betelni a látvánnyal, visszatükrözte volna még hosszú-hosszú hetekig. Ám amikor a Nap az ég közepére ért, hogy szinte elvakítsa, egy kéz rebbent fölé. Egy borostás, rosszul öltözött, vérágas szemű férfi keze, aki a következő pillanatban zsebre vágta.

         A tükör órákon át a kabátzseb sötétjében gubbasztott. Majd fél napot kellett várnia egy koszos kesztyű társaságában, hogy új gazdája végre előhúzza, és ő visszatükrözhesse az arcát. Nem volt kellemes arc. Szutykos volt, vöröses, az orrán lila hajszálerek, hosszú haja zsíros és csimbókos. Sötétbarna szeme azonban egészen szelíd és kedves.

– Te meg mit bámulod magad? – kérdezte ekkor egy rekedtes hang a gazdájától. – Csak nem azt hiszed, hogy jóképű vagy? – A rekedtes hang gúnyosan röhécselt, és mások is harsányan felvihogtak. Az új gazdája erre gyorsan visszadugta zsebébe a tükröt.

         A tükör elszontyolodott. Szeretett volna még odakint időzni, hosszabban visszaverni az új gazdája szemét és mögötte a magas házakkal övezett teret, a fejüket ingató, morzsákat felkapkodó galambokat, a síneken gördülő sárga villamosokat, a szélrózsa minden irányába igyekvő járókelőket, meg egy fiút és egy lányt, akik nem siettek sehová, hanem megálltak a tömegben, és csókolózni kezdtek, mint akiknek már semmi sietnivalójuk, hisz egymásra találtak. A tükörnek, ahogy jó sokáig gunnyasztott megint a sötétben, a piszkos kesztyű mellett, egyszer csak támadt egy ötlete. Nem tudta, hogy beválik-e, mindenesetre szerette volna mielőbb kipróbálni. Ám a megvalósításával egészen reggelig kellett várnia.

A gazdája csak akkor húzta elő újra. Ha lehet, még rosszabbul festett, mint előző nap, gyűrött volt az arca, csipás az a szép szelíd szeme, fáradt a tekintete.

– Szerintem jóképű vagy – mondta neki a tükör. Kissé pöszén mondta – mióta elválasztották a többi darabjával, nem tudta tisztán ejteni a hangokat. De pöszeség ide vagy oda, a gazdája döbbenetében csaknem kiejtette a kezéből.

– Te tudsz beszélni?

– Ihen. Ész jóképű fagy.

– Azt mondod? Nem versz át?

– Te meg kivel beszélgetsz? – szólalt meg az előző napi rekedtes, gúnyos hang.

– A tükrömmel.

Harsány hihihizés csapott fel megint. – A tükrével beszélget – fuldoklott a nevetéstől a rekedtes hang, mire másokból is prüszkölő vinnyogás tört elő. S a gazdája jobbnak látta, ha attól fogva csak lopva húzza elő a zsebéből, mikor senki se látja.

– Tényleg jóképű vagyok? Azt mondod? Talán még feleséget is foghatok magamnak? - kérdezgette tőle izgatottan, suttogó hangon.

          – Jóképű vagy, ha mondom – bizonygatta a tükör, hogy kedvében járjon, és minél többet láthasson körülötte a világból.

Nem sejtette, hogy a szavaival mit indít el. A gazdája kezdett hinni neki. Szerzett egy törött fogú fésűt, azzal igazgatta folyton a haját, sőt egyik reggel még meg is borotválkozott. A nyaka csupa szőr maradt, de egy fokkal azért jobban festett így. Sajnos csak egy fokkal. Mert amikor végképp elbízta magát, és a téren áthaladó hölgyeknek szegezte a kérdést, hogy lesz-e valamelyikük a felesége, mind kinevették, vagy felháborodtak, elszaladtak előle. És a vége az lett, hogy dühösen előkapta a tükröt, és a villamossín mellé, a fűbe hajította.

         A tükör kellemetlenül érezte magát. Nem kellett volna már megint hazudnia csak azért, hogy minél többet láthasson a világból... Hát most megkapta a magáét: ezúttal az elülső lapjával ért földet, és az égbolt helyett csak a fűszálak zöldjét és a föld feketeségét verheti vissza.

Hosszú hetekig feküdt ott elhagyatva. Világtalanul, minden pillanatban azt várva, hogy egyszer majd valaki felfordítja. De nem fordította fel senki. És aztán egy nap eleredt az eső, napokig áztatta a földet, az meg besüppedt, és a tükör szép lassan lefelé kezdett csúszni. Pár nap múltán azt vette észre, hogy a föld alá került. Mint az emberek, amikor meghalnak. Csak hevert ott a vaksötétben, és semmit sem tudott visszatükrözni. Hát ennyi volt az élet? Vége a képeknek? Nincs több felhő, nincs több arc? Rossz pillanataiban magát korholta. Miért kellett megmondania az igazat az első gazdájának? Ha nem teszi, még most is ott lóghatna a fürdőszobában, és a sötétség helyett a halványkék csempéket tükrözhetné. Végtére is az sem különbözik sokban az égtől... De vajon miért nem a valóságot látják az emberek?, töprengett magában. Csak azért gyártanak beszélő tükröket, hogy azok folyton hazudjanak nekik?

A tükör napokig, hetekig efféle kérdéseken rágódott. Sok-sok idő múltán, amikor már kezdett beletörődni, hogy örök sötétségre van kárhoztatva, váratlanul megmozdult körülötte a föld. Apró rögök gurultak ide-oda, ahogy két szorgos, lapátszerű láb jobbra-balra lökte őket. A sötétséget félhomály váltotta fel. Majd egy orr ütközött a tükörnek. Egy vakond orra. A tükör izgatott lett. Mit mondjon neki, ha a vakond megkérdezi, milyennek találja? Megmondhatja neki az igazat?

– Tetszel magadnak? – kérdezte végül kissé bátortalanul a váratlan látogatótól.

            Nem jött válasz.

– Nézz belém! – bátorította a vakondot. – Tetszel magadnak? Mi az, nem láttál még tükröt?

– Nem sok mindent láttam eddig – vallotta be töredelmesen a vakond. – Elég vaksi vagyok.

– A gomolyfelhők, a kanyarokban csikorgó villamosok, a fejüket billegtető galambok... nem láttad őket soha?

– Minek, amikor itt vannak nekem a szagok, az illatok? Mik azok a felhők?

          A tükör elmesélte neki. Hogy milyen színűek, mennyiféle formájúak, milyen lassúak, milyen sebesek. Aztán mesélt az égről, a csillagokról, a fákról, az emberekről. A vakond érdeklődve hallgatta. De nem úgy tűnt, mit aki szomorú, amiért ő mindezt soha nem láthatja élesen.

          Mégis nap mint nap eljött a tükörhöz. Ő pedig szép sorban elmesélt neki szinte minden képet, amit valaha visszatükrözött a világból. A vakond egyik alkalommal megjegyezte:

– Olyan, mintha látnék. Mintha te lennél a szemem...

A tükröt ez jóleső érzéssel töltötte el. És csak mesélt, mesélt lelkesen mindennap, a pókról és a térről, ahol járókelők sietnek és sárga villamosok suhannak, mesélt a lombok susogásáról, az esőcseppekről, amelyektől a fűszálak is meghajolnak, és az emberek nevetéséről. És azon kapta magát, hogy már nem gondol irigykedve a plázák tükreire vagy a visszapillantó tükrökre. Mennyi véletlenen múlt minden!, gondolta. Ha az első gazdája nem töri össze őket, ha a kukában turkáló ember nem vágja meg vele a kezét, ha a második gazdája nem emeli fel a virágágyásból, akkor most nem lenne itt, és nem tudna mit mesélni a vakondnak. Most már annak is örült, hogy tud beszélni, hogy nem közönséges, néma tükörnek készült. Mert végre az igazat mondhatja.

A vakond hamarosan más vakondokat is elhozott hozzá. Ő pedig csak mesélt nekik hosszan, az emlékeit újra átélve, és amikor elmentek, úgy érezte, hogy mégiscsak gazdag és kalandos volt az élete.          

Molnár Krisztina Ritának - Pacskovszky Zsolttól

Pacskovszky Zsoltnak - Pap Katától

Pacskovszky Zsolt: A fabélevő madár

Ízig-vérig rémmese!

– Ja-ha-ha-haj! Ju-hu-hu-huj!

A panaszos kiáltás fentről jön. Egy vastag, évszázados tölgyfáról, amit ketten, talán hárman sem érnétek körül. A csúcsa az alacsonyra ereszkedő felhők hasát kapirgálja. De a szívet tépő rikoltozás most nem az égből hallatszik, hanem pár méter magasból. Egy gömbölyded, csapzott tollú madárfióka csőréből. Szárnyaszegetten áll az odúja peremén. Elpusztult az anyja? Elhagyták a szülei?

– Ja-ha-ha-haj! Ju-hu-hu-huj!

Major Antónia rajza és Pacskovszky Zsolt meséje

Major Antónia rajza

Pacskovszky Zsolt: 

Lióleó és az ikszfaktor 

Lióleó remegő térddel lépett a reflektorfénybe. Sörénye lekonyult. Nem elég, hogy lámpaláza volt, a tetejébe még az önbizalma is megcsappant az előtte színpadra lépő makákók sikerétől. A makákók a házi sertéseket gúnyolták ki Na ne röfögtess, kérlek című számukkal, s amikor a bugyuta refrénhez értek – Röfögjünk egy jót most még / Utána vár a moslék –, a közönség valósággal tombolt. Dobogtak a paták, csapkodtak a farkak, suhogtak a szárnyak. Még a lajhár is tett egy negyedmozdulatot, mintha a taktust akarná verni, de a mozdulat közben visszaernyedt az álomba. Egy szó, mint száz, a makákók sokkoló sikert arattak.

Lióleó a zsűrire sandított. A csimpánzra, a vízilóra, a gepárdra és az arapapagájra, akik még mindig az előző produkció hatása alatt voltak. Másodpercekbe telt, mire a nézőkkel együtt végre elcsendesedtek. A víziló, a zsűri elnöke ekkor Lióleó felé fordult, és jelt adott neki, hogy jöhet, ami a torkán kifér. Mindenki dübörgő zenét várt, ám a hangszórókból andalító melódia csendült fel. Lióleó megpróbálta legyűrni az idegességét, mély levegőt vett, majd lágy, érzelemtől fűtött hangon belebúgta a mikrofonba: – Ni-hi-hincsen szavam már / Szerelem hódít a szavannán…

December 8.

Várni. Várni is tudok.

De megnézem, mit kapok.

Mit találhatok ma itt.

Mikolás-előzetes

Pap Kata és Pacskovszky Zsolt alkotása