Oldalak

2025. október 13., hétfő

Dobó Dorottya: Hazatérés a mesék földjéről

(c)Szüdi János

    Létezik egy falu Tolna megyében, amit meseburok véd. Bárhová is menj, bárkivel is találkozz, bármit is csinálj, biztos lehetsz benne, hogy az mesévé válik. De mit csinál az ember lánya, mikor három napig maga is mesehős volt, majd egy csapásra vissza kell térnie a valóságba?
– Írd mesévé a világot! – javasolta a Nagyszederfa. 
    Máskor amúgy szedernyit sem adnék egy fa véleményére, pláne egy ilyen boomerére. De ő egy híres fa, amolyan celeb a maga nemében, ezért elgondolkodtam azon, amit mondott.
– Végül is elkélne némi mese a hétköznapokba. Jó volna például, ha mogorva öreg szomszédom, aki mindig kiabál az utcán játszó gyerekekkel, egy kedves öreg varázsló lenne, akire mindenki számíthat a bajban – mondtam. – A főnököm pedig minden bizonnyal egy ráncos és kopasz kobold lenne, aki naphosszat a pénzét számolgatja, és persze sosem ér a végére, mégis kevesli. És természetesen nem hagyhatjuk ki a jegyellenőrt sem, aki reggel megbüntetett a villamoson. A mesevalóságban daliás hősként védelmezné Csudabudát a lelketlen bliccelőktől.
A Nagyszederfa csendben bólintott.

2025. október 12., vasárnap

Lukács-Kis Panka: Növényállat, állatnövény (A gomba, ami növény)

(c) Nagy Diána



– A gomba az növény! Mondta Pisti teljes meggyőződéssel.
– Nem, nem az – válaszoltam neki azonnal. – A gomba az állat! 
– Nem állat, hanem növény! – vitatkozott velem Pisti. 
    Mióta megkapta a hallókáját, már nem volt annyira veszettül hangos, mint korábban. Hiába volt a legjobb barátom a bölcsi óta, de ettől még néha nagyon tudott idegesíteni. Most is zavart, hogy az énmindentjobbantudok hangján közölte velem, hogy a gomba az növény. 
– Márpedig a gomba az biztosan nem növény! Nem zöld! A növények pedig köztudottan zöldek! – folytattam tovább. 
– Ez nem igaz! – replikázott Pisti.
– A nagypapa növényei mind barnák, és azok is növények. Ugyan a nagymama szerint ezek már halott növények, mert a nagypapa vagy egyáltalán nem locsolja őket, vagy pedig túl sok vizet ad nekik. De növények és barnák! Így hát a gomba is növény, nem kell, hogy zöld legyen! – replikázott nekem Pisti.
– Az nem ér! A halott növény az nem ér, mert az már nem él, így már csak komposzt lehet, de gomba biztosan nem – folytattam tovább. 
    Mondjuk azt nem tudom, hogy mi az a komposzt, csak nagyon jól hangzik. Anya és a Pisti nagypapája beszélgetett egyszer a halott növényekről, meg a komposztról, meg valami humuszról, de már akkor sem értettem, hogy mire gondolnak. És most sem. Csak jól hangzott és különben is nem akartam, hogy a Pistinek legyen igaza. Valamiért nem szeretem, ha neki van igaza. Nem tudom miért, csak nem szeretem. Azt szeretem, ha nekem van igazam. Emiatt sokat szoktunk vitatkozni a Pistivel, mert ő is azt szereti, ha neki van igaza. Vannak dolgok, amikben egyetértünk, például, hogy a Hold az biztosan sajtból van, a Föld az olyan, mint egy hatalmas focilabda, csak nem fekete-fehér, hanem zöld-kék, meg abban is, hogy villamososat, meg hatalmas takonyfásat játszani a legjobb a világon. Csak ez a gomba kérdés ne lenne, reggeli óta ezen vitatkozunk. A Hajni már megfenyegetett minket, hogy szól az óvónéninek, mert nem hagyjuk őt játszani, és különben is szerinte a gomba az se nem növény, se nem állat. A Hajni mindig okoskodik, így ennek az lett a vége, hogy a Pisti is meg én is hangosan győzködni kezdtük a Hajnit a magunk igazáról. 
– A gomba nööövéény! – ordította Pisti.
– A goombaa ááállatt! – harsogtam én. 
– A gombanövény, a gombaállat, a gombanövény, a gombaállat, a gombanövény, a gombaállat!!!!
– Hagyjátok már abbaaaa! – üvöltött egy óriásit Hajni, majd sírva fakadt. 
– Mi történt itt? – jött oda az óvónéni. 
– A a a fhi..úúk – hüppögte Hajni – mheghint, hüpp, hüpp, veszekednek. 
    Kicsit sajnálni kezdtem a Hajnit, mert mindig ő húzza rövidebbet, ha mi veszekszünk a Pistivel. Mindig békíteni akar minket, aztán a vége az lesz, hogy sír. Ugyanakkor meg idegesítő, hogy mindig odajön és beleszól a mi dolgunkba a Pistivel. Most meg miatta az óvónéni is odajött, és biztosan le leszünk szidva. Felháborító! 
    Legnagyobb meglepetésemre, mikor az óvónénire néztem, nem láttam haragot az arcán, csak egy kicsi, szomorkás mosolyt. 
– Peti, Pisti! Hallom, már megint nem értetek egyet valamiben. Olyan jó lenne, ha emiatt nem sírna mindig Hajnika. Szeretném, ha elmesélnétek, hogy mi történt! – kérte. 
    No, erre aztán egymás szavába vágva próbáltuk elmondani, hogy a gombaaznövény, nem, a gombaazállat. 
– Éhn pedig azt mondtam nekik, hogy a ghomba, az se nem növény se nem állat… – hüppögte Hajni.
– És erre kitört a kiabálás – állapította meg az óvónéni nyugodt hangon. – Elárulok nektek egy titkot – folytatta. – Hajninak abban igaza van, hogy a gomba se nem növény, se nem állat. A gomba egy kicsit mindkettő, olyan különleges élőlény, ami a növényekhez is hasonlít egy kicsit, meg az állatokhoz is, és mégsem. 
    Ámulva és kicsit értetlenül hallgattam őt. Nem egészen értettem, hogy mit is jelent mindaz, amit most mesél. 
– Mi az, hogy állat is, meg növény is? – kotyogott közbe Pisti.
– Például ugyanúgy nem mozognak, mint a növények, nem a nappal táplálkoznak, viszont elhullott állatokat és növényeket esznek, úgy, mint az állatok. Nagyon fontosak a természetben, mert azzal, hogy „megeszik” az elhalt dolgokat, földet készítenek az erdőknek, mezőknek. Sőt, vannak olyan varázsgombák is, amik abban segítenek, hogy a fák beszélgetni tudjanak egymással!
– Micsodaaa?! – kiáltottam fel. – Ez, hogy lehet? – értetlenkedtem tovább.
– Vannak olyan gombák, amik egész hálózatot képeznek a fák és a növények gyökerein, úgy, mint egy pókháló, körbefonják a gyökereket. Segítenek a fáknak a beszélgetésben. A gombafonalakon keresztül a fák tudnak élelmet küldeni a kisebb, gyengébb társaiknak, vagy figyelmeztetni tudják egymást, ha betegség vagy károkozó támadja őket. 
– És ezt miért csinálják, miért jó nekik ez? – kérdeztem.
– Azért, mert így tápanyagokhoz jutnak a fák gyökerein keresztül. Így ők is jól járnak, mert degeszre tudják tömni az éhes pocakjukat, úgy, ahogyan ti is szoktátok a sütivel – mondta nevetve az óvónéni. 
– Akkor én most gomba az állatnövény leszek, és a fák gyökerein élek! – jelentette ki Hajni.
– Én meg gomba növényállat leszek, és megeszem a korhadt növényeket! Hamm! – folytatta Pisti.
– Én pedig gomba leszek, amelyik se nem növény se nem állat! – vágtam rá, és játszani kezdtünk.



Szerkesztette: Németh Eszter

2025. október 10., péntek

Nagy Izabella: Horgosban

 

(c)Zelei Péter


„horgosnak hívják errefelé a magas 

löszfalak közt vezető mélyutat” 

Lázár Ervin: Zárványok


Fent nem fény és verőég

de akácok levélsátrai

taksonyfák csipkelevelei imitt-amott

a sárga löszfal színe sárga

benne csigahéj ittfelejtve évezredek óta


hol rejtette el

hol felejtette

hol hagyta el

nem tudja pontosan

nem emlékszik rá

de az idő elérkezett ide

a horgosba

megtalálni muszáj


a horgosban nincsen

se délfény se verőég

lombtakarózik az akác

sátrat ver a taksonylevél

a sárga löszfal sárga 

és magasra nyúlik


itt érdemes keresni gondolja

gyurgyalag-gyurrogásban

sok ezer éve löszbe feledt csigahéjban

kakukkfű rezgő illatában

zápormenti földszagban

másfelé nincsen gondolja

biztosan erre lehet


gondolja a félszívű lány.



Szerk.: Miklya Zsolt



2025. október 8., szerda

Várfalvy Emőke: Vihar és a vándor



(c)Máraligeti Anna



Erős szél söpört végig a tájon.

A madarak már behúzódtak a menedékhelyeikre, a hangyák közül az utolsók rohantak a boly felé, mintha valaki egy tál mákkal szórta volna meg a sárgára tikkadt fűvel benőtt szegletet.

A bokrok, cserjék, lágy szárú növények ijedten simultak össze. Tudták, mi következik.

Az egynyáriak nem emlékezhettek rá, de azok, akik évek óta éltek a kertben tudták, hogy Vihar minden évben egyre dühösebb. Szélkarmaival cibálja a fák koronáját, jéggel dobálja a virágokat, s olyan rengeteg esőkönnyet sír el haragjában, amitől végül mindent elborít a fojtogató sár ár.

A kertben lakók közül senki sem tudta, mi dühítette fel Vihart, sem azt, hogyan csillapíthatnák le a haragját.

Bár Vihar tavaly két legszebb ágát letörte, rajta félig érett gyümölcsgyermekeivel, a kert legöregebbje, az almafa csak azt hajtogatta: ez az élet rendje.

A tuják összebújva egymás között sugdolóztak, senki sem tudta, vajon a félelemtől vagy a bosszúságtól sárgulnak-e.

A rózsák szerint az esővízért meg kell szenvedni. S ez a finom, friss fürdő megér minden szenvedést, hiszen utána olyan üdék és vízcseppektől bájosak a szirmaik.

A paradicsomtövek a konyhakertben belekapaszkodtak a karókba, és arról sóhajtoztak, miért nem kerültek egy üvegházba, ahol biztonságban érlelhetnék meg piros gyümölcseiket a gazdának, aki hálából sosem hagyná őket szomjazni.

A szúnyogok a levelek alatt lapulva azon örvendeztek, milyen jót vacsoráznak majd, ha Vihar tovább áll, s előbújnak az emberek.

A fecskék a kertben lévő ház eresze alatti fészkükben kucorogva arról cserregtek, vajon Vihar miért pont itthon dühöng ilyen kétségbeesetten.

A szél újra nekiiramodott. A fák felnyögtek. Meghajoltak. Minden megtelt tépett levelekkel, huhogással, fojtogató porral.

A levegő hirtelen lehűlt. Vihar pillanatok alatt haragos kékbe burkolta az eget és szikrázó szemekkel, dörmögve pásztázta a tájat. Tekintete megakadt egy magányosan álló fán.

Magas volt, egyenes törzsű és nyugodt.

– Hogy képzeled?! – dördült rá Vihar – miért nem hajolsz meg haragom előtt?

– Én nem hajolok meg senki előtt – válaszolt a fa.

– Majd én megmutatom neked – bömbölt Vihar és belemarkolt a fa koronájába. Feljajdult. – Szúrsz? Szétszaggatod a kedvenc haragos kék felhőruhámat!

– Sajnálom, nem állt szándékomban – felelt a fa.

– Letépem a leveleidet! – hörgött eszeveszetten Vihar.

– Kár az erdőd pazarolni. Az ősznek sem sikerült, pedig ő aztán tudja, hogyan győzzön meg egy fát arról, hogy öltözzön téli álomhoz.

– Letöröm az ágaid! – tombolt magából kikelve Vihar.

– Oh, csiklandozol – kuncogott a fa.

– Kidöntelek, arra ott! – villantotta szikrázó tekintetét Vihar a fa alatt álló piros tetős házra.

– Ne dacolj vele! – csipogta rémülten a fa ágai között fészkelő madár.

De a fa nem hajolt meg. Vihar minden erejét összegyűjtötte s úgy nekifeszült neki a törzsének, hogy azt hitte, senki sem képes neki ellenállni. A fa állta a rohamot, a madár fészke azonban nem.

A fa megremegett, gyökerei kifordultak a földből, dőlni kezdett, koronája már a földet súrolta, így még épp elkapta a zuhanó fészket benne a fiókákkal.

– Na, látod – röhögött Vihar, de arra nem számított, hogy miután a fa a fészket egy alacsonyabb gyümölcsfa ágán biztonságba helyezte, újra felegyenesedett. Leghosszabb ágával megragadta Vihar felhőujjait és finoman húzni kezdte maga után.

– Te meg mit csinálsz? Mit akarsz tőlem? Hova megyünk? – ordított Vihar s próbált kiszabadulni a fa szorításából. De az nem engedett.

– Bántani fogsz? Bosszút állsz a madárért, ugye? Szétszaggatsz? – dadogta Vihar, miközben úgy ömlöttek a könnyei, hogy csurom vizes lett minden, amerre elhaladt.

– Tudok egy helyet, ahol lecsillapodhatsz – mondta a fa kedvesen, majd hozzátette – és kérlek, ne itasd az egereket, mert ennyi víztől megfulladnak szegények odalenn.

– De én… – dörmögte Vihar. Már nem szikrázott a szeme és haragos kék ruhája is mintha világosodott volna. Ahogy a nap rásütött, lehetett látni, milyen csinosan bodorított fodrok vannak rajta.

Mikor a lépegető fa végül megállt. Vihar alig hallhatóan a lombja közé suttogott:

– Mi ez a hely?

– Üdvözöllek, a Négyszögletű Kerek Erdőben, a nevem Nagy Zoárd. Én leszek a kísérőd ebben a mesében, amiben minden kiderül. Például az is, miért vagy néha ilyen széllelbélelt.

– Ha itt nem ér utol a Hideg Front, ígérem, mindent elmesélek – karolt bizalommal Vihar a fenyőbe s megigazította kedvenc zivatarláncát a nyakában.


Szerkesztette: Németh Eszter

2025. október 6., hétfő

Lukács-Kis Panka – Miklya Zsolt: Nagyszedri négykezes

 

(c)Nagy Diána

Nagyszedri szeder

szellősimító,

eres fa törzse 

gyerekvidító.

 

Zergő levélhang,

érinted kezem,

szemem keresi 

s találja szemed.

 

Szederkoronán

reggelfény dereng,

Ervin bácsi lát,

kacsint és nevet.

2025. október 4., szombat

Czeiner-Szücs Anita: Almafa

(c)Jaskó Emőke


Hűs árnyékkal hívogatott 

kertemben az almafa.

Mikor odaértem,

kitárta szárnyait, és repült.

Ágán magával vitt 

dióbarna gyerekkoromba.

Körém tekeredett és szétterült

az a kásás semmittevés, 

mint viaszos gyümölcshéj 

a konyhapulton. 

Édes dinnye ízét éreztem a számban, és a 

homokozólapát laffanását a lapockámon. 

Mintha ráharaptam volna a csutkára,

szorítottam remegő térdkalácsom:

s most először átöleltem reszkető

gyermekmagam.


Szerkesztette: Miklya Zsolt




2025. október 2., csütörtök

Majoros Nóra: Körte-ragozás

 

(c)Rumi Friderika



Körtén

Körtte

Körtő,

Gerezd-

ből kelt

költő


Körtmi

Körtti

Körtők

Magház

mese-

bölcsők


Körtmi

Körtte

Körtén,

Oszto-

zunk a

körtén


Szerkesztette: Miklya Zsolt