 |
| (c) Balog Olívia Száva |
Tizenhatszor fordult az nyár őszbe, amióta a kis Szaffi megszületett. Bánát dús vidékén,
a magyar Kánaánban nevelkedett atyjával, Botsinkay Jónással, és édesanyjával, Szaffival. Időközben gyönyörű fiatal leánnyá cseperedett: külsőre teljesen úgy festett, mint anyja, nem hiába viselte a nevét. Természete viszont sokkal jobban hasonlított szülőapja vad, szertelen mivoltához.
– Szaffi, gyere le az ablakpárkányról! – kiabálta neki az édesanyja, amikor a kislány ötévesen a kastély ablakain keresztül érkezett és távozott a zöldellő kertbe.
– Szaffi, ne egyél úgy, mint egy macska! – feddte meg apja, amikor Szaffi tízévesen kézzel-lábbal majszolta a frissen sült oldalast.
– Szaffi, szó sem lehet róla, hogy egyedül kószálj a nagyvilágban! – kapták fel a fejüket
a szülei, amikor a lány tizenhat évesen eléjük állt a legújabb tervével.
– Nem mennék messzire, ígérem! De ennél a grófságnál sokkal több létezik, engedjétek meg, hogy mást is lássak! Annyiféle érdekes ember népesíti be a szomszédságot, hallom, amikor erről beszéltek. Saját szememmel szeretném látni a kereskedők portékáit, az egzotikus táncokat, vagy hallani a különleges zenéket, nyelveket.
– Kislányom, apádnál jobban senki sem ért – sóhajtott nagyot Botsinkay. – De te még sosem találkoztál az igazi gonoszsággal. Ha nem lettünk volna édesanyáddal résen, nem csak
a javainkat, a fejünket is hamar elveszítettük volna. Várj még türelemmel pár évet, keresünk neked férjet, akivel aztán világot láthatsz szabadon!
– Szabadon, persze! Egyik bilincsből a másikba, köszönöm, de nem kérek belőle! – duzzogott a szépséges Szaffi. Aznap este nem vacsorázott, szó nélkül, sértődötten vonult a szobájába.
Anyja azonban boszorkányság nélkül is jobban ismerte, mint a saját szívverését, ezért éjféltájt, amikor mindenki csendesen szunnyadt, óvatosan fellopakodott hozzá.
– Szaffi! – kopogott be halkan. – Tudom, hogy szökni készülsz, láttam, hogy ételt loptál
a kamrából, és a papirost se véletlenül tetted el. Engedj be, felesleges levelet írnod, majd én megmagyarázom apádnak. Hoztam neked meleg holmit, több napi elemózsiát és sok aranyat. Egyedül viszont nem mehetsz! Böngér elkísér, és ha szükséges, akkor majd ő megvéd.
Böngér, a hűséges inas már Szaffi kisasszony születése óta a családdal élt, mindennél jobban szerette őt, és vigyázott rá, ezért zokszó nélkül vállalta a feladatot.
Szaffi halkan kinyitotta az ajtót, és megölelte az édesanyját.
– Köszönöm! Szavamat adom, hogy vigyázunk, és nemsokára visszatérünk!
Akármennyire merész lánynak született, nem bánta, hogy Böngér vele tart. Be nem vallotta volna, de bármikor eszébe jutottak apja régi történetei Puzzoláról, vagy Feuerstein kormányzóról, mindig hideglelős félelmet érzett.
– Vigyázz magadra kislányom, várlak haza! – búcsúzott tőle Szaffi egy anyai csókkal. A lány és az inas olyan nesztelenül hagyta el a Botsinkay grófágot, hogy még a csillagok sem vették észre.
Jónás másnap reggel annál inkább. Csak úgy harsogott a hangja az egész birtokon keresztül.
– Hogy árulhattál el? Nem érted, milyen veszélybe sodortad Szaffit? – támadt a feleségére.
Az csöndben maradt, csak nézte az urát, hagyta, hadd eressze ki a dühét. Amikor pár órával később Jónás kissé megnyugodott, odament hozzá, és megsimította a karját.
– Mi vándorok vagyunk, jól tudod. Ha bezárod, akkor is elmegy így vagy úgy.
Most legalább szeretettel gondol ránk, nem utálattal, és Böngér vigyáz rá. Hidd el, visszajönnek! – csitította a férjét.
– Rendben. Én azért mégis utánuk megyek, sejtem, merre tartanak. Te vigyázz addig a birtokra, ha bármi történik, küldj galambot utánam. A Kunság felé indulok. Böngérnek ott él a rokonsága, üzenek, ha megérkeztem, akkor tudni fogod, pontosan hol keress – felelte Jónás.
Szaffi nem tiltakozott, ismerte jól az urát. Tudta, a lánya és ő ugyanolyan makacs fajták, nem tudná megállítani. Megcsókolta, és elköszönt.
– Menj, kövesd és vigyázz rá, de ne hozd haza azonnal! Higgy nekem, magától visszaérkezik, ha itt lesz az ideje.
Az idő azonban csalfa társ, amíg Szaffi kisasszonynál gyorsan reppentek az évek, az anyjánál annál lassabban. Két év eltelt, és amióta a lánya és a férje elhagyta a birtokot, csak
a rendszeresen érkező üzenetekből szerzett tudomást a sorukról. Az utolsó levél viszont olyan hírt hozott, hogy azonnal csomagolni kezdett. Grófság ide vagy oda, mennie kell.
Így szólt a posta:
Drága Feleségem!
Ahogy tudod, Szaffink nagyon jól érezte magát itt, a Kunságban, de most a királynő kihirdette a terület önmegváltását. Visszajöhetnek az eredeti lakosok, kifizeti helyettük a pénzt, de cserébe ezer lovaskatonát kért, hogy támogassák az osztrák örökösödési háborúban. Minden itt élő fiatalembert mozgósítanak, aki csak lélegzik, él és mozog.
A lányunk szerelme, Edömér is hadba kerül. Szaffi azt mondta neki, hogy vagy beáll mellé, álgúnyában, férfinak öltözve, vagy véget vet az életének.
Gyere, hagyj ott mindent, beszélned kell vele! Én eddig csak távolról figyeltem, ahogy kérted, de ha nem avatkozunk közbe, nagy bajba kerül.
Csókol a te örökké hű Jónásod!
Szaffi azonnal lóhátra pattant, Dzsinn fia, Aranycsillag vitte. Egy napig lovagolt, amire megérkezett a jászokhoz. Hatalmas sürgés-forgás közepébe csöppent. Leszállt a hatalmas ménről, és sétálni kezdett az emberek között.
– Szépasszony, kit keres? – állt elé egy tagbaszakadt férfi.
Szaffi határozottan felelt.
– A férjem és a vasöklű inasa a közelben várnak, hozzájuk érkeztem.
A nagydarab ember gyanakodva méregette, nem hitt neki.
– Hogy hívják őket? – faggatta Szaffit.
– Botsinkay Jónásnak és a Dósa Bengőnek – válaszolta. Aztán rögtön meg is bánta az őszinteségét.
A férfi szeme először kikerekedett a meglepetéstől, sarkon fordult, és rohanni kezdett. Szaffi azonnal érezte, hogy utána kell erednie. Hatalmas kendőt kötött a feje köré, hogy minél jobban eltakarja magát, és Aranycsillaggal követni kezdte a még mindig futva haladó embert.
Egy idő után gyérült a tömeg, ezért Szaffi óvatosabbá vált, lassított, nehogy a másik észrevegye.
Amikor utolérte, a haramia épp a lángoló vörös hajú társának magyarázott valamit élénken. Amikor az felnézett, Szaffiban meghűlt a vér. Mintha Feuerstein hasonmását látta volna, csak fiatalabb formában. Gyorsan leugrott a nyeregből, kikötötte Aranycsillagot, és közelebb lopakodott, hogy kihallgassa a társalgást.
– Szerintem az a boszorkánynő érkezett ide, aki a bátyádat kitúrta a grófságból. A férjét és valami szolgát keres, ezek szerint nincs senki a háznál. Mi legyen? Eltüntessük őket az útból, mintha a királynő felé tartva vesztek volna oda, vagy csak csapjunk le az üres birtokra? Valószínűleg nem sokan őrzik ott a tűzhelyet – kérdezte a nagydarab a vöröshajútól.
Szaffi nem tudta, mitévő legyen: hogyan keresse a lányát és férjét tovább anélkül, hogy bajba sodorná őket? A szerencse azonban mellé állt, egy daliás kun ifjú állt meg előtte, és meredten bámulni kezdte.
– Szaffi? – kérdezte tőle óvatosan.
– Én vagyok – felelte ő meglepetten. Honnan tudja ezt a legény a nevét?
Az olyan arcot vágott, mint Jónás, amikor azt hitte, hogy macskává tud változni.
– Hogy tudtál így megöregedni, szerelmem? – kérdezte a fiú zavarodottan.
Na, erre Szaffi szívből kacagni kezdett, rögtön rájött, kivel keverték össze.
– Az édesanyja vagyok annak, akivel összetévesztesz – felelte mosolyogva. – Ugye te vagy Edömér?
Az ifjú is nevetni kezdett, de aztán meglátta, hogy Szaffi arca elkomorul.
– Baj van? – tudakolta.
– Igen! Elveszíthetjük az otthonunkat, és talán az életünket is, ezért a lányunkkal együtt haza kell mennünk – sorolta.
– Jöjjön, mutatom az utat. Szaffi valószínűleg nálunk lesz! – felelte Edömér.
Hamar odaértek a szépen rendben tartott kis házhoz, ahol Szaffi kisasszony éppen a helyi kutyákkal játszott. Amikor meglátta anyját és szerelmét, egyszerre fogta el öröm és aggodalom.
– Miért vagy itt, édesanyám? – kiáltotta.
– Hogy miért jöttem ide? Először is, mert már nagyon hiányoztál – mondta Szaffi. Ezután
gyorsan elmesélte a lányának a kormányzó testvérének tervét, de arról nem beszélt, hogy az álruhás katonai cselről is tud. Azt sem árulta el a lányának, hogy Jónás a közelből figyelheti őket.
– Most nem mehetek, anyám, Edömér is veszélyben lehet – sopánkodott a lány.
Ekkor toppant közéjük Jónás. Ezen már senki sem lepődött meg igazán, egy ilyen nap után.
Szaffi elnézést kért, aztán félrevonult a férjével.
– Támadt egy ötletem, suttogta, majd halkan magyarázni kezdett.
Így történt, hogy két nap múlva Feuerstein öccse és a barátja álnéven, Dósa Bengőként és Csík Edömérként indult Mária Terézia királynő udvarába.
Az okuk megvolt rá: azt hitték, így övék lesz a megüresedett Botsinkay birtok, amit hűségük jutalmául kapnak majd a királynőtől. Azt nem tudták, hogy a férfi, aki ezért még száz aranyat is adott nekik, II. Frigyes ellen küldte őket álnévvel, miközben hazasétált a családjával és újdonsült vejével, akit ő mentett meg a háborús szolgálattól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése