Baritz Zsolt illusztrációja |
Mondják, a magyarok Istenének igazán különös humora van. Talán ezért is történik annyi, csak jó humorral túlélhető dolog a Kárpát-medencében lassan párolódó parányi népünkkel.
Belegondolva abba, hogy a magyarok Istene néhány szempillantással – mondjuk egy századnyival - korábban kap kedvet egy könyves vicchez, meglehet a múlt század első évtizedében valóban lezajlott volna valami hasonló beszélgetés a nagy mesélő Benedek Elek és főszerkesztője, könyvkiadója között egy pohárka jó homoki bor társaságában.
– Benedek uram, nem lesz ez így jó!
– No, hát mi a baj főszerkesztő uram?
– Baj van, nem is egy! Itt van rögtön ez a világszép nádszál kisasszony.
– És mi a baj avval? Tündérszép mese, magam is megrajzoltam volna hozzá a képet, ha nem a meseíráshoz adott volna tálentumot a jó Isten.
– Hát, Benedek uram, az itten a baj, hogy ha ez a nagyságos főispánné kezébe kerül, akkor szorulunk.
– Ugyan már, miért szorulnánk?
– Mert a nagyságos főispánné bizony nagyon kényes a derekára.
– És mi köze ahhoz a mesének?
– Hát az, hogy az ő dereka nem épp nádszál. És esetleg meg talál sértődni, hogy bizonyosan azért tette oda a mesét a könyv legelejére uraságod, hogy a nagyságos főispánnét gúnyolja. Nem lehetne inkább találni egy olyan történetet, amiben hogy is mondjam, asszonyosabb asszonyság a főszereplő?
– Úgy érti testesebb tündér?
– Ha nem is tündér, de mondjuk egy fejedelemasszony vagy még jobb lenne királyné. Könnyebb lenne a nagyságos ispánné kedvében járni. Ha szépen megfigurázza azt a mesekönyvet talán még meg is támogatná néhány száz pengővel a következő kiadást a Rózsa nagyságos. Olyan szép nagy ez a magyar népmesekincs, biztos talál valamit író uram. Hanem aztán, ha keresgél, nézzen már valami mesét arra is, hogy legyen benne alma, szőlő, meg barack.
– Hát azt meg miért? Talán ezek a nagyságos ispánné kedvenc csemegéi? Vagy ne adj Isten a lányai neve?
– Ugyan, dehogy! A főkamarás úr panaszkodik, hogy amióta a nép között híre ment, hogy a taljánoknál mindenki narancsot meg citronyt eszik, nem akarják enni az itteni gyümölcsöt. Férges, savanyú, túl szőrös a héja. Mindent kitalálnak rá, mert narancsot akarnak zabálni. Meg ananászt. Ki hallott már ilyet?! Nézze meg, nincs-e valami szép mese ezekről a gyümölcsökről! Ha olvasgatnák, biztos megint kedvet kapnának rájuk és nem rohadna rá a termés a főkamarás úrra, aki már a tavalyi termést is mind le kellett főzesse pálinkának. Mondjuk, nem mondom, a szilva az megérne egy misét. Vagy kettőt.
– Van valami tündéres mese: szóló szőlő, csengő barack, mosolygó alma, ha jól rémlik.
– Jajjj, ez nagyon jó lesz!
– Akkor mehetek?
– Hát, volna itt még valami. Egy kis apróság. Nem nagy dolog, de mégis kéne vele foglalkozni a biztonság kedvéért. Persze csak, ha meg nem sértem.
– Csak tessék, parancsoljon főszerkesztő úr.
– Szóval az a mese a bíró leányával…
– Amelyiket elvette a király és igazságot tett a parasztok között, amik közül az egyik úgy hitte az ökre borjút szült?
– Arról lenne szó, igen. Az a borjús rész, az nagyon tetszett.
– Akkor mi a baja vele?
– Hát, nekem semmi. De a segédszerkesztő úr felhívta rá a figyelmem, hogy van egy olyan olvasata, hogy a leány meztelenül ment a király elé.
– Hát, rossz az, aki rosszra gondolt. Amúgy van benne valami, bár a mese szerint az esze miatt vette el a király.
– Bizonyos, hogy úgy van, Benedek uram, de tudja, ha kijön a könyv és valamelyik nagytudású uraság, főtisztelendő vagy éppen úrasszony rájön, hogy meztelenkedő olvasata van ennek a mesének, akkor már csak kemény, bőr kötésű, kapcsos könyvben árulhatjuk majd. Tudja-e maga, mibe kerül manapság a bivalybőr? Meg a veretes könyvkapocs? Meg koncessziót is csak az ispáni hivatalból lehet rá szerezni. Az is csak pénz. Szegény fejem! Ne akarjon engem csődbe vinni azzal a szégyentelen nőszeméllyel!
– Hát, ha az sem zavarta a nagyságosokat meg tisztelendőket, hogy a Többsincs királyfi levágta a felesége mindhárom bátyját, akkor egy kis pőréskedés már csak belefér.
– Tudja manapság, hogy megy ez. Maga ne tudná, aki képviselő is volt? Valaki rosszat álmodik, aztán másnapra már pecsétes törvény van róla. Már alig merem lehajtani a fejem, ki tudja, mire ébredek másnap reggel. Ez a kemény bőrkötés, meg veretes kapocs is valami újdonság. És le kell mérni rőffel, hogy a templom meg az iskola milyen távolságra van, nehogy meg legyen rontva az imádkozó kisasszonyok meg az ártatlan ifjúság lelke ilyen mendemondákkal.
– Ezek népmesék főszerkesztő úr! A nép szájhagyománya és…
– Tudom én jól, hogy nem az író úr találta ki, pláne nem öncélból, de óvatosnak kell lenni! Biztos, ami biztos.
– De a Csillagszemű juhász maradhat, ugye?
– Van benne meztelenkedő lány?
– Nincs.
– És karcsú tündér?
– Az sincs.
– És déligyümölcsök?
– Semmi efféle. Medve, furulyaszó és lakoma viszont akad.
– Ez a beszéd, író uram! Jó lesz, nagyon jó! Koccintsunk is a születése napjára, meg persze az új könyvre!
– Hát, jól van, főszerkesztő uram. Adj isten egészségedre!
szerkesztette: Lukács-Kis Panka
– No, hát mi a baj főszerkesztő uram?
– Baj van, nem is egy! Itt van rögtön ez a világszép nádszál kisasszony.
– És mi a baj avval? Tündérszép mese, magam is megrajzoltam volna hozzá a képet, ha nem a meseíráshoz adott volna tálentumot a jó Isten.
– Hát, Benedek uram, az itten a baj, hogy ha ez a nagyságos főispánné kezébe kerül, akkor szorulunk.
– Ugyan már, miért szorulnánk?
– Mert a nagyságos főispánné bizony nagyon kényes a derekára.
– És mi köze ahhoz a mesének?
– Hát az, hogy az ő dereka nem épp nádszál. És esetleg meg talál sértődni, hogy bizonyosan azért tette oda a mesét a könyv legelejére uraságod, hogy a nagyságos főispánnét gúnyolja. Nem lehetne inkább találni egy olyan történetet, amiben hogy is mondjam, asszonyosabb asszonyság a főszereplő?
– Úgy érti testesebb tündér?
– Ha nem is tündér, de mondjuk egy fejedelemasszony vagy még jobb lenne királyné. Könnyebb lenne a nagyságos ispánné kedvében járni. Ha szépen megfigurázza azt a mesekönyvet talán még meg is támogatná néhány száz pengővel a következő kiadást a Rózsa nagyságos. Olyan szép nagy ez a magyar népmesekincs, biztos talál valamit író uram. Hanem aztán, ha keresgél, nézzen már valami mesét arra is, hogy legyen benne alma, szőlő, meg barack.
– Hát azt meg miért? Talán ezek a nagyságos ispánné kedvenc csemegéi? Vagy ne adj Isten a lányai neve?
– Ugyan, dehogy! A főkamarás úr panaszkodik, hogy amióta a nép között híre ment, hogy a taljánoknál mindenki narancsot meg citronyt eszik, nem akarják enni az itteni gyümölcsöt. Férges, savanyú, túl szőrös a héja. Mindent kitalálnak rá, mert narancsot akarnak zabálni. Meg ananászt. Ki hallott már ilyet?! Nézze meg, nincs-e valami szép mese ezekről a gyümölcsökről! Ha olvasgatnák, biztos megint kedvet kapnának rájuk és nem rohadna rá a termés a főkamarás úrra, aki már a tavalyi termést is mind le kellett főzesse pálinkának. Mondjuk, nem mondom, a szilva az megérne egy misét. Vagy kettőt.
– Van valami tündéres mese: szóló szőlő, csengő barack, mosolygó alma, ha jól rémlik.
– Jajjj, ez nagyon jó lesz!
– Akkor mehetek?
– Hát, volna itt még valami. Egy kis apróság. Nem nagy dolog, de mégis kéne vele foglalkozni a biztonság kedvéért. Persze csak, ha meg nem sértem.
– Csak tessék, parancsoljon főszerkesztő úr.
– Szóval az a mese a bíró leányával…
– Amelyiket elvette a király és igazságot tett a parasztok között, amik közül az egyik úgy hitte az ökre borjút szült?
– Arról lenne szó, igen. Az a borjús rész, az nagyon tetszett.
– Akkor mi a baja vele?
– Hát, nekem semmi. De a segédszerkesztő úr felhívta rá a figyelmem, hogy van egy olyan olvasata, hogy a leány meztelenül ment a király elé.
– Hát, rossz az, aki rosszra gondolt. Amúgy van benne valami, bár a mese szerint az esze miatt vette el a király.
– Bizonyos, hogy úgy van, Benedek uram, de tudja, ha kijön a könyv és valamelyik nagytudású uraság, főtisztelendő vagy éppen úrasszony rájön, hogy meztelenkedő olvasata van ennek a mesének, akkor már csak kemény, bőr kötésű, kapcsos könyvben árulhatjuk majd. Tudja-e maga, mibe kerül manapság a bivalybőr? Meg a veretes könyvkapocs? Meg koncessziót is csak az ispáni hivatalból lehet rá szerezni. Az is csak pénz. Szegény fejem! Ne akarjon engem csődbe vinni azzal a szégyentelen nőszeméllyel!
– Hát, ha az sem zavarta a nagyságosokat meg tisztelendőket, hogy a Többsincs királyfi levágta a felesége mindhárom bátyját, akkor egy kis pőréskedés már csak belefér.
– Tudja manapság, hogy megy ez. Maga ne tudná, aki képviselő is volt? Valaki rosszat álmodik, aztán másnapra már pecsétes törvény van róla. Már alig merem lehajtani a fejem, ki tudja, mire ébredek másnap reggel. Ez a kemény bőrkötés, meg veretes kapocs is valami újdonság. És le kell mérni rőffel, hogy a templom meg az iskola milyen távolságra van, nehogy meg legyen rontva az imádkozó kisasszonyok meg az ártatlan ifjúság lelke ilyen mendemondákkal.
– Ezek népmesék főszerkesztő úr! A nép szájhagyománya és…
– Tudom én jól, hogy nem az író úr találta ki, pláne nem öncélból, de óvatosnak kell lenni! Biztos, ami biztos.
– De a Csillagszemű juhász maradhat, ugye?
– Van benne meztelenkedő lány?
– Nincs.
– És karcsú tündér?
– Az sincs.
– És déligyümölcsök?
– Semmi efféle. Medve, furulyaszó és lakoma viszont akad.
– Ez a beszéd, író uram! Jó lesz, nagyon jó! Koccintsunk is a születése napjára, meg persze az új könyvre!
– Hát, jól van, főszerkesztő uram. Adj isten egészségedre!
szerkesztette: Lukács-Kis Panka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése