Wéber Anikó: Árkon-bokron át

Kovács Réka illusztrációja

Göröngyföld gyönyörű volt. A mezőket beborították a virágok. A folyó szélén árnyat adó fák nőttek. A dombokon pirostetős házak álltak. Az erdőben szabadon éltek az állatok: őzek, rókák, mókusok, nyulak és madarak. A kertekben sok gyümölcs termett, a földeken pedig aranylott a búza. Mégis – mint mindenhol – itt is mindenkinek megvolt a maga gondja-baja. A király azért búsult, mert nem született gyermeke. A szakács szomorkodott, mert bármit sütött-főzött, a királynak semmi sem ízlett. A halász fájlalta a derekát. A felesége azért lógatta az orrát, mert elvesztette kedves cicáját. A csónakos kétségbeesett, mert elhagyta a szerelme. A virágboltos nem szerette a tükörképét. A nyúl félt a rókától. A róka folyton éhes volt. A hétköznapok mégis egymást követték, és Göröngyföldön mindenki tette a dolgát, akármilyen bánat sújtotta. A király igazgatta az országot, a szakács levest főzött, a halász pontyot fogott, a felesége tanított az iskolában. A csónakos átszállította a folyón az utazókat. A virágboltos koszorút font. A nyúl nevelte a kicsinyeit. A róka őrködött az ország határán. A gazdák reggel lóra pattantak, és bejárták a földeket, a lovak pedig vidáman nyargaltak velük.

Ezen a tájon nevelkedett egy barna szőrű csikó. Imádott a széllel kergetőzni, ezért szülei az Árkonbokron nevet adták neki. Amikor felcseperedett, ugyanaz lett a munkája, ami a többi lónak is: húzta a búzával teli szekereket vagy a hátára vette gazdáját, és elvitte őt a mezőre. A gazda pedig egyre többet és boldogabban lovagolt Árkonbokronnal.
– Ha ennek a lónak a hátára ülök, úgy érzem, mintha szabad lennék. Semmi sem fáj, semmi sem bánt – újságolta a halásznak.
– Hadd próbáljam ki én is! – kérte a halász.
A gazda leugrott Árkonbokron hátáról, a halász pedig megsimogatta a lovat, majd felpattant rá. Elindult vele a folyó felé, és csodálkozva kiáltott fel:
– Most nem fáj a hátam! Igazat beszéltél! Könnyűnek és gondtalannak érzem magam.
Meghallotta ezt a halász felesége is. Ő is szerette volna kipróbálni, milyen Árkonbokronnal lovagolni.
– Csodálatos! Mintha repülnék. Boldog és szabad vagyok – sikkantotta ő is a ló hátán, és másnap elmesélte az iskolában, mi történt vele.

A halász is elújságolta vásárlóinak a csodalovat. A gazda is vígan dicsekedett Árkonbokronnal. Pár nap múlva már az egész országban elterjedt Árkonbokron híre. Jöttek mind a gazdához a kíváncsiskodók, hogy kipróbálják a lovaglást. Aki a lóra ült, jobban érezte magát. A csónakosnak elmúlt a kétségbeesése, a szakácsnak a szomorúsága, a nyúlnak a félelme, a rókának az éhsége. Árkonbokron nemcsak az utasa terhét vette át, hanem minden búját és baját is. Az emberek és az állatok mind boldogok és felszabadultak lettek, ha vele lovagolhattak. A fájdalmuk és a gondjaik azonban nem tűntek el. Ilyenkor Árkonbokron élte át mindazt, ami a lovasát emésztette. Árkonbokronnak fájt a háta a halász helyett, ő búslakodott a csónakos szerelme után, ő félt a rókától a nyúl helyett, és ő érzett éhséget, amíg a róka ült a hátán. Minden bajukat cipelte, mégsem bánta. Örült, hogy segíthet.

Egy napon a király is meglátogatta Árkonbokront. Kicsit bizonytalanul méregette, hitetlenkedve pattant a hátára, de amikor már a nyeregben ült, ő is vígan kurjantott.
– Fantasztikus! Évek óta nem éreztem magam ilyen jól! Mintha lekerültek volna a súlyok a mellkasomról. Mintha eltűnt volna a gombóc a torkomból. Árkonbokron egy igazi kincs! – simogatta kedveskedve a lovat. Attól kezdve nap mint nap meglátogatta, hogy lovagoljon egyet. A fájdalom és gond ugyanis csak addig múlt el, amíg valaki Árkonbokron hátán ülhetett. Így a király egyre többet és többet lovagolt vele, hogy addig is jól érezhesse magát. Árkonbokron egyre fáradtabb lett, de szerette és sajnálta a királyt, ezért mindig szívesen vitte.
Egyetlen lakója volt csak az országnak, aki nem kedvelte Árkonbokront. A király tanácsosa. Ez a tanácsos első perctől féltékenyen és aggódva szemlélte a lovat. Amikor a király egyre többet lovagolt, a tanácsos homlokán egyre mélyebbek lettek a ráncok. Mardosta az irigység. Korábban mindig őt dicsérte a király. Mindig rá volt szüksége. Most viszont csak a lóról beszélt, mindig Árkonbokronnal akart lenni. A tanácsos olyan féltékeny volt Árkonbokronra, hogy keserűen panaszkodott rá a falu lakóinak.
– Nem normális ez a ló. Ki hallott már olyat, hogy egy ló átveszi az utasa minden gondját? Hát nem csak terhet kéne cipelnie? Szénát és zsákot? Hát nem a szekeret kéne húznia? Ehelyett Árkonbokron varázsol. Ki tudja, hogyan képes elmulasztani mások fájdalmát? Ha ilyesmire képes, bármi mást is tehet! Rosszat is! Ez a ló veszélyes! Félelmetes! Érthetetlen! Kiismerhetetlen! Más, mint a többi. Idegen. Furcsa. Amit csinál, az boszorkányság – mondogatta a tanácsos.
Először senki sem hederített rá. A tanácsos azonban csak nem hagyta abba. Mindenki fülébe sugdosta a gondolatait. Egészen addig, amíg egy napon Árkonbokron túl magasra ugrott, és az utasa, a csónakos leesett róla. A csónakos nem kapaszkodott elég erősen, lezuhant a földre, és eltörte a karját. Jajgatva a tanácsos pártjára állt. Most már ketten mondták, hogy Árkonbokron veszélyes.
– Mi lesz, ha felségedet is ledobja a hátáról? Ez a ló gonosz! – szólt a királynak a tanácsos.
– Ugyan-ugyan! – legyintett a király, de a tanácsos nem hagyta magát.
– Hát felséged talán tudja, hogyan képes Árkonbokron megszüntetni a fájdalmat? Felséged érti ezt a lovat? El tudja mondani, mit csinál valójában? – faggatta a tanácsos.
– Nem.
– Akkor hogyan bízhat meg benne? – kérdezte a tanácsos.
– Nem tudom. Talán igazad van – bizonytalanodott el a király.
A tanácsos pedig elégedetten bólogatott.
– Persze, hogy igazam van! Nézzen szegény csónakosra! Ágyban jajgat a törött kezével! Felségedre is ez a sors vár, ha újra felül Árkonbokron hátára.

A király megrémült. Többet nem is ment a ló közelébe. Az emberek és az állatok mind kezdtek hinni a tanácsosnak. Követték a király példáját. Többé nem lovagoltak Árkonbokronnal. Olyan régóta hallgatták, hogy a ló rossz és furcsa, hogy már ők is ezt gondolták.

Árkonbokron magányos lett. Most már nem mások fájdalmát cipelte, hanem a sajátját. Szomorkodott, hogy nincs barátja, hogy senki sem érti, és mindenki fél tőle vagy csúfolja. Egyedül bujdosott az ország határában. Egyszer aztán látta, ahogy a gyerekek az erdőben kirándulnak, és kicsúfolják egy társukat.
– Kobak, te anyámasszony katonája! Kobak, te ostoba! – kiáltozták neki, amíg észre nem vették Árkonbokront. Akkor megrémültek a furcsa lótól, és elszaladtak. Csak Kobak maradt ott a fűben, és eltakarta az arcát.
– Olyan egyedül vagyok! Mindig engem piszkálnak – hüppögte, majd felnézett Árkonbokronra. – Te vagy az a ló, aki minden bánatot meg tud szüntetni? Vegyél a hátadra! Úgy szeretném kipróbálni, milyen az, ha nem vagyok magányos!
Árkonbokron meglepődött. Már régóta nem akart senki vele nyargalni. Először elfogta az öröm, aztán a rémület. Hiszen ez a gyerek épp azt érzi, amit ő! Mindketten magányosak. Ha a hátára veszi Kobakot, akkor Kobak boldog lesz, neki viszont kétszeresen fog fájni a magány és a csúfolódás.
– Nem is tudom – makogta Árkonbokron, de aztán elszégyellte magát. Nem akart félni, mint a többiek, akik messzire elkerülték. Örömet szeretett volna okozni Kobaknak.
– Hát jó! Pattanj fel a hátamra! – invitálta a gyereket.
Kobak szája széles mosolyra húzódott. Nem kérette magát. Felugrott Árkonbokron hátára, és átkarolta a nyakát.
– Elmúlt a magányosságom! Olyan jó itt veled! – súgta Árkonbokron fülébe.
– Kapaszkodj erősen! Indulunk – válaszolta Árkonbokron, és lépkedni kezdett a fák között. Azt hitte, érzi majd Kobak magányát, de ehelyett az ő rossz érzései is elszálltak. Életében először nem vette magára a lovasa baját. Mindketten könnyűnek és szabadnak érezték magukat. Már nem voltak magányosak. Átvágtak a fák alatt, majd száguldani kezdtek egyre messzebb és messzebb, árkon-bokron át.


szerkesztette: Németh Eszter