 |
| Illusztrációk: Bódi Kati |
A buja kertet az összes járókelő megcsodálta a városban. De mindennél jobban féltek is tőle.
Áhítattal vegyes rémülettel sétáltak el mellette az öregasszonyok, még kampós botjuk kopogása is megakadt kissé, s a szomszédokról szóló pletykák susogása lecsendesedett ajkukon, mint ahogy a nádas sistergése némul el hirtelen nagy vihar előtt.
A férfiak, akik egyébként vidáman lengették sétapálcájukat a levegőben, és úgy pörgették ujjaik között, mint egy csillogó ruhájú táncosnőt a bálban, pálcájukat tündöklő kardként tartották maguk elé, ha elhaladtak a kert előtt. Mintha attól tartottak volna, hogy a rozsdapikkelyes kerítés indái közül kinyúlhat az egyik bokor ága, és elkaphatja őket.
Az asszonyok is felhagytak boldog álmodozásukkal, melyben hintón zötykölődő nemes urakról ábrándoztak, akik megszöktetik őket férjeik mellől, és titkos szerelmet, régen vágyott szenvedélyt hoznak nekik, forróságot csempészve csenevész lelkükbe. Vágytól pihegő keblük mintha megdermedt volna a furcsa kert előtt, úgy figyeltek az ijesztő hangokra, melyek nem is hangok voltak igazából, csak beszédfoszlányok, sikolydarabkák, és sóhajrészletek.
A gyerekek, akik döcögő dajkájuk mellett hajtották a karikájukat, és a nagy szaladgálásban göndör kacajokat is gurítottak maguk mellett az utcán, egy pisszenés nem sok, annyi hangot nem adtak ki, amikor elhaladtak a kert kerítése előtti macskaköveken. Nyugtalanul lestek be a zölden izzó fák, bokrok és virágok rései között, hátha felfedezik különös félelmük okozóját: egy szörnyet vagy egy kísértetet.
De akárhogy is nyújtogatták nyakukat, akármennyire is meresztgették szemüket, nem láttak mást, mint sötéten hullámzó növényeket, örvénylő ágakkal, éjzöld levelekkel.
Ugyan ezek a növények rémisztő hangokat hallattak, és vérfagyasztóan zörrentek, de sosem lehettek benne teljesen biztosak, hogy csak a szél űz tréfát velük, amely meglebbenti az ágakat, vagy tényleg élnek és beszélnek a növények.
Litta Loretta nagyon bátor kislány hírében állt. Vadócsága kalózok vagy rablók között felnőtt gyermek keménységére vallott, egy olyan gyermekére, aki ha a nap lemegy, foglyok kínzását hallgatja esti meseként, és gonosz felnőttek részegeskedése az altatódala.
Apja fiúra vágyott volna, hát fiúnak is nevelte a lányát. Amióta pedig felesége meghalt, végképp nem maradt senki, aki lányként tekintett volna a gyermekre, vagy gyengéd szeretettel halmozhatta volna el.
Apja csupán rejtélyes históriákkal kényeztette Littát.
Főként eggyel, egy elvarázsolt matrózseregről.
A sok kalóztörténet annyira elvarázsolta a kislányt, hogy már önmagát is leginkább egy rozzant tengeri hajó kapitányának képzelte el. Éjfekete loknijaira kalózsapkát húzott, csipkezsabós ingéhez pedig nem szoknyát, hanem fekete nadrágot vett.
Az övébe fakardokat és pléhpisztolyokat tűzdelt, nyakában egy kopott, sárgaréz távcső függött.
Amikor lehunyta a szemét, a királyi flotta nagyképű katonáival harcolt, akiknek elég volt szemtelenül tiszta egyenruhájára tekintenie, hogy azonnal elöntse a düh, és rájuk támadjon hatalmas kardjával.
Persze, amint kinyitotta a szemét, az óriási, acélpengéjű fegyver egy apró fakarddá változott, véráztatta arca pedig pormocskolta gyerekpofivá, mégis nagyon szerette az efféle bizsergető álmokat.
Az utca gyerekei éppen ezért választották őt a feladatra.
Tudták, hogy a kalózlelkű Litta Loretta biztosan bemegy a kertbe a kedvükért, hogy felderítse rémisztő titkait.
Elég lesz neki cserébe egy felnőttektől csórt, ócska pisztolyt felajánlani, amelyből ugyan hiányoznak a golyók, és a rugója is eltűnt, de mégiscsak egy komoly fegyver, és nem holmi játékszer, amelyek Litta övét díszítik.
A sötét tekintetű kislány hamar rá is állt az alkura.
Amikor a nagy, rozsdát izzadó vaskapu becsukódott mögötte, a kert bokrai között úgy felerősödött a szél, mintha a tenger egyik kegyetlen tornádója akarná bekebelezni a fákat. Litta egy percre úgy érezte, ez most a kalóztörténeteknél is legtaglózóbb élmény lesz, ami talán még őt is megijeszti.
Aztán mégis felszegte fitos orrát, és elindult a kert belseje felé.
A mélyzöld fák és bokrok nem mozdultak, mintha a növények lélegzetvisszafojtva figyelték volna, hogy ki lehet ez az arcátlan betolakodó, aki felrúgva a kert egész város által ismert, kimondatlan szabályát, miszerint érdemes, sőt kifejezetten ajánlott a helyet messziről elkerülni, most hetyke szemtelenséggel egyszer csak megsértette.
A túlzott csend talán arról is árulkodott, hogy a kertben élő fák és bokrok éppen azon morfondíroztak, milyen büntetéssel sújtsák a kislányt, akinek tiszteletlensége példanélküli pökhendiségről árulkodik.
Ám a némaságot hirtelen megtörte valami nesz. Messziről, mintha csordogáló víz hangját hozta volna a szél. Vagy csirizes folyadékét. A kislány nem tudta eldönteni, mert a nesz sűrűbb, ragadósabb lé csepegésére emlékeztetett, de lehet, hogy ezt csak hozzáképzelte.
A lány nemsokára egy szakállas emberre lett figyelmes, aki vöröslő öntözőkannával járt körbe a kertben. A férfi kortalannak látszott: ráncai alapján épp úgy lehetett harmincéves, mint százhuszonhárom. Egyedül holdsápadt bőre, és üveges tekintete miatt tűnhetett aggastyánnak, de ruganyos mozdulatai még ezt is meghazudtolták.
Litta Loretta kivonta fakardját, és elindult a férfi felé.
A szakállas embernek most a ruhája is láthatóvá vált. Cafatokra mállott inget, rongyos nadrágot, és széles bőrövet viselt, amelyen ezüst halálfej ragyogott, rubinkőszemekkel.
A férfi a kislány felé fordította az arcát. A bal szemét fekete bőrkendő takarta el, aranyfogai szabályos sorban ragyogtak a szájában, mint az ívre ültetett, fénysárga árvácskák.
Jobb szeméből szégyen és harag villogott. Mintha szánalomra méltó titkokat őrizne, amelyekért még azelőtt bosszút akarna állni a kíváncsiskodón, hogy az felfedné mibenlétüket.
Füttyentett egyet, jelezve, hogy tűnjön el a kislány. Vagy netán egyik árnyékban rejtőző növényszolgájának vagy bokormatrózának parancsolta meg, hogy kapja el Litta Lorettát?
A gyerek nem tudta eldönteni, de mintha egy ág feléje nyúlt volna.
Litta rácsapott apró fakardjával, amely ugyan kicsiny volt, mégis elég éles ahhoz, hogy sérülést lehessen vele okozni. A fa ágán ejtett keskeny sebből vér tört fel, és a lánynak úgy rémlett, hogy a növény felszisszent fájdalmában.
Megfordult, és szaladni kezdett.
Indák és ágak karistolták össze a bőrét, vadul örvénylő gyökerek csaptak fel előtte, hogy útját állják. Hatalmas virágok labdafejei bokszolták hátba, tövises bokrok növesztették még hosszabbra szúrós hajtásaikat, hogy utolérjék, és ruhájába akaszkodjanak.
Az egész kert feltámadt, minden növénynek arca lett, karjai és törzse.
Leveleiket hangosan zörgették, ágaikat hörögve nyújtogatták, úgy küzdöttek, úgy harcoltak, mint egy elátkozott kalózbanda kísértetmatrózai.
A kislány gépiesen rántotta fel a vaskapu kilincsét, és úgy suhant hazáig, mint egy szellem, amely egy önmagánál sokkal irtóztatóbb kísértetet látott.
Nem látta a kertkapuban várakozó gyerekeket, és nem hallotta kíváncsi kérdéseiket sem, amelyekből egyre több záporozott felé, amikor meglátták az eddig férfiasan vakmerő Loretta kétségbeejtő zavarodottságát.
A kislány senkinek sem mesélte el a kert titkát. Képtelen lett volna bármit is kinyögni azokról a zöld rémekről.
Este édesapja mondott neki egy történetet egy kalózkapitányról, aki bandájával eljutott az örök élet vizét rejtő szigetre. A kapitány úgy hírlik, hogy ivott a vízből, és azóta is él. Ám amíg a vezérük az éltető vízből szürcsölt, a matrózok elcsámborogtak a szigeten, és rábukkantak egy vörös bogyóra, amely egy felettébb különös növényen termett. Miután ettek belőle, növényekké váltak, de szerencsétlenségükre nem akármilyen növényekké. Életben maradásukhoz nem vízre, hanem vérre volt szükségük.
Állítólag a kapitány azóta is a saját vérével öntözi gyökérlábú, levélujjú legénységét, akiknek átkozott sorsáért magát is felelősnek érzi. Egy szürke városban élnek, egy furcsa kertben, amelyben a matrózok szomorú nyögésekkel, fájdalmas panaszokkal mesélik el a szélnek kegyetlen sorsukat.
– De ez persze nem más, csak egy kitalált történet. Csak egy izgalmas mese, semmi több – simította meg a kislány arcát mosolyogva az apja, aki valóban mendemondának hitte az egészet.
– Elmész a francba a kurva meséiddel! – vágta rá ekkor Litta Loretta, és az éjjeli szekrényen fekvő fakardjára esett a pillantása, amelyen még most is ott éktelenkedett egy vérfolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése