Búcsú a Varázsló kertjétől

Grafika: Bódi Kati

Időztünk volna még… Időztünk volna sokáig a két nagy Mester csodálatos kertjében, de hiába… Egyszer ki kell lépni a kertkapun, és elindul az úton. De nincs mit aggódnotok, mert a kapun túl vár rátok a Vándor, aki mesebeli tájakra kalauzol el benneteket.

Így tehát most nem búcsúzunk, hanem inkább jó utat kívánunk!

Miklya Luzsányi Mónika

Majoros Nóra

Bódi Kati

Hétvári Andrea: Jelenés

Csontváry Kosztka Tivadar: A Nagy Tarpatak völgye a Tátrában

1904-1905, olaj, vászon, 236 x 400 cm

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Pulzál a lomb, mert rajtafelejtette

a mindenség a gyújtófényeket,

és kézbe veszi, mint egy skatulyát,

amiben foszfort, szikrát rejteget,

mindegy neki, hogy gyémánt vagy kavics,

a súlyuk így is egyformán nehéz,

ha agavé és ciprus közt sétálva

egyszer véletlen épp a mélybe néz,

csillagok helyett kövek hullanak,

árnyékok, fény és  hajnalmaradék

felvillan, lobog, aztán megpihen,

s mielőtt bárhol, bármit mondanék,

megérkezik, hogy újra estét hintsen,              

öröktől fogva jelenés az Isten.

Csontváry Kosztka Tivadar: A magányos cédrus

1907, olaj, vászon, 194 x 248 cm

Janus Pannonius Múzeum, Pécs

Mesterműveknek mondott alkotást

felülmúl az, hogy fényes és ezüstös,

könnyű, puha, s a lélegző levél

így is, úgy is mind körötte röpdös,

a forgatagban egyre lebegőbb

angyal, felhő, és hegy mögül az Isten,

pamutszál mind a készülő egészből,

mindenki várja, hogy reá tekintsen              

külső burok és mégis lényege,

a váza itt e fölfejlő szövetnek,

gerle, csuszka, rigó és benne még,

mit előbb-utóbb úgyis visszavesznek,

hiába küzd és kapálózik, hárít,

a nagy egészben a név már nem számít

Finy Petra: A kert

       

Illusztrációk: Bódi Kati

        A buja kertet az összes járókelő megcsodálta a városban. De mindennél jobban féltek is tőle.
        Áhítattal vegyes rémülettel sétáltak el mellette az öregasszonyok, még kampós botjuk kopogása is megakadt kissé, s a szomszédokról szóló pletykák susogása lecsendesedett ajkukon, mint ahogy a nádas sistergése némul el hirtelen nagy vihar előtt.
        A férfiak, akik egyébként vidáman lengették sétapálcájukat a levegőben, és úgy pörgették ujjaik között, mint egy csillogó ruhájú táncosnőt a bálban, pálcájukat tündöklő kardként tartották maguk elé, ha elhaladtak a kert előtt. Mintha attól tartottak volna, hogy a rozsdapikkelyes kerítés indái közül kinyúlhat az egyik bokor ága, és elkaphatja őket.

Németh Eszter: Az Üveghegybe zárt fiú

Grafika: Szabó Imola Julianna

Egyszer, amikor még csak a Kásahegy és a Vashegy létezett, a kurta farkú kismalacnak pedig se híre, se hamva nem volt, egyszóval a mesék kezdetén, az emberek még azt sem tudták, mi az üveg. Véletlenül fedezték fel, miféle csodákat és egyéb praktikus dolgokat lehet készíteni a homokból.

Az egyik első, tengerparti üvegkészítő mesternek volt egy fia, az üveg ugyanis a homok hevítésével készül. Különös fiú volt, mindenki azt várta, a szülei nyomdokába lép, és üvegművész lesz ő is.

Kalapos Éva Veronika: Szörnyetegek

Illusztráció: Garaczi Glória

Épp ott tartott a novellában, hogy „A kis Emma lógott. Eleinte hadonászott a kezeivel, és vékony kis fehér harisnyás lábaival nagyokat rúgott.”, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy Szűcs az első padban mélyebbre hajtja a fejét.

A kislány egyébként is lehajtott fejjel ült, lehajtott fejjel csinált mindent már majdnem két hete. 

Böszörményi Gyula: A hergeberge hercegecske

Grafika: Vajda Melinda

Élt egyszer, mert született, a nagyvárosban egy hercegecske. Ám be kell vallani, hogy ő bizony csak olyan nyifi-nyaflancs, hergeberge, bócabice hercegecske volt, aki épp ezért sajna nyúlszőrpihényit sem lehetett a hercegkisasszonyok álma. Bánkódott is emiatt a királyfi királyi papája, aki – polgári foglalkozását tekintve – kifligörbítőként dolgozott, és búslakodott királyi mamája is, aki pedig liftszereléssel töltötte az időt.

Simon Réka Zsuzsanna: Amikor

Grafika: Kalas Zsuzsa

Felhúzott térdekkel kuporgott a konyhapulton,

és várta a pillanatot, 

amikor csitul,

és nem feszít,

amikor könnyebb,

és nem szédít,

amikor halkul,

és nem sebez,

amikor múlik,

és nem felez,

amikor nem szorít, 

és nem nyom,

amikor old

és enged

a fájdalom. 

Fodor Veronika: Körforgás

Grafika: Borostyán Rita

A ház aznap délután különösen csendes volt. Magába zárta az emlékeket, amit generációk suttogtak a fülébe, nem pattogtak a bútorok, nem nyikorgott a padlódeszka. Csak az idő remegett az ablakpárkányon észrevétlenül, a felpenderedő festékrétegekre hullva.

Sohonyai Edit: Az égnek gyűjtő

Grafika: Szüdi János

– Mester, nézz rám! – kérte a tanítvány.

Az öreg sötétre égett arcát, mély barázdák szabdalták, a szél könnyen futó homokszemeket sodort mélyükből odébb.

Nattán-Angeli Nóra: A kék kapu

Grafika: Fricska Dorka

Hol volt, hol nem, volt egyszer egy égszemű kislány. Egész nap egy nagy, rozsdás kapu előtt ült. Ült, üldögélt, s nem tágított a kapu elől. Mehetett volna a rétre, madarakkal énekelni, pitypangokkal ejtőernyőzni, de még ennél is jobban szeretett volna bejutni a kapun, mielőtt útnak indul. Újra meg újra próbálta kinyitni a kapu szárnyait: először csak rátette a két kezét, aztán lökte, lökdöste, a hátát is nekivetette, de az nem mozdult semerre. A kapun se kilincs, se kulcslyuk nem volt. Az égszemű beszélt is hozzá, aztán kiabált, dörömbölt, újra meg újra nekiveselkedett. Nem tudta pontosan, mi van a kapu mögött, csak azt, hogy látni szeretné. De hiába, a kapu nem engedett. A kislány így hát csak ült naphosszat, és egy száraz ággal rajzolt a földre. Égszemét gyakran felhők takarták.

Wéber Anikó: Örök kert

Grafika: Demény Andrea

Volt egyszer egy asszony. Egyedül élt egy kis faluban, egy kis házban. Nem volt egyebe, csak a kertje. A kertjében pedig temérdek virág. Ő ültette mindet, évről évre gondozta, nevelte őket, mintha a gyerekei volnának. Kapált, gazolt, metszett, permetezett, öntözött tavasztól őszig. Ha épp nem akadt munka, leült a kispadra, és a virágaiban gyönyörködött. Nem tudott betelni a látványukkal. A rózsaszín, vörös és sárga rózsákkal a kerítés mentén, a lila levendulákkal az ösvény szélén, az egynyári, tarka virágokkal az ágyásokban, a piros muskátlikkal a cserepekben.

Várfalvy Emőke: A pesti

Grafika: Márton Szimóna

Mamának hatalmas hírei voltak.

Persze nem csak neki, egész Aranyos erről beszélt.

Apa gyakran mondja, hogy nekünk nem kell hypernet, meg fészbuk, mert itt van nekünk a Kispad hálózat, ahol minden este hangsebességgel terjed minden fontos információ, amit a világról tudni érdemes.

Póth Rebeka: Kakaó

Grafika: Póth Rebeka

Bement a kávézóba, és mint mindenki, ő is kapott azokból az apró, fémnyélre erősített táblácskákból. Rajta sorszám volt, 13-as.

Körbepillantott. Olyan, mintha valami árverésen lett volna, csak a számok az asztallapon feküdtek, nyílt kártyákkal.

Csík Mónika: A varázsló kertje

Grafika: Móricz Ildikó

Csiribí-csiribá

hókuszpókusz,

fütyül a fügefán

tíz-húsz kókusz

fogait feni a

futórózsa,

futtában falatoz

futómódra

lapul a liliom

szája véres,

de az is lehet hogy

málnakrémes

szegfű a szegeit

fűbe rejti

félő, hogy egyszer még

ottfelejti

kolompol a gomba

reggel kétszer

délben és délután

hetvenhétszer

nyűgös a tulipán

szirma kékül,

szilvaszín orra is

elsötétül

kankalin kunkori

bajszát pödri,

bajusza hegye a

földet söpri

tátog a tátika –

hangja nincsen,

hasztalan heverész

láda kincsen

kardvirág masíroz

éjjelente,

álmokat terelget

énekelve:

csiribá-csiribí

pruclipracli,

nem szabad a tolvajt

futni hagyni

zsákjában gyerekek

álma gyűlik,

reggelre nyomtalan

tovatűnik.

Tóth Ágnes: Csáth Géza-emlékezés

Grafika: Tórh Saci

Eszem ága

Eszem ágán ül két holló,

csőrükben egy rozsdás olló.

Lenyisszantják eszem ágát,

keresik az eszem árát.

Eszem ára törékeny kincs.

Nekem eszem ágában sincs

eszem ágában tartani,

két hollónak odaadni.

Fekete vers

Koromfekete a korom,

öreg kéményekben ég.

Éjfekete éjszakákon

bársonyfekete az ég.

Hollófekete a holló,

felszáll a tetőre,

szárnyából egy tollat ejt

a fekete földre.

Felkapja a varázsló,

fúj a tollra hármat,

és a földről azonnal

felszállnak a házak.

Kinyílnak az ablakok,

sikít a sok ember.

Alattuk a mélység zúg, 

mint fekete tenger.

Felettük a csillagok,

mind nagyobbá válnak,

a vén Hold is hatalmas,

rászállnak a házak.

Ujjongnak az emberek,

fényben áll a házuk.

Nem lesz többé fekete,

se vágyuk, se álmuk.

Üvegalma

Hajdanában Boncidában

találtam egy kertet,

ahol egy vén vadkörtefán

üvegalma termett.

Arra jött egy suszterlegény,

felmászott a fára,

szakajtott két üvegalmát,

s húzta kaptafára.

Nem fecsérelte az időt,

faragott két üvegcipőt,

kész lett vele éjfél előtt.

Hazavitte, polcra rakta,

kit szeretett, annak adta.

Ma se tudja az a csalfa,

hogy a cipő igazából

körtefán nőtt üvegalma.

Mert ha tudná, fel se venné,

varázskertbe visszavinné.

Akasztaná körtefára,

míg üvegalmává válna.

Mészöly Ágnes: Csigaház

Grafika: Bódi Kati

Csigaházban élek. A hangok nem jutnak át a falán, megtörnek, zsongássá szelídülnek, altatnak, nyugtatnak, elringatnak. A fények szépen játszanak a boltozaton, színes foltokat látok, összemosódó, halvány plecsniket, egymásba folynak, szétválnak megint. Nem érzem a szelet, az esőt és nem érzem a perzselő napot, a hideg és a meleg csak egy gondolat, mire átjut a meszes falakon. Nem tudom, merre van az előre, a hátra, a balra-jobbra meg az egyenes, itt benn csak ívek vannak, lágy kanyarok, egymásba gördülő végtelenség.

Smelka Sándor: A mozi

Grafika: Zengővári Judit

A völgytől mindenki óvta. Azt mondták, senki nem tért még onnan vissza. Egyébként sincs ott már semmi, se kincsek, se emberek, csak a romváros. Ami érték volt ott, már elhordták a hosszú évek alatt. Minek odamenni?

Ám a völgy mégis csak csábította őt, és egy nap felhágott a hegygerincre, hogy egy kiugró sziklán megálljon az elhagyott város felett. A holdfény beezüstözte a háztetőket, a tornyokat. Egyébként sötét volt minden a völgyben: a kalandor még az se látta biztosan, hol végződik a város, hol kezdődik az azt körülölelő erdő.

Vett egy mély levegőt és elindult lefelé a liánnal benőtt ösvényen. A város utcáin sötétek voltak a kandeláberek, csak az ablakok tükrözték vissza a sejtelmes holdfényt. A kirakatokban ázott, szél tépte ruhákat látott, a járda mellett rozsdás, régimódi autókat kerülgetett. Szűk utcák labirintusán vergődött át, patkányok suhantak el lábai mellett, a belső udvarokból kirohanó kutyákkal kellett meg-megküzdenie, egy-egy erősebb szélrohamnál cégérek, neonfeliratok zuhantak le a házak falairól.

Egyébként csend volt. Túl nagy csend. A saját lélegzetén kívül csak azt hallotta, ahogy le-leomlik egy fal néhány utcával odébb. Bármerre is ment, semmibe néző tűzfalak meredtek fölé. Az volt az érzése, hogy ez a város állandóan foszlik, folyamatosan semmisül meg körülötte.

A hajdani főteret benőtte már a fű, fenyőfák álltak őrt a padok felett. A városháza tornyáról vad robajjal zuhant le egy egész sornyi cserép. A robaj utáni csendben, csak a fenyők zúgását lehetett hallani.

Elsodort a szél mellette valamit. Nagyobb újságpapír volt, esetleg valamilyen plakát. Utánaeredt. Fától fáig üldözte a papírfecnit, közben kiálló gyökerekben botlott meg, fedetlen csatornanyílásokat kerülgetett. Lassan megérkezett a tér másik oldalára.

Ekkor látta meg azt a mozit.

Nem tudta, miért, de megborzongott. Hagyta, hadd fújja tova a plakátot a szél, ő pedig elindult az öreg épület felé. A fölé magasodó oszlopok, timpanonok, stukkók között bizarr domborművek vicsorogtak le a falakról. Az egykori műsor is ki volt írva az ajtók fölé, de a betűkből csak néhány maradt fent a táblán.

Az ajtó nyikorogva ugyan, de könnyedén kinyílt. Az előteret mozaikpadló borította, egykori mozihősök képein sétált végig: egy óriási majmon, egy álarcos férfin, aki a kezében fénykardot tartott, egy kalapos fickón, aki egy ostorral hadonászott.

Grafika: Zengővári Judit

A moziterem párnázott ajtóin tompa zaj szűrődött ki: zenét és emberi beszédet hallott. Beleremegett a felismerésbe: odabent filmet játszanak. Benyitott az ajtón.

A terem tömve volt emberekkel, akik tátott szájjal, kerek szemmel, révült mosollyal az arcukon bámulták a vásznat. Többeket is megszólított, de nem reagáltak semmire, csak nézték a filmet, ami távoli világokba, egy színes, boldog életbe repítette őket. Boldogabba, mint amilyenben éltek.

A kalandor órákat töltött ebben a félhomályos teremben, próbálta magukhoz téríteni az embereket, kivezetni őket az előcsarnokba, a friss levegőre, az omladozó városba, ebbe a szétmálló valóságba, de nem járt sikerrel: az emberek tapodtat se mozdultak a helyükről. Mikor véget ért a film, újra pörögni kezdtek a képek, újra kezdődött a csalóka utazás.

Fent, a gépteremben is pókhálós volt minden. A kalandor némi keresgélés után megtalálta azt a kapcsolót, amivel leállította a filmet, majd felgyújtotta a fényeket. A moziteremben nagy csend támadt, a vakító fényárban magukhoz tértek az emberek. Tétován, csodálkozva meredtek egymásra, mintha valami mély álomból ébredtek volna. Nézték a sötét vásznat, egymást, de főként azt a pókhálós, omló vakolatú termet, amiben az elmúlt éveket töltötték.

Öt perc telt el ebben a csendben, majd valaki nehéz léptekkel elindult a terem kijárata felé.

Fodor Veronika: Szívek üvegből

Grafika: Szimonidesz Hajnalka

A Végzet egy karosszékben ült. Toronyszobája a mindenség felett lebegett. Nappal nehéz vásznakkal borította be az ablakokat, beburkolta magát fekete kabátjába s csak várta a Holdfelkeltét.

Szabó Imola Julianna: A varázslók kertje

Grafika: Szabó Imola Julianna

A disznók kertjének hívtuk. Ha átpattant a labda a kerítésen, akkor percekig csak a pattogást számoltuk. Egy idő után elhallgatott a műanyag és a fű kölcsönhatása. A sár belefészkel a májszövetekbe, és a kivéreztetett szavak csak becézésre jók. Cocám, concim, malackám, röfikém. Hetven kiló hús már elég nagy súly az ítélethez. A fejben eldöntött igék mögött gyávaság, a szétfoszló tetemek mögött egy kés árnyéka lebeg. Még sosem hallottam úgy sírni élőt. Amikor a labda pukkan ki. Elmúlik a gyerekkor. Többé nem hívok senkit a becenevén. Mérget szórok a sebekre, írtom a kertet, mintha gyomok szigete lenne. És csak éjjelente fekszem az ól langyos szalmáján. Mint anyácskám öle. Anyám gyenge öle, a csend előtt.

Nagy Izabella: Történet a három leányokról

Grafika: Klesitz Piroska

Nem is a leányokról szól ez a történet,

hanem az ő szívükről.

Mert jött a kékszemű, magas ifjú,

vékony ujjaival arcon simította egyiküket,

erősen, borzasztóan és édesen belenézett a szemeibe,

és már is vége is volt: a lánynak. A csendes napoknak.

A szerelem elveszi a nyugalmat. Csak a sírás marad utána.

Következő nyáron újra jött, s a másik lányt is elkapta,

hévvel csókolták egymást, mint a fölnőttek.

Ej, hát ezek a lányok nem tanultak semmit,

csak a sírás maradt utána, mikor megint eltűnt ősszel.

Jött az új tavasz meg a nyár megint, ahogy szokás, és

a legfiatalabb találkozott vele azon a napon,

és ő is elbukott. A szíve volt az oka.

Így járunk mi lányok, üres lesz azután minden,

mert a fiú tovább indul, vándorolni, kalandra fel.

 

Grafika: Klesitz Piroska

A varázsló kertje

Azt hittem, egy kert a virágoktól édes.

Először meglepnek a színek, a fényes felületek,

bár nem így van, messzibbről tudni lehet,

ahogy közeledünk, ahogy jövünk,

egyszer csak megcsap a kábító virágillat,

és csak ezután látjuk meg a sok piros és kék és sárga

meg hófehér virágcsodát. Összevissza harmóniában.

Meglep: csak egy kert, az utca végén.

Tibi azt mondja, varázsló lakik a házban.

S vele sok rabló, varázslótanonc.

Kincseket gyűjtenek minden éjszaka,

csodálatos, valódi értékeket lopnak másoktól.

Hajnalban a varázsló hempereg a virágok között,

belefúrja fejét a szirmokba, levelekkel ölelkezik.

Hejj, ha tudnátok, mi történik!, mondja Tibi.

Meglep: ez csak egy kert, virágokkal, az utca végén.