Smelka Sándor: Peníró

Illusztráció: Fricska Dorka

Ki hallott már repülő sárkányokról? Én biztos nem. Az is igaz, hogy másmilyen sárkányokról sem hallottam, mert a Völgyváros feletti hegyekben én voltam az egyetlen sárkány. Mióta kikeltem a tojásból, egyedül voltam. És én nem repültem. Olyannyira nem, hogy Völgyvárosban minden ember úgy csúfolt, hogy Kánitulisz, ami az ő nyelvükön annyit tesz, hogy „lábon járó”. A két szárnyamat csak akkor használtam, mikor a nagy rohanás közben egyensúlyozni kellett vagy akkor, mikor meglátogattam a hegyen legeltető pásztorokat, hogy náluk szerezzem be a vacsorámat. Ilyenkor megálltam a rét szélén a lemenő nap fényében, kitártam a szárnyaimat és okádtam egy kis tüzet. Ez mindig hatásos belépő szokott lenni: a birkák megdermedtek ilyenkor, az emberek összevissza kezdtek kiabálni és futkározni. Néha egy-egy vasvilla is repült, de mind lepattogott a pikkelyeimről. A látogatás végén néhány birkával a karmaim közt eltűntem az erdő fái mögött.

Egyik este a pásztorok közt ült egy vénséges vén öregember is, aki menekülés közben még hátranézett és dühtől szikrázó szemekkel ezt mondta:

– Bárcsak te is elrepülnél innen, Kánitulisz, mint a többi sárkány!

Már épp vettem a levegőt, hogy tüzet fújjak, de úgy meglepődtem attól, amit mondott, hogy lenyeltem a lángot, és csak füst jött ki az orromból. Mire észbe kaptam, az öregember kihasználta, hogy a füsttől az orromig se láttam, és eliszkolt.

Az éjszaka rosszul telt, kissé égett a gyomrom a lenyelt láng miatt. Azon gondolkodtam, amit hallottam: bárcsak elrepülnél te is innen, mint a többi sárkány. Ekkor kezdtem először megsejteni, hogy az a két nagy szárny a hátamon, nem csak arra jó, hogy embereket rémisztgessek vele, hanem valami többre hivatott.

Teltek az évek, és egy nap megjelent a vörös hajú, szeplős lány. Egy fatönkön ült tőlem nem messze, az egyik kezében egy nagy könyvet tartott, a másikban ceruzát.

– Hát, te mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle.

– Lerajzollak – mondta minden zavar nélkül. – Igazán mosolyoghatnál. Nem, nem, ez nem jó, ez vicsorgás. Rejtsd el a fogaidat és kétoldalt húzd szét a szádat!

Megtettem, amit mondott. Ekkor rám nézett a zöld szemeivel, kissé oldalra fordította a fejét és azt mondta, hogy inkább vicsorogjak tovább, az jobban áll.

Így kezdődött a barátságunk Xiliával, a kislánnyal, aki nem Kánitulisznak szólított engem, hanem Penirónak. Ez a völgyvárosiak nyelvén azt jelenti, hogy „szárnyaló”.

Eleinte meg akartam kérdezni, miért nevez így, de nem jutottam szóhoz. Xilia ha épp nem rajzolt, mindig kérdezgetett. A válaszaimat beírta a könyvébe. Megkérdezte, hogy tisztítom a fogaimat (sehogy), milyen pózban alszok (a fejemet bedugom a szárnyam alá. Végül is erre való a szárny, nem?!) Egy nap támadt egy kis csend két kérdés között, amit rögvest ki is használtam.

– Xilia, miért hívsz engem Penirónak? – kérdeztem.

– Mert a nagyapám könyvében olvastam, hogy a sárkányok repülnek – mondta, és még elmesélte, hogy régen sok sárkány élt Völgyváros környékén. Nagyapja akkor még fiatal volt, és állandóan őket figyelte, a látottakat pedig leírta egy könyvbe. Az évek folyamán egyre kevesebb volt az élelem itt, a sárkányok meg egyre többen, így szép lassan elrepültek az Északi-hegyekbe.

– És én hogy kerültem ide? – kérdeztem.

– Völgyvárosba mindig jönnek vándorkereskedők, akik árulnak mindent, még sárkánytojást is. Azt mesélik, hogy évekkel ezelőtt idekerült egy olyan tojás, ami kikelt. Abból lettél te.

Xilia másnap elhozta a nagyapja könyvét. Mutatott egy képet, amin egy sárkány repül a város felett. Azon az éjjel kisétáltam a nagy sziklafalhoz és megálltam a szakadék peremén a holdfényben. Széttártam a szárnyaimat, vettem egy nagy levegőt, aztán még egyet, aztán még egyet, aztán visszasomfordáltam a barlangomba. Persze, repülő sárkányok! Mindenek van határa! Annyira süsü nem vagyok!

A következő éjjel se aludtam, mert megjelent a két idegen sárkány. Először csak a hangjukat hallottam. Ahogy kibújtam a barlangomból, észrevettem, hogy a hangok fentről jönnek. Furcsa érzés kerített hatalmába. Felnéztem tehát a csillagos égre, és a fák koronái közt megláttam a két sárkányt, melyek könnyedén repültek a magasban.

Árkon-bokron át rohantam utánuk a tóig, ahol megbabonázva figyeltem őket a parti bokrok mögül. Könnyedén repkedtek a víztükör felett ide-oda, úgy, mint a pillangók. Játékosan üldözték egymást a holdfényben, közben nagyokat nevettek.

– Nászrepülésen vannak – szólalt meg mellettem Xilia, aki mindig váratlanul jelent meg – A nagyapám megfigyelte, hogy mikor egy fiúsárkány és egy lánysárkány egymásra talál, még tojásrakás előtt elrepülnek valahová, ahol kettesben lehetnek.

Másnap reggel már nem láttam a két sárkányt. Ekkor éreztem meg, hogy egyedül vagyok. A következő éjjel elrepültem Völgyvárosból. Minden a szokásos vacsorabegyűjtéssel kezdődött, de ezen az estén egyetlen egy birka sem volt az emberekkel. Erre őket kezdtem el üldözni. Annyira mérges voltam, nem vettem észre, hogy a hegy olyan részére csalnak, ami egykor bánya volt. A sok tárna nagy robajjal szakadt be alattam. Az emberek arra számítottak, hogy nem tudok kijönni a gödörből, de tévedtek. Amikor kikászálódtam onnan, mérgesebb voltam, mint valaha, ész nélkül okádtam a tűzet. A végén lángra kaptak a fák is: minden égni kezdett körülöttem. A riadtan menekülő emberek a tűzgyűrűn kívül rekedtek, csak én maradtam a közepén, és a lángok szép lassan ahhoz a sziklához szorítottak, ahol repülni próbáltam a minap. Ahogy araszolgattam hátra, Xiliát vettem észre magam mellett. Figyelmeztetni akart, hogy az emberek tőrbe fognak csalni. Ezzel már elkésett. Felült a hátamra. Egyre szűkült a tűzgyűrű körülöttünk. Rövidesen ott álltunk a szakadék peremén.

– Elhiszed, hogy tudsz repülni? – kérdezte ekkor Xilia.

– Hát…

– Peniró, itt ülök a hátadon.

– Mert nincs más választásod.

– A Keskeny-lépcsőn jöttem fel, ugyanarra mehetnék lefelé is.

A Keskeny-lépcső egy meredek ösvény volt a sziklafalba vájva. Egy ember még elfért ott, de egy sárkány aligha. Xilia mégis ott ült egy gyáva sárkány hátán, a sziklafal peremén.

A lángok már majdnem elértek minket, és én szembe fordultam a mélységgel, vettem egy nagy levegőt, aztán még egyet, aztán még egyet, aztán elrugaszkodtam és nekiálltam szépen… zuhanni. Csapkodtam a szárnyaimmal, ahogy tudtam. A szél ellenére is hallottam, ahogy Xilia kiabál:

– Használd a szárnyaidat! A nagyapám könyvében azt olvastam, hogy a sárkányok a szárnyuk harmonikus csapkodásával maradnak fent a levegőben.

– Ennél harmonikusabban már nem tudok kapálózni – mondtam, és mielőtt még kilapultunk volna a sziklafal alatti rét füvén, valahogy mégiscsak sikerült a szárnyaimnak meglovagolniuk a szelet, és éreztem, ahogy emelnek, emelnek egyre magasabbra. Repültem! Tettem egy kört a hegy felett, ahol eddig éltem, majd leszálltam a Völgyváros előtti rétre.

– Köszönöm, hogy megtanítottál repülni – mondtam Xiliának.

– Nem én tanítottalak meg. Mindig is tudtál.

– Most elrepülök a többiekhez, de ígérem, hogy a nászrepülésemkor visszajövök, illetve jövünk – mondtam, majd feldobtam magam a levegőbe, és szárnyaim harmonikus csapásaival elindultam északra, ahol égig érnek a hegyek, és a zöldellő völgyek felett sárkányok repkednek. Az egyik közülük most már én vagyok.