Henrik megpróbált úgy tenni, mintha még aludna. Semmi, semmi,
semmi kedve nem volt felkelni. Ugyanolyan nap lesz ez is, mint a többi,
gondolta, ugyanazon az úton megyek el az iskolába, ugyanazokkal a gyerekekkel
ugyanazokat a játékokat játsszuk majd, ugyanaz a tanár ugyanazokkal a szavakkal
magyarázza ugyanazt az unalmas matekfeladatot… Délután ugyanebbe a lakásba jön haza,
ugyanúgy elfelejti levenni a cipőjét, amiért anya ugyanúgy veszekedni fog vele,
mint tegnap és tegnapelőtt. Aztán veszekedés után megkérdezi, hogy milyen volt
az iskola, és ő megint csak azt feleli, mint minden nap: olyan, mint máskor.
Mintha egy végtelenül unalmas számsor ismétlődne, nulla-egy-kettő,
nulla-egy-kettő egyforma fehér számokkal felírva egy hatalmas, fekete táblára.
Ám hiába
tettette az alvást, ugyanúgy, mint minden reggel, ma sem volt menekvés. Fel
kellett kelni, reggelizni kellett és fogat mosni, le kellett vánszorogni a
harmadik emeletről, és el kellett indulni a lakótelep másik végén álló
iskolába.
Henrik unottan
baktatott. Nem volt szomorú, nem volt jókedvű sem. Ugyanolyan volt, mint lenni
szokott. Elment a kisbolt és a kutyakozmetika mellett, a kocsmánál
bekanyarodott, hogy átvágjon a parkon. A szürke betonjárda nyílegyenesen
vezetett az iskoláig. Henriknek esze ágában sem lett volna letérni róla, ha
észre nem veszi, hogy a napfény megcsillan valamin.
Csak két lépést
kellett tennie a fűnek becézett gazban, és már meg is találta… de csak egy
borosüveg letörött alja volt az, semmi más. Henrik mogorván belerúgott az
üvegdarabba, az kirepült a járda betonjára, és darabokra tört. Henrik megvonta
a vállát, és már indult tovább, amikor észrevette, hogy az pásztortáskák és
pitypangok között egy fekete műanyag keret is lapul. Olyan, amelyiknek még egy
fogantyúja is van, mint a nagyítóknak a régi detektíves filmekben.
A fiú felkapta
a keretet a gazból, és máris az üvegcserepek mellett guggolt. Hiszen ez nem is
borosüvegdarab, hanem egy igazi nagyító! Megpróbálta összeilleszteni a
darabokat, és visszatenni valahogy a keretbe, de hiába. A lencse tökéletesen
illeszkedett volna a foglalatba, de a darabkáknak, hiába adták ki, mint egy
különleges puzzle, az egészet, eszük ágában sem volt összeforrni. Sőt, az
egyikből még egy szilánk is letörött, és belefúródott a fiú ujjába. Henrik
próbálta két körmével kicsippenteni, de csak mélyebbre fúródott az üvegszilánk,
aztán, hogy, hogy nem, egy szemvillanás alatt összeforrt felette a bőr.
Henrik
megrettent. Szájába vette az ujját, és megpróbálta kiszívni belőle a szilánkot,
ahogy kiskorában anya tette a gyerekujjakba fúródott tüskékkel, ha épp nem volt
a táskájában csipesz vagy tű. Aztán meghallotta a park másik oldaláról a
becsengetést… felpattant a földről, és eszeveszetten futott az iskoláig.
Hiába kezdődött
el a matekóra, a fiú gondolatai még mindig a parkban történteken jártak. Gépiesen
kinyitotta a munkafüzetét azon az oldalon, amit a tanár néni mondott, aztán
lenézett a papíron lévő képre.
Döbbenten
nyitotta még kerekebbre a szemét. Az egyszerű, óvodás stílusban festett kép
mintha megnőtt volna. Henrik észrevette, hogy a rajzon a kisfiú kezében lévő
könyvek gerincén nem csak ákombákom, hanem igazi írás áll. „Unom a
tankönyvkép-rajzolást” – olvasta az egyiken. „Hatalmas festményeket akarok
alkotni” – látta a másikon. „Vagy telegraffitizni egy egész vasúti kocsit” – ez
állt a harmadikon.
– Nézd már,
milyen vicces feliratok vannak itt – lökte oldalba a padtársnőjét, és a képre
mutatott.
– Itt? –
kérdezett vissza Panka. – Te el tudod olvasni ezeket a bolhavesényi betűket?
– Dehogy, csak
vicceltem – bizonytalanodott el Henrik, és ahogy Pankára nézett, észrevette,
hogy a kislány szeplői pontosan a Göncölszekér alakjában helyezkednek el a bal
orcáján. Sőt, ahogy jobban megnézte, azt is észrevette, hogy az aranybarna
pöttyöcskék mind-mind másmilyenek: kisebbek, nagyobbak, sötétebbek és
világosabbak, némelyiken meg még mintha minta is lett volna!
– Most mit
bámulsz? – kérdezte meglepve Panka.
– A szeplőidet…
– válaszolt önkéntelenül Henrik. – Nagyon aranyosak.
Panka a füle
tövéig elpirult. Henrik zavartan másfelé nézett – és megakadt a szeme a
szomszéd padsorban ülő ikreken. Egészen eddig azt gondolta, hogy Balu és Zsombi
teljesen egyformák, de most rá kellett jönnie, hogy Balu jobb füle mellett van
egy icipici sebhely, Zsombinak pedig legalább két árnyalattal sötétebb kék a
szeme.
Henrik ide-oda
tekingetett az osztályban. Akárhova nézett, olyan apró dolgokat vett észre,
amikre eddig sohasem figyelt oda. Először megrémült, de aztán egyre
izgatottabban figyelte az eddig nem látott részleteket.
„Lehetséges, hogy a nagyító szilánkja miatt
van? Hogy az ujjamból felvándorolt egészen a szememig, és most már én is úgy
látom a világot, mint egy igazi nagyító? ” – kérdezte magától, de felelni már
elfelejtett a kérdésre. Teljesen elvarázsolták a látottak.
Egész nap
lelkesen nézegette a világot. A tanító néni meg is jegyezte, hogy milyen
jókedvű ma Henrik. És a jókedv még hazafelé is kitartott, főleg, hogy a parkban
a gaz között lila, kék meg apró sárga virágokra lett figyelmes, amikből azonnal
szedett is egy csokorra valót.
Amikor belépett
a lakásukba, és lenézett a padlóra, azonnal észrevette,
hogy egyetlen porszem sincs a frissen mosott kövön. „Anyu biztosan takarított
ma is” – jutott eszébe, aztán kibújt a csukájából, és beviharzott a konyhába.
– Henrik, a
cipőd… – kezdte a szidást a mamája, mint tegnap és tegnapelőtt is, de amikor
meglátta a csokrot a fiú kezében, elállt a szava.
– Már levettem!
Na, mi az, meg sem kérdezed, hogy mi volt ma az iskolában? Képzeld, reggel a
parkban észrevettem a fűben valami fényeset – kezdte Henrik. És miközben
mesélt, a nagyító-szemével észrevette, hogy az anyukájának ezernyi apró
nevetőránc gyűlik a szeme köré, ahogy hallgatja őt.
Felkészítő pedagógus:Soós Hedvig
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése