Pacskovszky Zsolt: Egy tükör élete

Molnár Olgi rajza

BM621Z nem volt boldog. Álló nap egy fürdőszobában lógott a mosdókagyló felett. Csillogó-villogó fürdőszoba volt, túlzottan is csicsás. Első pillantásra érdekes hely, na de hosszú távon... BM621Z lassan hatszáz napja lógott itt, és az élete merő unalom volt, merő várakozás, merő sóvárgás. A gyárban, ahol készült, még rá irigykedett a többi tükör, amiért olyan különleges és ritka. Hisz a neve elején a „B” azt jelentette: „beszélő”. A gyárban csak nagy néha készült hozzá hasonló beszélő tükör, csupán megrendelésre. Hogy bepárásodtak a többiek az irigységtől! Az egyikük még meg is hasadt a méregtől. Ki gondolta volna, hogy egy nap ő fog irigykedni rájuk. Még a közönséges tükrökre is, amelyeket akkora szerencse érhet, hogy egy népes család lakásába vagy egy pláza mosdójába kerülnek. Mennyi arcot tükrözhetnek vissza nap mint nap! És a visszapillantó tükrök! Amelyeknek utazásból áll az élete! Keresztül-kasul beautókázhatják a világot, ő meg... Az övéhez képest talán még a többi tükör által olyannyira lenézett, béltükrözésre használt kis orvosi tükrök élete is változatos! Egyik bélből ki, a másikba be... Lehet, hogy nem éppen lelkesítő és illatos kaland, de mégiscsak kaland.

Ő egész nap a szemközti csempézett falat tükrözte vissza. Az egyforma, halványkék, mozdulatlan csempéket. A gazdája, egy hidrogénszőke hajú, ráncosodó arcú nő csak reggel pillantott bele, amikor kisminkelte magát, és késő este, amikor lemosta arcáról a festéket. No meg hétvégén, amikor őt magát mosta-tisztította le. Régen még simogatásnak érezte a törlőkendő puha érintését. Jólesett neki a gazdája törődése. Azóta azonban sok víz lefolyt a fürdőszoba kádjában, és ő egyre kevésbé szerette a gazdáját. Régen egyszerűen csak nem találta túl szépnek. Most viszont már egyenesen visszataszítónak látta. A szeme kidülledt, az orra megnőtt, a nyaka vékony lett, és ráncos. De nem is az zavarta legjobban, hogy az ő rút képét kell visszatükröznie minden reggel, minden este. Az zavarta, hogy a gazdája egyre hiúbb lett. Ahogy csúfult, úgy lett egyre dölyfösebb az arckifejezése. Ha tetszelegve belenézett reggel, fél kiló sminkkel a bőrén, mindig nekiszegezte a kérdést:

– Tükröm, tükröm, van-e szebb nálam ebben a fürdőszobában?

A tükörnek nagy kedve lett volna rávágni, hogy igen, igen, van, ez vagy az, bárki, csak nem a gazdája. Igen ám, de a gazdáján kívül teremtett lélek sem volt ott soha. Így aztán kénytelen volt hatszázadszor is azt felelni:

– Nincs. Te vagy a legszebb.

A gazdája erre széles vigyorra húzta vérvörösre pingált, püffedt ajkát.

A tükör napról napra csüggedtebbnek érezte magát ettől. Az igazat mondta, mégis úgy érezte, hogy hazudik.

Egyik reggel azonban történt valami. Épp akkor, amikor a gazdája végzett a púderfelrakással, a szája és a szeme kifestésével, egy pók tűnt fel a szemközti csempéken. Nem volt különleges pók, aprócska fejű, aprócska testű, a lábai azonban hosszúak, karcsúak, mint megannyi fürge pálcikafonál. A tükör elragadtatottan verte vissza a képét. És amikor a gazdája feltette neki a kérdést – „Tükröm, tükröm, van-e szebb nálam ebben a fürdőszobában?” –, ő halkan azt felelte:

– Igen, az a kis pók a csempén.

A gazdája szemébe döbbenet ült ki, szinte kifordult a szemüregéből, amikor ezt meghallotta. Fulladozni kezdett, levegő után kapkodott, döbbenten kapta hátra a fejét. Elképedve bámulta a pókot a csempéken. Végül visszafordult, és úgy remegett mindene, a szája, az orrcimpája, a szemhéja, mintha bekapta volna az elektromos fogkeféjét, és az most csak rázná, rázná egyre nagyobb sebességre kapcsolva. Aztán hirtelen felkapott egy hajkefét, és nagyot csapott vele a tükör közepére. A tükör lapja sugarasan megrepedt. Talán egyben maradt volna, ha a gazdája a dühtől fuldokolva nem sújt le rá még vagy tízszer. Amíg darabokra nem hasadt, és a darabok egyesével ki nem potyogtak a keretből.

          A tükör most már hét szabálytalan kis tükör volt. Ketten a mosdókagylóba estek, öten a fürdőszoba kövére. Nem törtek még kisebb darabokra, de most hatan a plafont bámulhatták órákon át, a hetedik meg, amelyik az elejével ért földet, a padló kövét. És ez még a csempéknél is egyhangúbb volt. Aztán a csúnya nő este bedobálta mindannyiukat egy fekete szemeteszsákba, azt pedig reggel besuvasztotta a ház kukájába.

A tükördarabok a szeméttelepre kerültek. Apró szemcsékké zúzódtak, majd hamuvá égtek a többi szeméttel együtt. Az egyikük, a legkisebb darab azonban életben maradt. Hajnalban ugyanis, nem sokkal az után, hogy a házmester kitolta a kukát, egy férfi sorban kiemelte a szemeteszsákokat, hogy kihalássza belőlük az ételmaradékokat. Nem vette észre a kis tükördarabot, és úgy megvágta vele a kézfejét, hogy mérgében kikapta a zsákból, és messzire maga mögé dobta. A kis tükör egy virágágyásba hullt, és elámult attól, amit látott. A kivilágosodó, halványvörösen derengőből tejszínűbe átcsúszó égbolttól, a mámorosan csicsergő, felette elsuhanó fekete testű madaraktól, a napsugarakra felébredő, kibomló szirmaikról a harmatot lerázó virágoktól. Szerette volna mindezt megosztani a többi tükördarabbal, de azok messze voltak, nem is tudta, hogy milyen messze. Nem bírt betelni a látvánnyal, visszatükrözte volna még hosszú-hosszú hetekig. Ám amikor a Nap az ég közepére ért, hogy szinte elvakítsa, egy kéz rebbent fölé. Egy borostás, rosszul öltözött, vérágas szemű férfi keze, aki a következő pillanatban zsebre vágta.

         A tükör órákon át a kabátzseb sötétjében gubbasztott. Majd fél napot kellett várnia egy koszos kesztyű társaságában, hogy új gazdája végre előhúzza, és ő visszatükrözhesse az arcát. Nem volt kellemes arc. Szutykos volt, vöröses, az orrán lila hajszálerek, hosszú haja zsíros és csimbókos. Sötétbarna szeme azonban egészen szelíd és kedves.

– Te meg mit bámulod magad? – kérdezte ekkor egy rekedtes hang a gazdájától. – Csak nem azt hiszed, hogy jóképű vagy? – A rekedtes hang gúnyosan röhécselt, és mások is harsányan felvihogtak. Az új gazdája erre gyorsan visszadugta zsebébe a tükröt.

         A tükör elszontyolodott. Szeretett volna még odakint időzni, hosszabban visszaverni az új gazdája szemét és mögötte a magas házakkal övezett teret, a fejüket ingató, morzsákat felkapkodó galambokat, a síneken gördülő sárga villamosokat, a szélrózsa minden irányába igyekvő járókelőket, meg egy fiút és egy lányt, akik nem siettek sehová, hanem megálltak a tömegben, és csókolózni kezdtek, mint akiknek már semmi sietnivalójuk, hisz egymásra találtak. A tükörnek, ahogy jó sokáig gunnyasztott megint a sötétben, a piszkos kesztyű mellett, egyszer csak támadt egy ötlete. Nem tudta, hogy beválik-e, mindenesetre szerette volna mielőbb kipróbálni. Ám a megvalósításával egészen reggelig kellett várnia.

A gazdája csak akkor húzta elő újra. Ha lehet, még rosszabbul festett, mint előző nap, gyűrött volt az arca, csipás az a szép szelíd szeme, fáradt a tekintete.

– Szerintem jóképű vagy – mondta neki a tükör. Kissé pöszén mondta – mióta elválasztották a többi darabjával, nem tudta tisztán ejteni a hangokat. De pöszeség ide vagy oda, a gazdája döbbenetében csaknem kiejtette a kezéből.

– Te tudsz beszélni?

– Ihen. Ész jóképű fagy.

– Azt mondod? Nem versz át?

– Te meg kivel beszélgetsz? – szólalt meg az előző napi rekedtes, gúnyos hang.

– A tükrömmel.

Harsány hihihizés csapott fel megint. – A tükrével beszélget – fuldoklott a nevetéstől a rekedtes hang, mire másokból is prüszkölő vinnyogás tört elő. S a gazdája jobbnak látta, ha attól fogva csak lopva húzza elő a zsebéből, mikor senki se látja.

– Tényleg jóképű vagyok? Azt mondod? Talán még feleséget is foghatok magamnak? - kérdezgette tőle izgatottan, suttogó hangon.

          – Jóképű vagy, ha mondom – bizonygatta a tükör, hogy kedvében járjon, és minél többet láthasson körülötte a világból.

Nem sejtette, hogy a szavaival mit indít el. A gazdája kezdett hinni neki. Szerzett egy törött fogú fésűt, azzal igazgatta folyton a haját, sőt egyik reggel még meg is borotválkozott. A nyaka csupa szőr maradt, de egy fokkal azért jobban festett így. Sajnos csak egy fokkal. Mert amikor végképp elbízta magát, és a téren áthaladó hölgyeknek szegezte a kérdést, hogy lesz-e valamelyikük a felesége, mind kinevették, vagy felháborodtak, elszaladtak előle. És a vége az lett, hogy dühösen előkapta a tükröt, és a villamossín mellé, a fűbe hajította.

         A tükör kellemetlenül érezte magát. Nem kellett volna már megint hazudnia csak azért, hogy minél többet láthasson a világból... Hát most megkapta a magáét: ezúttal az elülső lapjával ért földet, és az égbolt helyett csak a fűszálak zöldjét és a föld feketeségét verheti vissza.

Hosszú hetekig feküdt ott elhagyatva. Világtalanul, minden pillanatban azt várva, hogy egyszer majd valaki felfordítja. De nem fordította fel senki. És aztán egy nap eleredt az eső, napokig áztatta a földet, az meg besüppedt, és a tükör szép lassan lefelé kezdett csúszni. Pár nap múltán azt vette észre, hogy a föld alá került. Mint az emberek, amikor meghalnak. Csak hevert ott a vaksötétben, és semmit sem tudott visszatükrözni. Hát ennyi volt az élet? Vége a képeknek? Nincs több felhő, nincs több arc? Rossz pillanataiban magát korholta. Miért kellett megmondania az igazat az első gazdájának? Ha nem teszi, még most is ott lóghatna a fürdőszobában, és a sötétség helyett a halványkék csempéket tükrözhetné. Végtére is az sem különbözik sokban az égtől... De vajon miért nem a valóságot látják az emberek?, töprengett magában. Csak azért gyártanak beszélő tükröket, hogy azok folyton hazudjanak nekik?

A tükör napokig, hetekig efféle kérdéseken rágódott. Sok-sok idő múltán, amikor már kezdett beletörődni, hogy örök sötétségre van kárhoztatva, váratlanul megmozdult körülötte a föld. Apró rögök gurultak ide-oda, ahogy két szorgos, lapátszerű láb jobbra-balra lökte őket. A sötétséget félhomály váltotta fel. Majd egy orr ütközött a tükörnek. Egy vakond orra. A tükör izgatott lett. Mit mondjon neki, ha a vakond megkérdezi, milyennek találja? Megmondhatja neki az igazat?

– Tetszel magadnak? – kérdezte végül kissé bátortalanul a váratlan látogatótól.

            Nem jött válasz.

– Nézz belém! – bátorította a vakondot. – Tetszel magadnak? Mi az, nem láttál még tükröt?

– Nem sok mindent láttam eddig – vallotta be töredelmesen a vakond. – Elég vaksi vagyok.

– A gomolyfelhők, a kanyarokban csikorgó villamosok, a fejüket billegtető galambok... nem láttad őket soha?

– Minek, amikor itt vannak nekem a szagok, az illatok? Mik azok a felhők?

          A tükör elmesélte neki. Hogy milyen színűek, mennyiféle formájúak, milyen lassúak, milyen sebesek. Aztán mesélt az égről, a csillagokról, a fákról, az emberekről. A vakond érdeklődve hallgatta. De nem úgy tűnt, mit aki szomorú, amiért ő mindezt soha nem láthatja élesen.

          Mégis nap mint nap eljött a tükörhöz. Ő pedig szép sorban elmesélt neki szinte minden képet, amit valaha visszatükrözött a világból. A vakond egyik alkalommal megjegyezte:

– Olyan, mintha látnék. Mintha te lennél a szemem...

A tükröt ez jóleső érzéssel töltötte el. És csak mesélt, mesélt lelkesen mindennap, a pókról és a térről, ahol járókelők sietnek és sárga villamosok suhannak, mesélt a lombok susogásáról, az esőcseppekről, amelyektől a fűszálak is meghajolnak, és az emberek nevetéséről. És azon kapta magát, hogy már nem gondol irigykedve a plázák tükreire vagy a visszapillantó tükrökre. Mennyi véletlenen múlt minden!, gondolta. Ha az első gazdája nem töri össze őket, ha a kukában turkáló ember nem vágja meg vele a kezét, ha a második gazdája nem emeli fel a virágágyásból, akkor most nem lenne itt, és nem tudna mit mesélni a vakondnak. Most már annak is örült, hogy tud beszélni, hogy nem közönséges, néma tükörnek készült. Mert végre az igazat mondhatja.

A vakond hamarosan más vakondokat is elhozott hozzá. Ő pedig csak mesélt nekik hosszan, az emlékeit újra átélve, és amikor elmentek, úgy érezte, hogy mégiscsak gazdag és kalandos volt az élete.