Régen egészen más világ volt, mint most.
Nem voltak országok, tehát határok sem, így aztán a világon mindenkinek volt
tengerpartja, igaz, aki a szárazföld belsejében lakott, annak nagyon sokáig kellett
utaznia, hogy odaérjen, csilingelős villamossal, mert abban az időben a
szárazföld egészén jártak a piros villamosok.
Mindenhol felhőkarcolók álltak, a
helyspórolás miatt, kétszáz emeletesek, és hogy még tovább spóroljanak a
hellyel, a lépcsőket kívülre rakták. Ha nagy szél volt, jó erősen kellett
kapaszkodni a korlátba, nehogy elfújja az embert, és szeles délutánokon úgy
lobogtak a magasban a korlátba kapaszkodó emberek, mint apró színes zászlók. Nem
féltek ők a magasban, sőt, vidáman kiáltoztak, minél inkább fújta őket a szél,
annál vidámabban. Ha nagyon fújt, innen is, onnan is kacagást meg kurjongatást
hozott a szél, ilyen vidám volt az élet régen.
Máshogy néztek ki az emberek is, nem foglalkoztak
annyit az öltözködéssel, mindenki fürdőruhában járt, hogy ha kedve szottyan
úszni egyet, mert éppen megfelelőek a hullámok, máris beleugorhasson a
tengerbe. Csokibarna volt mindenki, úgy lebarnultak a napon, mert mindent
odakint csináltak, a felhőkarcolókba csak aludni jártak, de olyan is volt, hogy
kifüggesztették a függőágyukat két felhőkarcoló közé, abban aludtak, hallgatták
a kabócák ciripelését, és bámulták a szikrázó csillagokat.
Miguel Carvalho, portugál művész alkotása |
De ami a legfurcsább, ebben a régi
világban nem voltak betűk. Az iskolákban a gyerekek jobb híján csak játszottak
egész nap, a felnőtteknek meg olyan munkájuk volt, mint például a
zoknilyuggatás, a köpőcsövezés meg a bukfencező-verseny.
Nem voltak könyvek, se újságok. A napi
híreket zenészek pengették el a gitárjukon, köztük egy John Lennon nevű
utcazenész is, aki két felhőkarcoló között szeretett tanyázni egy aprócska park
szélén. Olyan híreket pengetett, mint például ez:
„Ben bácsi tegnap a lépcsőről leesett,
fenékre huppant szegény előre menet,
a lépcsőügyi miniszter hozott is
rendeletet,
hogy lépcsőzni eztán csak hátrafelé
lehet.”
Ebből aztán adódtak bonyodalmak, mert
hátrafelé lépcsőzni meglehetősen fárasztó, próbáljátok csak ki! De hát a
rendelet az rendelet, azt be kell tartani.
Nem voltak mesekönyvek, de ez nem volt
baj, mert a felnőttek minden délután három és öt között meseidőt tartottak, és
elmesélték a gyerekeiknek azokat a meséket, amiket aznap hallottak a pékségben
vagy a benzinkútnál.
Nem voltak igazolások, bizonyítványok,
diplomák és oklevelek, így nem lehetett tudni, ki okos, ki kevésbé az, és ebből
nem is voltak viták.
Élt ebben az időben egy fiú, Dongó, akire
azért ragadt rá ez a becenév, mert termetes volt és sűrű, fekete hajú, és
mindig sárga-fekete csíkos fürdőnadrágban járt. Dongónak az volt a kedvenc
időtöltése, hogy a tengerpart homokjában hevert, hagyta, hogy a hullámok
nyalogassák a talpát, mint egy különösen barátságos kutya, és hosszú
történeteket agyalt ki. Ezeket később aztán elmesélte a barátainak, akik
továbbadták őket a saját barátaiknak és így tovább. Az volt csak a baj, hogy
Dongónak mindig újabb és újabb mesék jutottak az eszébe, és ezek kiszorították
a fejéből az előzőeket, nem tudta mindet megjegyezni.
Ahogy Dongó egy hétfő délelőtt feküdt a
tengerparton, egyszer csak érezte, hogy egy p betű csapódik a homlokának.
Csodálkozva kinyitotta a szemét, mert ilyen azért nem mindennap történik az
emberrel. A betű nem volt kemény, annyira csak, mint egy félig megfőtt
rizsszem, és méretre is akkorka. Ott hevert Dongó mellett a homokban. A fiú a
tenyerébe kapta, és tátott szájjal szemügyre vette. Ám mire kitalálhatta volna,
mit is tart a kezében, újabb betűk pottyantak mellé a homokba. Egy b, egy e,
egy h és így tovább. Dongó felnézett az égre, és csodálkozva látta, hogy egy
nagy felhő úszik az égen, olyan, mint egy óriási vattacukor, áfonya, vanília és
zöldcitrom-ízekben. Csakhogy ebből a felhőből nem színes esőcseppek potyogtak,
amint az elvárható lett volna, hanem apró betűk sokasága. Dongó ijedten
forgatta a fejét, arra gyanakodva, hogy földönkívüliek támadásáról lehet szó,
de nem látott földönkívülit egyet sem – vagy ha látott is, nem ismerte fel,
hiszen senki sem tudja elképzelni, hogy néz ki egy földönkívüli, az is lehet,
hogy olyan, mint egy marék por, viszont a betűk egyre sokasodtak.
Akadt most már köztük nagyobbacska is,
akkora, mint egy babszem, sőt, a nagybetűk, az A, az S meg a K kifejezetten termetesek
voltak, olyan nagyok, mint egy gyufásdoboz, és mivel magasról estek le, egy
kicsit fájdalmas volt, ahogy Dongó feje búbjára és vállára csattantak.
Dongó bemenekült egy csíkos napernyő alá,
és onnan várta, hogy mi lesz ebből. Pánik tört ki a tengerparton, a mezítlábas
napszemüvegárusok ijedten rohangáltak fel-alá, háziasszonyok szaladtak ki, hogy
a felhőkarcolók közé erősített ruhaszárító köteleken himbálózó nadrágokat,
bugyikat és zoknikat gyorsan beszedjék, örvénylettek, kavarogtak a színes
holmik a hirtelen feltámadt szélben.
Ratatata, potty, potty, záporoztak a betűk
Dongó köré, sorokká álltak össze, ott hevertek a homokban. Ahogy nézte,
hirtelen összeállt a fejében a kép.
– De hiszen ezeket össze lehet olvasni! –
kiáltotta döbbenten. Persze, hogy csodálkozott, hiszen, emlékezzetek csak
vissza, ebben az időben nem voltak még betűk, tehát olvasni sem tudott senki.
Ám Dongónak mégis sikerült gondolatban egymás után rakni a betűket, amik most
ott, a homokban heverve, ezeket a szavakat adták ki: behAsKi, aminek persze semmi értelme nem
volt, de ez Dongót egyáltalán nem zavarta, olyannyira el volt kápráztatva az új
felfedezésétől. Összeszedett néhány betűt, és rakosgatni kezdte őket. Időközben
megszűnt a betűeső és kisütött a nap, elúszott a tengerkék, napsárga, mentazöld
színű felhő, és kitódult a nép a felhőkarcolókból.
Mind Dongó köré sereglettek, aki időközben
több sornyi betűt rakott ki az egyik napozóágyon, és felolvasta a többieknek,
akik a fejüket vakarták, fél lábukra álltak tanácstalanságukban, úgy hallgatták
az alakot öltő mondatokat.
Aztán segítettek Dongónak összeszedni a
betűket, ami sokáig tartott, mert aprókák is voltak köztük, és a gyerekek
sikítottak, ha újabbakat találtak, és bedobták mindet egy nagy, kék
homokozóvödörbe.
Dongó aztán hazavitte a kincseket, és
addig-addig rakosgatta őket, míg értelmes szavakat nem adtak és mesék nem
kerekedtek belőlük, ahányszor új sort rakott ki, mindig új mese, és ezeket
aztán felolvasta a gyerekeknek, később a felnőtteknek is, mert a felnőttek is
mindennél jobban szeretik a meséket, csak az ő meséik rendszerint a
gyilkolászásról szólnak. Dongó felragasztotta egy papírlapra a betűket, és
elrakta a meséket, így aztán nem kellett fejben tartania mindet.
Így lett Dongóból híres író, abban a régi
világban az első. Én is egy voltam a kisgyerekek közül, akik segítettek neki
összegyűjteni a betűket, ezt a mesét is tőle hallottam.
Remélem,hogy Te úgy tudod összegyüjteni a betüket,hogy Te legyél a legolvasottabb.
VálaszTörlésApád