Méhes Károly: Kitkat elkészül

Bódi Kati illusztrációja

Egy februári reggelen, már az álmoska arcmosáson és a majszolós reggelizésen túl, de még az öltözködésen innen történt. Kitkat egyszer csak elkezdte mondani, mért pont így néz ki ő, akit a világ Kitkatként ismer, és nem téveszthető össze senki mással.

Erről ugyanis jó előre gondoskodott.

–  Mert az úgy van – világosított fel –, hogy még a születés előtt, amikor csak a lelkem létezett, szép komótosan összeválogattam magamnak a testem, hogy milyen akarok lenni, amikor majd a világra bújok.

El is kezdte magyarázni, pontosan hogyan történt.

– Először a szájamat kellett kikeressem – fogott bele, még pizsamásan. – Azért, mert a száj nagyon fontos, kell ahhoz, hogy elmondhassam, milyen szeretnék lenni. Ezért legelőször a száj-raktárba mentem, ahol tömérdek száj volt, a legmárkásabbtól a vacakig, minden. Nézelődtem, keresgéltem, és végül ráleltem erre a jó kis szájra – mutatott Kitkat a szájára, amivel most is egyfolytában beszélt.

Eközben én a saját szájammal arra kértem, hogy bújjon már ki a pizsama felsőből. Kegyesen megtette, csak közben még arról értekezett, hogy a szájához a cserepeket is ki kellett választania, amik ilyenkor télen ékesítik az ajkait, mintha az olyan szép dolog lenne. De hát mire való akkor az ajakír?

Ha száj, akkor nyelv és a fogak kellettek bele.

– Nem akartam olyan klasszikus nyelvet… – kezdte.

– Klasszikus nyelv? – kaptam fel a fejemet. – Hogyhogy?

– Az enyém olyan egyéni. Édességkedvelő és finnyás. Elvégre nem lehet mindent egyformán szeretni! Például ott a tökfőzelék, brrrr.

Szó, ami szó, szokott válogatni a kisasszony. Mint valaha azokban a bizonyos raktárakban.

– Aztán a szem-részlegbe kellett menni – szőtte tovább a szót. – A szemeknél nagyon fontos ugyanis, hogy jó ruganyosak legyenek, lehessen forgatni őket, mindenhová gyorsan oda tudjak nézni – amit rögvest jelzett is azzal, hogy rettentő módon kezdte forgatni kezdte a szemét, majd rám meredt.

És is rá meredtem, és mutogattam a trikójára, hogy azt kellene minél előbb felhúznia.

De inkább az időt húzta, amikor így folytatta:

– És ez még mind semmi ám! Mert a szemhez kell szemhéj, szempilla és persze szemöldök. Nézd meg, milyen finom, puha, bársonyos szemöldököt választottam – suttogta, és a fejét kicsit lehajtva tartotta oda a szemöldökét, hogy simítsam meg. Végigsimítottam, és bár tudtam, hogy ilyen, tényleg jól esett ezen a téli reggelen a cirmos puhaság. A biztonság kedvéért Kitkat is ellenőrizte, hogy olyan-e a szemöldöke, amilyenre annak idején szert tett. Miután ebben megnyugodott, felrántotta a bugyiját és a két zoknit.

– A fül sem volt egyszerű dolog – értesülhettem aztán. – Mert azt akartam, hogy szép fülű legyek…

– Ne kutya?

– Ne kutyafülű! – utasított rendre. – Szép fülű, és ráadásul olyan, hogy puha is legyen, meg itt elöl kicsit kemény – fogta meg a kis porcot a fülkagyló bejáratánál.

Én a pólóját emeltem meg két ujjal, és lebegtettem előtte, hogy vegye már fel.

– És a haj – hallottam aztán, amint Kitkat feje kibújt a póló tetején. – Na, a haj a legeslegeslegmacerásabb dolog. Mert a haj nem olyan, mint a szem, amiből egyet kiválaszt az ember, és akkor olyan a szeme egész életében!

– Tényleg, mért ilyen világoskék szemet szerettél volna? – vetettem közbe, mert ez valóban érdekelt, és egy pillanatra még az öltözésről is elfelejtkeztem.

– Egyszerű, mert olyat akartam, mint amilyen a Kristófé – felelte Kitkat, mint aki nem is érti, ez miképp lehet kérdés.

– De hát a Kristóf fiú! – vetettem fel a bátyjával kapcsolatban, majd a nővérére tereltem a szót: – Hogyhogy nem olyan szemet szerettél volna, mint a Dóráé?

Kitkat felvonta a vállát ennyi értetlenség hallatán.

– Attól, hogy ugyanolyan a szemem, mint egy fiúé, még lehetek lány! – oktatott ki.

Megadtam magam, igaza volt. Cserébe kicsit odébb löktem feléje a nadrágot.

Kivételesen gyorsan belebújt. És máris az előszobai fésülködő asztalka elé penderült, hogy tovább fejtegethesse a hajával kapcsolatos emlékeit, immár a tükörben szemlélve önmagát.

– A hajraktár a legnagyobb. Mert itt kell kiválasztani, hogy egész életünk során milyen hajunk legyen. Emlékszel, kisbabaként még nem ilyen volt a hajam! – emelt fel két ujjal egy tincset.

– Emlékszem hát – bólintottam. – Szöszke pihék meredeztek a kobakodon.

– Igen. Mert egy kisbabának olyat kell választani. És aztán egyre több hajat a különböző polcokról, egyre dúsabbakat, meg más színűeket.

– És milyen hajad lesz felnőttként?

– Majd meglátod! Azt elárulhatom, ha majd öreg leszek, akkor olyan hajam lesz, mint a Hédi mamának, aki egyáltalán nem őszült meg.

– Lehetséges – hümmögtem –, elvégre ott rejteznek benned is a Hédi mama génjei, úgyhogy simán örökölhetted tőle a nem-őszülű hajat.

Kitkat egy pillanatra a megállt a fésülködésben. Nem mintha nem tudta volna, mik azok a gének, hiszen nagy lexikonbújó volt, a múltkorában még az „endokrinológia” szót is simán ki tudta mondani. Most viszont nem volt szüksége efféle tudományos magyarázatokra.

Rám meredt és leszögezte:

– Azért lesz nem-őszülős hajam, mert ilyet választottam!

Tele is rakta sebtében csatokkal és gumikkal, úgyhogy kezdett egész kislány-formát ölteni.

– Gondolhatod, hogy a kéz- és lábválasztás sem volt túl egyszerű – jött a következő okítás. – Rögvest el kellett dönteni, hogy jobb- vagy balkezes legyek. Kitaláltam, hogy jó, legyek jobbkezes, de a bal se legyen ügyetlen. Így is lett. Egész szép számokat tudok kanyarítani a ballal is, ki sem mennek a négyzetrácsból! Cserébe viszont ballábas vagyok, úgy látszik, a kettő így egészíti egymást.

Közben Kitkatra felkerült a pulóver, és lekuporodott a szőnyegre cipőt fűzni.

Láttam, hogy haladunk, megkockáztattam hát a kérdést:

– És a belső szervek? A szív, a tüdő, a máj? A belek? Vagy a legfontosabb, az agy?

– Azokat egyben lehetett kiválasztani. Hogy minden jól működjön, egységben. Erős legyen az immunrendszerem – jelentette ki komoly hangon, mint akinek amúgy is a kisujjában vannak a gyógyászat alapjai.

Talpra ugrott.

– Az eszem meg? Hát egyszerűen okos vagyok! – rikoltotta egy széles vigyor kíséretében. 

Már rajta volt kabát, és az okos fejébe húzta a színes, kötött sapkáját.  Ekkor jutott eszembe megkérdezni a legalapvetőbbet:

– Kitkat, hogyan döntötted el, hogy fiú legyél vagy lány?

Rávágta rögvest:

– Nagyon egyszerű volt. Mindenképp lány akartam lenni, hogy lehessenek majd gyerekeim. Tudom, hogy a fiúknak is lehetnek gyerekei, de a lányoknak sokkal érdekesebb, ahogy a kisbaba ott nődögél a hasukban.

– Miután előzőleg ő is kiválasztotta a raktárakból, hogy milyen szája, szeme, haja, keze-lába legyen, ugye? – kérdeztem, immár beavatottként.

Egy pillanatra megállt, majd a helyeslően bólintott.

– Bizony!

Azzal a felkapta a hátizsákját.

Tessék, ma reggel is elkészült Kitkat, végre indulhattunk.

– Mi lesz az első óra? – tettem fel az álságos kérdést.

– Matek – jött az kissé elnyújtott hangú felelet.

Kiléptünk az ajtón. És már majdnem tavaszi nap sütött.