.jpg)
Varga Zsófi rajza
Sokat nézegettem magam régebben a tükörben;
kíváncsi voltam, milyen is vagyok.
Ismertem jól a vonásaimat:
ÉN voltam a tükörben, mikor belenéztem.
Aztán elkapott az élet, két ujjával megragadta a
tarkómat,
felültetett a hátára és vágtázott egy kört a
nagyvilágban velem.
Nem volt hosszú az út, csak éppen egy kurta futam.
A tükör meg ott maradt, s várt
csendesen...
Mire visszaértem, s belenéztem újra,
meglepődve láttam,
hogy már nem is én vagyok benne:
úgy tűnt, mintha helyettem az ott édesanyám
lenne!
Néztem a szemem, de nem volt már ott:
az ő szeme nézett vissza rám.
A bőröm – hogyan történt s mikor?
olyan lett, mint az övé volt!
Talán bizony az út porától?
Elléptem a tükör elől,
visszaszálltam a nyeregbe
– csak egy pillanatra, nem többre –,
csak szaladtam egy kört megint paripám hátán,
elintéztem pár dolgot, amit kellett...
S mire visszatértem, anyám eltűnt a tükörből –
nagymamám volt már ott helyette:
Ráncos, fáradt, őszülő.
Meg sem lepődtem.
Csak mosolyogtam egyet:
Felültem újra az élet hátára,
s vágtáztam, amíg csak el nem értem a látóhatárt.
A tükör pedig ott maradt,
mint egy végtelen, mozdulatlan óra,
mely mégis az időt mutatja:
kislányom, unokám fürkészi tovább benne
arcomat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése