2022. január 30., vasárnap

Kalas Zsuzsa: Lámpafény


(c) Kalas Zsuzsa


        Az Állólámpa a nappaliban, közvetlenül a fotel mellett álldogált. Megszokta, hogy ilyentájt, a téli délutánokon a lakásban élő két öreg közül az, amelyiket magában ő csak „Egyik”-nek hívott, kockás papucsában becsoszog, és korát meghazudtoló fürgeséggel becserkészi a nagy fotelt. Bal kezében apró kávéscsészét szorongat – erre ilyenkor nagyon vigyáz, hogy az értékes sötét folyadék ki ne löttyenjen –, jobb kezében pedig az elmaradhatatlan napilap paksamétáját szorongatja. Miután kényelmesen elhelyezkedik, a kávéscsészét a fotel mellett álló kis asztalkára helyezi, az óriási újságot pedig térdére fektetve széthajtogatja, majd elégedett sóhajtással mélyed bele a hírekbe. Mit sem törődik eközben a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül beszűrődő rikácsolással, ami be nem fejezett ebédről, ártalmas kávéfogyasztásról és beveendő gyógyszerekről szól. Az Állólámpa sem tulajdonít ennek a dühös szóáradatnak már jelentőséget, hiszen nap nap után ismétlődik meg ez a jelenet, jól tudja, hogy a lakásban élő, általa csak „Másik”-nak titulált egyén mondja el a szokásos, délutáni mondókáját. Különben is: ha akarna, sem tudna figyelni, hiszen most következik a nap fénypontja, az ő fő műsorszáma, amire egészen idáig készült. Amint ugyanis „Egyik” biztonságba helyezte a kávéscsészét, keze az Állólámpa sárgaréz kapcsolója után kutat, és az újságból már föl sem nézve felkattintja azt. És ekkor a téli szürkeséget aranyló sárga fény robbantja szét, megvilágítja az újságlapokat és egyáltalán mindent, ameddig csak a fénye terjedhet. Az Állólámpa nagyon jól tudja, milyen nagy szerepet tölt be ő ebben a nappaliban ezeken a sötét délutánokon, hallotta ugyanis, mikor az öregek arról beszélgettek, milyen gyönyörű, aranyló nyári fényt, szinte a tavaszt, nem is, a nyarat juttatja eszükbe, és ettől egyből jobb kedvük kerekedik. Ezért aztán ilyenkor egészen átéli a szerepét, sőt, igyekszik még jobban, még fényesebben világítani. Nemsokára becsoszog majd a „Másik” is, miután befejezte a csörömpölést, és szuszogva letelepedik valahol. Így töltik ismét majd kedélyesen együtt a délutánt, mint minden téli napon, és az Állólámpát szinte szétfeszíti a büszkeség, hogy ő az, aki a meleg, napfényes nyári délutánt idevarázsolja.


        Ezen a télvégi napon eleinte minden pontosan ugyanígy történt. Az Állólámpa hallotta, amint „Egyik” végigcsoszog az előszobán, és kinyitja a nappali ajtaját, miközben „Másik” tovább zsörtölődik a konyhában a tányércsörgés közepette, és már előre örült, hogyan csorgatja majd aranyfényét ezen a különlegesen ronda szürke téli napon „Egyik” újságlapjaira és ősz bajuszára, sőt, elhatározta, „Másik” kötőtűinek is igyekszik több fényt juttatni a szoba másik sarkába. Azonban ahogy „Egyik” (korát meghazudtoló fürgeséggel) becserkészte a fotelt, az utcán az egyre súlyosabban nehezedő szürkeségbe egyszerre harsány, vakító hideg kék fény villant be, elárasztva és megvilágítva az egész utcát és a szobát is. Egy pimasz, ordenáré, rideg, mesterséges sárga fény volt. Az Állólámpa sokkolva nézett ki az ablakon. Ott állt, szemben az ablakkal egy vadonatúj, modern Utcailámpa, mindenféle egyéniség nélkül, és szemtelenül bámult rá. Ekkor azonban már „Egyik” felkattintotta az Állólámpa sárgaréz kapcsolóját, és az aranyló fény kiáradt. Az Állólámpa kissé megnyugodva sóhajtott fel. Ám ahogy az ablakról az újságra tévedt a tekintete, ismét belenyilallt a félelem. Az újság lapjain a sárga fény kékesre színeződött. Az Utcailámpa diadalmasan – egyenesen pökhendien – bámult rá. Ezt nem hagyhatta annyiban. Kicsit közelebb helyezkedett hát a fotelhez, és sugárzó fényét még jobban, még erősebben csorgatta az újságlapokra. Eljárását siker koronázta. Az újság lapjain a sárga fény elnyomni látszott a rideg kék fényt, és az Állólámpa kissé megnyugodva, fensőbbségesen állta az Utcailámpa tekintetét, aki kissé leforrázva, tanácstalanul álldogált a helyén. Mielőtt azonban az Állólámpa kiélvezhette volna diadalát, „Másik” egyszer csak azt mondta „Egyik”-nek, kapcsolja csak le azt a lámpát, úgy látszik, ez az újonnan felszerelt Utcailámpa olyan világosra sikeredett, hogy egész jól bevilágítja a nappalit, minek pazarolják az áramot. „Egyik” morogva bár, de engedelmeskedett. A sárgaréz kapcsoló kattant, és az aranysárga fény kialudt. Az Utcailámpa arcán széles, győzelmes vigyor terült szét, és a nappali szobát elárasztotta a neonfény. „Egyik” csöndben olvasott tovább, és „Másik” ugyan nem hallhatta, de azért az Állólámpa egészen határozottan kivette elégedetlen mormogását, ami ostoba, értelmetlen takarékosságról és olvashatatlan betűkről szólt, de nyíltan nem mert vitába szállni. S így telt el a délután, míg végül „Másik” kötőtűi elcsendesedtek, fölkászálódott a pamlagról, és kicsoszogott az ajtón, nyilván vacsorát készíteni. „Egyik” csak erre a percre várt, s amint „Másik” háta eltűnt az ajtó mögött, azonnal felkattintotta a sárgaréz kapcsolót. Az Állólámpa fénye győzelmesen áradt szét, és örömmel nézte a tehetetlen dühtől szinte felrobbanó Utcailámpát. Világosan látszott, megpukkad mérgében. A meghitt perceknek a konyhából érkező „kész a vacsora” utasítás vetett véget. „Egyik” engedelmesen összehajtogatta az újságot, és a kis asztalkára helyezte (ezúttal esze ágában sem volt ellenkezni), felhörpintette az utolsó csepp kihűlt kávét, aztán lekapcsolta a lámpát, és kicsoszogott a konyhába. Az Állólámpa tudta, ez már reggelig így marad, vacsora után az öregek már nem jönnek ide vissza többet. Az Utcailámpa azonban –lévén új – nem ismerte ezt a szokást, és egész éjjel ostobán villogtatta rideg, kékes neonfényét az ablakon át.
        Aztán hajnalban, mikor a felkelő nap első sugarai felbukkantak, és körbepásztázták az utcákat, a mindent elárasztó ragyogó, sugárzó napfény elmosta az Utcailámpa ekkor már haloványnak tűnő, fakó kékes fényét. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése