Kalas Zsuzsa: Varázsszőnyeg

Nagyapa és a szőnyeg

A szőnyeg volt az utolsó darab. Nem kellett senkinek. Péter bácsi töprengve bámulta a körbefutó sárga és vajszínű cirádás mintákat sötétbarna alapon vékony, fekete kerettel.            

Nem gondolta volna, hogy pont ez nem kell majd senkinek. A rojtjai kissé ritkák voltak és a végük már zilált, de tulajdonképpen egész jó állapotban volt. Nem tarkították molyrágta lyukak, és a bolyhai sem álltak össze még egyetlen kemény réteggé. Persze poros volt és dohszagú, de egy porszívózás meg egy kárpittisztítás (vagy mi, gondolta nagyapa) majd helyrehozza.

Leült a homályos helyiségben. Az üres bútorhelyek foltként világítottak a koszos padlón, s a réseken beszűrődő fényt ragyogó vonalakká rajzolta a felszálló porréteg.

Szóval vége, túladott mindenen! Tulajdonképpen szerencséje volt. Egy árus, akinek a hirdetését a napi újságban találta, egyben megvásárolta az intarziás asztalt, a párnázott széket, a két recsegős ruhásszekrényt (faragott virágdísszel az ornamentikán) amelyekből minden ajtónyitáskor porfelhő szivárgott és ahonnan éjszakánként szúpercegés nesze hallatszott.

A vitrin persze, meg az üvegpoharak és a porcelánok sokat értek, talán ezért is csapott rá a kereskedő a teljes vagyonra, hogy nagybani áron azt is megszerezze. Péter bácsi sejtette ezt, de nem bánta. Örült, hogy egyszerre ad túl mindenen.

Költözik, ezt már rég eldöntötte. Pestre az unokákhoz. Modern lakásban fog lakni, nem kellenek oda ezek a holmik: el sem férnének és a szállítás is csak problémát okozna. Már nem bánta. Eleinte igen, mikor Csillus, a lánya mondogatni kezdte: ne maradjon már itt egyedül, vidéken! Mi lesz vele? Mégiscsak jobb volna, ha ott a közelben... Akkor el sem tudta képzelni. Elköltözni? Ilyen öregen? Hová, mi végre? Aztán, ahogy többet gondolkozott rajta, lassan belátta. Üres a ház régóta. Jobb lesz ott velük, hiszen alig várja, hogy jöjjenek, most majd minden héten találkoznak. Örült is, hogy van hová mennie, ahol szeretik.

S a ház mintha megértette volna, a sorsa eldőlt, elengedte az öreget. Hagyta, hogy annyi év után egyszer csak megvegyék, s a bútorok, a régi stafírung új gazdára leljen.

Csak a szőnyeg maradt, az nem kellett senkinek. Péter bácsi töprengve bámulta a rojtokat. Tulajdonképpen sosem szerette, észre sem vette, meg sem nézte alaposan. Valahogy csak mindig ott volt, egész gyerekkora óta s aztán mikor gazdátlan lett, hozzá került, nem Marihoz, a testvéréhez.

Felderengtek az emlékek. Hohó, mekkora ribillió volt, mikor rálöttyintette a kakaót. No nézd csak! Hát erre a cirádára emlékszik, mert mindig ezt bámulta, mikor meg kellett állnia iskolába indulás előtt, hogy még utoljára ellenőrizzék a felnőttek, rendesen lép-e ki az ajtón. Hát persze! Ennek a két liliomnak mesélte el gondolatban, hogy merre járt miközben lehajtott fejjel hallgatta a szidásokat, hogy hol csavargott már megint. 

Péter bácsi arca kipirosodott. "No, nézd csak, nézd! Egész elfelejtettem!" - mert egyszer csak eszébe jutott, amikor először hallotta a történetet még egész kisfiú korában, hogy valami herceg repül szőnyegen. "No, nézd csak, nézd!" - mormogta magában felvidámodva, mert ekkor jutott eszébe, hogy elalvás előtt aznap este sokáig bámulta a fehér cirádákat a szőnyegen az éjjeli lámpa fényénél és azon gondolkozott, vajon ez is tudna-e röpülni.

Péter bácsi megvakarta kopasz feje búbját. "Csak azt nem tudom, hogy tényleg... no, tényleg, kipróbáltam-e végül?" - kutatott az emlékek között. S ahogy keresgélt a rég elfeledett neszek és árnyak kavalkádjában, eszébe jutott a frissen vasalt kötény és a kalács illat, ami akkor oly természetes volt. Eszébe jutott legjobb barátja, a játékmackó, ami akkora szám volt akkoriban s neki volt egy külön sajátja, s aztán az a reggel, mikor makulátlan fehér ingben végre először mehetett egészen egyedül az utcán az iskola felé…

"Micsoda idők voltak!" - szippantott mélyet. És ekkor megérezte a vasalt kötény meg a kalács illatot.  "No, hiszen, megvan! Hát persze, hogy kipróbáltam!" - villant be egyszer csak az emlék. A fehér cirádák barna alapon vonzóan bámultak rá, s Péter bácsi az állát simogatva sok év után először állt ismét a szőnyeg közepére.

"No, hogy is volt?" - mormogta az orra alá. "Nem erről, nem! Akkor is innen próbáltam, de innen nem működött! Hanem, no, nézd csak! A barna levél mellől. No, igen!" - a szőnyegre kuporodott és lábát a barna levélre helyezte. Persze a pedál a lényeg, anélkül nem megy. "Hohó, hát itt van!" - jobbról egy különös kacskaringó pont kézre esett. A sebváltó. Hiszen működik, pont, mint akkor. Már nem fájtak a csontok, nem ropogott a térd, nem nyikorogtak az ízületek és fáradt sem volt többé. És akkor egyszerre minden ott volt: a Szabó, aki a sarkon várja hogy együtt gyűjtsenek kavicsokat, Klári néni a másodikról, aki mindig kiabált, ha hangosan szaladt fel az emeletre, s a frissen vasalt kötény, aminek illata megcsapta ha éhesen berohant az ajtón...- "Hohó!"

- Apa! Apa, mondd, te repülsz? - szólt egy ismerős hang csodálkozva, és Csillus átkarolta a szőnyegen üldögélő öregembert.