Várfalvy Emőke: A szöcskeegerek titka

  

Kleman Ágnes illusztrációja

 

Miki Máusz, a világ leggazdagabb egere egy keddi napon különösen jókedvűen ébredt. Hatalmas lendülettel lépett be az irodájába, ahol legjobb barátja és egyben legközelebbi munkatársa, Dzseri várta.

– Terraformálom a Marsot! – jelentette be a milliárdos egér világra szóló tervét.

Munkatársa összerezzent, és majdnem elejtette félig elfogyasztott reggelijét.

– Hogy mit csinálsz a csokimmal?

– Nem a Mars csokit! A bolygót! Tudod, ami ott van az űrben – mutatott a feje fölé Miki. – Az emberek nagyon elszemtelenedtek itt a Földön. Azonnal kell egy másik bolygó, ahol nem törnek borsot az orrunk alá!

– Nem borsot szoktak. Inkább mérget. Meg csapdát, ragasztót – sorolta Dzseri –, a macskákról nem is beszélve.

– Macskák, pfuj! Náluk csak a baglyok rosszabbak! – hunyorított Miki elszántan. –Bagolymentes bolygót akarok! Ennek pedig feltétele, hogy ne legyenek ott fák. A baglyok nem tudnak fák nélkül élni. Imádják a fákat. Ahogy a macskák is. Meg az emberek. Nekünk tehát egy famentes bolygó kell! A Marson nincsenek fák. Tökéletes választás.

– És ezt honnan tudod? – érdeklődött Dzseri.

– A Föld kék és zöld. Látszik, hogy csupa víz meg fa. A Mars vörös. Vörös fák nincsenek. Még a vörösfenyőnek nevezett fák is zöldek. Szóval a Marson nincsenek fák. Maximum eper. A folyókban meg málnaszörp. Esetleg cseresznyés gumicukor.

– Biztos vagy te ebben? – kérdezte bizonytalanul Dzseri.

– Mégis mi lenne olyan vörös, ami ilyen messziről is látszik? Amúgy meg ne aggódj! Mielőtt mi odamegyünk, küldök egy felderítő csapatot. Ami nem stimmel, azt ők majd megoldják. Ez a terraformálás lényege.

Dzseri bólintott, és mielőtt bármit kérdezett volna, a biztonság kedvéért begyömöszölte a szájába a markában félig megolvadt Mars csoki maradékát.

– Megyek a laborba, összedobunk egy űrhajót. Te addig toborozz egereket a küldetéshez! Okosak legyenek! Bátrak! És minél kisebbek! Kis űrhajót akarok, az nem feltűnő. Nehogy nekem valaki lenyúlja az ötletet – magyarázta Miki.

– De a toborzás nem lesz feltűnő? – kérdezte Dzseri, akinek sikerült végre lenyelnie a csokit.

– Írd azt, hogy rajzfilmet forgatunk Egér a Marson címmel!

A milliárdos egér kiviharzott az irodájából, munkatársa pedig nekilátott az űrhajós csapat keresésének.

Majoros Nóra: Csalás

(c)Kovács Réka

    Hajnalban Trikó Márkó arra ébredt, hogy üres mellette az ágy. Körbetapogatózott, de Málinkó nem volt sehol. Felforgatta a párnákat, oda sem bújt. Az aggodalom felébresztette. Felpattant, és kiment a konyhába.
    A nagy kőtorony ablakán repkényszínnel derengett be a fény. Málinkó a tűzhely körül sürgött-forgott, kusza fürtjei táncoltak a fején, mint a lángnyelvecskék.
– Jó reggelt, édesem – fordult a boszorkány Márkó felé, arcán virágos mosoly ült.
– Háááány óra? – ásítozott Márkó.
– Háromnegyed hat.
– És miért nem alszol?
– Ezt kérdeztem én is… – mordult fel a kanapén fekvő agár, Répaorr. – Ha pedig nem alszik, miért nem nekem készíti a reggelit?
– Vagy nekem a kávét – tette hozzá Márkó.
– Hívtak a füvek – felelte Málinkó, és forró vizet öntött egy nagy köcsögbe. A konyhát tavaszi rét illata töltötte be. 
    Márkó közelebb lépett, és gyanakodva nézte a korsóban fonnyadozó spenótot.
– Békanyál? Sárkányfű? Bibircsgaz? 
– Lándzsás útifű, ragadós galaj, foltos árvacsalán. Az allergiádra.
Márkó fintorgott.
– Honnan tudjam, hogy nem mérgezel meg? Vagy változtatsz békává.
– Á, ezek nem mérgező növények. A békává változtatáshoz pedig nem növény kell, hanem harag.
– De mi van, ha egyszer véletlenül összekevered a növényeket, és bosszantófüvet vagy haragvirágot keversz a teába?
– Nincs bosszantófű és haragvirág, és olyan sincs, hogy összekeverem őket. Bekötött szemmel is felismerek minden növényt.
Márkó szája ebben a pillanatban a füléig húzódott.
– Nem hiszed? – toppantott Málinkó.
    Márkó az egyik szék támlájáról elvett egy kendőt, és feltartotta, mint egy torreádor. Szerencsére Málinkó elég kupis volt, mindenhol mindent tartott, így a mozdulat elég látványosra sikerült.
– Most bizonyítsam be, vagy reggeli után? – kérdezte Málinkó, a hangjában pattogott a dac.
– Most – felelte határozottan Márkó.
– Átöltözöl, vagy pizsamában jössz?
– Pizsamában.
– Ha bekötöd a szemem, eltévedsz.
– Visszük az agarat! – hárította el az utolsó akadályt Márkó.
Répaorr kelletlenül felemelte a fejét.
– Még nem kaptam reggelit.
– Akkor csatold rá a pórázt, különben megeszi a mókusokat – javasolta Málinkó. – Megígérem, Répaorr, hogy utána másfél adag reggelit kapsz.
    Répaorr erre felugrott a kanapéról, Márkó rácsatolta a pórázt, a kendővel bekötötte Málinkó szemét, és kiléptek a kőtoronyból a hűs, tavaszi hajnalba.
    Amikor Répaorr megállt a kerítésnél az első szimatra, Márkó megszólalt:
– Nos, mi ez?
– Jaj, édesem, nem kell agárnak lennem, hogy kiszimatoljam a kakukkfüvet. Valami olyannal próbálkozz, ami nem illatozik Kirakókétszegig meg vissza.
Márkó továbbindult az ösvényen, amíg egy elágazáshoz nem ért.
– Merre menjünk, Répaorr?
A kutya a levegőbe szimatolt.
– Jobbra vaddisznó, balra őz.
– Balra – felelte határozottan Márkó. Tíz lépés után megállt, mert az agár orra eltűnt egy vakondtúrásban.
– Ez mi? – kérdezte Márkó a bekötött szemű boszorkányt.
– Melyik?
– Ami előtted van.
– Zamatos turbolya – vágta rá Málinkó.
– Jó, akkor ami melletted!
– Erdei gyömbérgyökér az egyik oldalon, orvosi salamonpecsét a másikon. Az egybibés galagonya alatt meg pettyegetett tüdőfű. Mögöttem tavaszi lednek.
– Elvesztem – sóhajtott fel Márkó.
– A vakond is – tette hozzá Répaorr.
    Márkó megigazította Málinkó szemén a kendőt, hogy a boszorkány orrát is elfedje, aztán tovább mentek. Az erdő hűse után Málinkó érezte, hogy megcirógatja a homlokát a nap. Megálltak.
– Pirókegér, nyúl, róka, borz, mókus, sikló – sorolta Répaorr.
– Pásztortáska, réti szegfű, libapimpó, kakukktorma, tárnicsgyökér, ecsetpázsit – sorolta Málinkó.
– Na jó, tegyünk még egy próbát, de most nem Répaorr vezet, hanem én, mert biztos ő árulja el, mi hol van.
– Én? – fintorgott Répaorr. – Csak annyit értek ezekből a nevekből, hogy liba meg kakukk. Mondtam már, hogy éhes vagyok?
    Márkó letért az útról, és egy keskeny csapáson vezette tovább kézen fogva Málinkót. A boszorkány botladozott, az agár lázasan szimatolt, mintha a világ összes szagát fel akarná porszívózni.
Márkó hirtelen megállt.
Megállt Málinkó is.
Márkó várt.
– Na?
– Kocsányos tölgy.
– Az fa.
– Az is növény. 
– De engem az a kis rejtőzködő érdekel a borkonyakékény bokor alatt.
– Olyan bokor nincs.
– De az a csenevész ördögtikmonyfű ott van.
Málinkó hallgatott.
– Szóval nem tudod? – csapta össze a tenyerét Márkó.
– Nem – felelte Málinkó, aztán sietve hozzátette: – De nincs semmi baj, egy pillanatig se érezd magad rosszul emiatt.
– Hogy én? – csodálkozott Márkó. – Nem fogom. Mibe is fogadtunk?
– Semmibe – nevetett a boszorkány.
– Dupla reggeli – dünnyögte az agár.
– Másfél – vágta rá Málinkó és Márkó együtt.
    Visszamentek a toronyba, sőt, Márkó szökdécselt. Annyira örült, hogy még a kendőt is elfelejtette levenni Málinkó szeméről, de a boszorkányt ez szemlátomást nem zavarta, a pórázba kapaszkodott, és az agár hazavezette.
    Mielőtt bementek a toronyba, Málinkó a torony kőfalát befutó repkényhez hajtotta a fejét, majd felkiáltott: 
– Á, értem, de tényleg nem kell rosszul éreznie magát, nem az ő hibája.
    Ezután bementek, Márkó végre megszabadította a boszorkányt a kendőtől. Répaorr kapott reggelit (másfelet), Márkó kávét (duplát), és szamócás pitét. Márkó egy idő után abbahagyta a vigyorgást, és elgondolkodva nézte Málinkó derűs arcát.
– Nem haragszol? – kérdezte.
– Jaj, dehogy. Nem tehet róla, szegény olyan kis madárlelkű. Nagyon szégyenlős, és amikor csenevész ördögtikmonyfűnek csúfoltad, legszívesebben visszabújt volna a föld alá. Még csuklott is.
– Kicsoda?
– Hát az erdei galambvirág. A növény, akit nem ismertem fel.
– De akkor honnan tudod, hogy galambvirág volt? Hazáig rajtad volt a kendő.
– A repkény mondta – rántotta meg a vállát Málinkó.
Márkó elgondolkodott.
– Te beszélsz a növényekkel?
– Nem, dehogy. A növények beszélnek hozzám.
– De hát… De hát ez csalás! – háborodott fel Márkó.
– Ugyan, édesem – búgta Málinkó, és egy puszit nyomott Márkó kócos fejére. – Ez még csak nem is boszorkányság.


Szerkesztette: Németh Eszter

Nagy Izabella: Egy magyar szöcskeegér tükörben szemléli magát

  

Vajda Melinda illusztrációja

 

Bevackoltam, kéremszépen, alszom nyáron, alszom télen,

Mikor még ronda az idő, vihar jön, vagy sötét felhő.

 

Ritkán eszem kukoricát, cirokmagot, érett búzát,

A szöcskeláb jobban esik, jobb, mintha csak ugrándozik.

 

Kézbe fognak, simogatnak, elém édes magot adnak,

Elfogadom, ahogy, kérem, megmutatták nekem régen.

 

Én csak, kéremszépen, élek, rét széléig, messze nézek,

Elbújok, ha rám támadnak, nekem ugyan nem árthatnak.

 

Ha a párom is meglelem, ne adj’ isten, jön szerelem,

Bajszom bizony illeg-billeg, nem tudom, még mit meséljek.

 

Bevackoltam, kéremszépen, dalom őszi éjen mérem,

Alig látott állat vagyok, autogramot sosem adok.

 

 

Sugár Zsigmond: A hétalvó szöcskeegér

 

Iván Zsuzsanna illusztrációja

 

Baglyos-tanyán innen, Fehérnádason túl, volt egy mező, ami felett sosem pihent meg a szél. Egyre csak táncoltatta a karcsú levelű, felmagzott kórót, aminek a legtetején egy apró, sárgaszőrű, csíkoshátú kisegér gubbasztott. A selymes szár köré tekerte a farkát, azzal tartotta magát, miközben három barna bundájú egér gúnyolta a földről.

– Gyere le, mutasd meg a csíkodat! – rikkantotta az egyik.

– Sosem jön le jószántából a gyáva! – vágta rá a szomszédja.

– Rágjuk el a kóró tövét – súgta a harmadik, s rögvest munkához láttak.

Az éles fogak csattogtak, s az egerek egykettőre ledöntötték volna a kórót, ha egy termetes, kerekképű pocok nem mordul rájuk: – Miben mesterkedtek, kis csibészek?

Megijedtek az egerek, nyakukba szedték a lábukat, s meg sem álltak a mező másik végén rogyadozó Baglyos-tanyáig. A pocok kuncogva zöttyent a kóró tövébe, de ahogy jókedvében hátravetette a fejét, elkerekedett a szeme.

– Hát te? Hogyan kerültél föl a magasba?

– Felkergettek. Folyton csúfolnak a csíkos hátam miatt – cincogta a kóró tetején egyensúlyozó kisegér, s lejjebb csusszant egy hajszálnyit.

– Nono, ne siess! Ha már odafenn vagy, szórd le a magokat!

A csíkoshátú egér engedelmeskedett, és egyik fürt a másikat érte lenn a pocok lába előtt. Mégis mire a csíkoshátú egér leért, a magoknak nyoma veszett, a feldagadt pofájú pocok üres manccsal fogadta.

– Elvitte a szél – nyögte nagy sokára a pocok. – De én nem bánom, van a mezőn elég. Tarts velem, legyünk barátok. Megóvlak az egerektől, s megtanítalak magot aratni úgy, hogy ne fújja el a szél.

A csíkoshátú kisegér bólintott, s a szomszédos kóró tetején termett egy szempillantás alatt.

– Fürge vagy, mint egy szöcske! – duruzsolta a pocok. – Szöcskének foglak hívni, mert annyi bizonyos, hogy nem akármilyen egér vagy, nem ám, kiskomám. No, rágd el a magok tövét! De ne aprózd el, egyben ereszd le az egész fürtöket, különben újra kárba vész.

Attól fogva együtt kerülték a rétet, Szöcske szemet hunyt társa falánksága felett, a kedvéért fáradhatatlanul aratta a kórókat, s a pocok cserébe kitanította a mező nyelvére. Hamarosan értette már a csíkoshátú kisegér, amikor madarak riasztottak, ha róka vagy vércse közeledett, vagy amikor kirajzó hangyák tudatták, hogy nyakukon a vihar. Közben a pocok egyre hízott, s már csak szuszogva cammogott, amikor egy hűvös őszi napon magával ragadta a mező büszke ura, a rétisas.

Szöcske, a csíkoshátú kisegér nem merészkedett többet a kórók tetejére fényes nappal. Inkább egy földbe vájt keskeny járatban húzta meg magát a sastól rettegve, s éjszaka gyűjtötte a magokat, de alig evett belőle, mert egyetlen barátjának, a pocoknak tartogatta az üregbe halmozott eleséget. Várta, amíg csak le nem esett az első hó, de a pocok nem tért vissza. Szöcske végül bánatában befalta, amit csak gyűjtött, s lehunyta a szemét. Átaludta a napot, a hetet, a hónapot. Fel sem ébredt, amíg ki nem tavaszodott.

Étlen-szomjan járta be a mezőt, egyre csak a pockot szólongatta, de helyette az egerekre akadt, akik egészen a Fehérnádas-patakig kergették. Megcsúszott, s a jéghideg vízben találta magát. Bizonyosan megfulladt volna, ha nem akad az útjába egy faág. Négy mancsával, de még a farkával is belekapaszkodott, s a fogát összeszorítva kievickélt a partra. Megrázta magát, aztán percekig tisztogatta sáros bundáját, csak nagy sokára vette észre, hogy nincs egyedül.

– Milyen szép vagy – súgta a szomszédos bokor alatt lapuló nagybajszú, csíkoshátú egér.

– Én? Hiszen bőrig áztam a patakban – vágta rá Szöcske kuncogva.

– Bátor is vagy, nem ismerek egeret, aki átúszta volna a patakot – dünnyögte az idegen.

– Ugyan, csak menekültem – cincogta Szöcske elvörösödve.

Szó szót követett, s azon kapta magát Szöcske, hogy kergetőzve járják be a mezőt. Együtt választottak üreget, ahova befészkelték magukat, s ahol Szöcske megszülte csíkoshátú kicsinyeit. Szénfekete szeme szikrázott az örömtől, amikor néhány hónap múlva útnak eresztette a bátor kisegereket. De ahogy közeledett a tél, egyre csak odaveszett barátja, a pocok járt a fejében. Bánatában újra átaludta a telet, ahogy az összes gyermeke teszi azóta is, a sok, apró, csíkoshátú szöcskeegér.