 |
| Forrás: https://www.jegy.hu/program/rejto-jeno-harom-testor-afrikaban-93673 |
– Fiatalember, átadná a helyét egy harcokban megfáradt, a légió legendás 22. századában szolgált,
a Timbuktu melletti csatában maradandó sérülést szerzett idős katonának?
– Teljességgel kizárt!
A villamos népes közönsége egy pillanat alatt kimozdult hétfői álmatagságából, s megvetéssel
vegyes kíváncsisággal kezdték méregetni a fiatalembert, aki nem átallott szájalni egy háborús
veteránnal. A hadirokkant – bár el kell ismerni, nem nézett ki annak – mindenki szimpátiáját
kiváltotta, de ettől még továbbra sem jutott ülőhelyhez. Azok, akik átadhatták volna, csak azért is
elfordították a fejüket, s arra vártak, hogy végül a szemtelen fiú kényszerüljön megfutamodásra.
Aztán a kínos csöndet rosszul viselve végül egy jókötésű, harmincas férfi állt föl kettővel előttük,
s némi fenyegető morgás kíséretében indult el a kitörő vihar epicentruma felé. Láthatólag nem
annyira a saját helyének felszabadítása, mint inkább a fiatalember megrendszabályozása volt a
célja. Ám mielőtt galléron ragadta volna, az idősebb katona megfogta a karját. Talán nem is az
egyenlőtlennek látszó küzdelmet akarta megakadályozni, inkább csak az önérzete akadályozta
abban, hogy másra bízza konfliktusa megoldását.
– Lehet, hogy nem hallotta jól, vagy talán nem ismeri pontosan a részle…
– …pontosan tudom, miről beszél – szakította félbe a fiú, csöppnyi indulat nélkül a hangjában.
Aligha lehetett több húsz-huszonöt évesnél, de egy fénykorát érő üzletember magabiztosságát
árasztotta.
– Talán nem tudja, de a 22-es század… – futott neki újra az öreg, mindhiába.
– …a 22-es századnak volt egy jó fél éve. A Niger-deltánál visszavert bennszülött támadások
kétségkívül joggal öregbítették a hírnevüket. Persze, akkor még a legendás koreai százados vezette
magukat. Aki kétségkívül tehetséges volt a maga módján…
– Tus-Ko százados nem egyszerűen tehetséges… – nehéz volt eldönteni, hogy azért szedi
sűrűbben a levegőt, mert folyton félbeszakítják, vagy azért, mert világrengető sértést kell elviselnie
a szeretett főnök alábecslése apropóján.
– …na jó, tényleg zseni volt. De Niger után Neirtop százados vette át az irányítást, és azért azt
túlzás lenne sikertörténetként emlegetni. Kenya teljes kudarc, a marokkói balfogást meg talán
nem is hoznám szóba, nyilván nem örülne, ha hallania kellene, elég lehetett azt átélni.
– Magának fogalma sincs arról, mi volt ott!
Mintegy egyetértése jeléül, a veterán segítségére siető izmos férfi végül csak elkapta a fiú vállát.
Amaz szótlanul tűrte, inkább a beszélgetőtársra koncentrált.
– Sejtem, mi volt ott, azért sem értem, hogy Timbuktu mellett hogy hagyhatták magukra azt a
szakaszt…
Az öreg előbb lendületből válaszolni akart, de hiába kereste, végül nem találta a szavakat.
– Tizenkét suhancot, egy őrvezetővel. Egy tucatnyi fiút, akik először keveredtek csatába, akiket
ki kellett volna menteniük, akiket fedezniük kellett volna, ehelyett…
– Maga nem tudja, kivel álltunk szemben! Vérengző fenevadak, kegyetlen gyilkosok…
– …kitalálhatom, hol sérült meg?
Az öreg igazán zavarba jött.
– Gondolom, magát is a fenekén érte találat. Vagy a hátán? Biztosan nem szemből jött a
lövés…
– Mit képzel, ki maga? Milyen alapon ítél meg egy veteránt, aki…
– ...aki cserben hagyta a bajtársait? Aki halálra ítélt egy szakasznyi gyereket?
– De hát végül túlélték, nem? – látszott, hogy az öreg az utolsó, vagy inkább az egyetlen ászt
húzta elő a pakliból.
– De nem maguk miatt. Ha az őrvezető nem olyan hidegvérű és vakmerő, valószínűleg már a
csontjainkat süti fehérre Timbuktu napja.
– A csontjaikat?...
Most már azok is, akik eddig leplezték, hogy feszülten figyelik a dialógust, mindent feledve
bámulták az egyre fehérebb veteránt.
– Maga… Maga is ott… De hát hogyan?
– Végül kijutottunk. Mindannyian. És mintegy mellesleg, kimentettük a maguk századának
elfogott embereit is. Akik aztán velünk is maradtak. Valamiért nem akartak visszatérni a
„legendás” 22. századhoz…
– Nincs joga hozzá, hogy a századomat becsmérelje!
Az izmos férfi nyilván nem nagyon értette a helyzetet, de most látta elérkezettnek az időt, hogy
példát statuáljon, s minden leendő szemtelen fiatalember kedvét elvegye attól, hogy kötözködjön
nála idősebb, tiszteletre méltó veteránokkal.
Bal kezével maga felé rántotta a fiút, jobbal pedig ígéretesen induló pofont állított pályára. A
tasli azonban célt tévesztett, nem kis részben a bal vállát szorító erős maroknak köszönhetően. A
nagyjából erejét vesztett nyakleves így először a levegőt frissítette föl, végül pedig – nem
szándékosan bár, de – a veterán tarkóján csattant. Az ültéből csak alig megemelkedő fiatalember
még mindig szorította a támadója vállát, miközben megvetően sziszegte:
– Lehet, hogy gyávák voltak, lehet, hogy nem adjuk át nekik a helyünket, de akkor sem ütünk
meg egy veteránt. Maga egy bunkó! De komolyan!
Azzal egy balhoroggal adott nyomatékot közlendőjének, melynek következtében az izmos férfi
kinézett a villamos szemközti ablakán. Sajnálatos módon előtte nem volt ideje kinyitni azt, ám az
arcát érő friss szellő láthatólag így is üdítően hűtötte forró arcát.
A veterán finoman összecsapta a bokáját, szalutált a fiúnak, majd kényelmesen odalépett a
jókötésű tag felszabadult helyéhez. Köszönően intett szeptemberi lágy szellőt élvező
kifejezéstelen arc felé, és boldogan leült.
A kép forrása ITT, érdemes rákattintani, mert a színházi előadásra még kaphatók jegyek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése