Halász Bálint: Kalimpálás

Kalimpálás. Lábbal. Ezt mondja anya. Vagyis nem anya, hanem az a Majakovszkij, vagy Janikovszky. Anya kedvenc gyerekírója. Anya az orrom alá tolja, muszáj elolvasnom. Kuncog. Én nem. Dermedten nézzem. Mi ez a furcsa fény a szemében a mosoly a szája a szélén? 

Ilyenkor már általában rám szokott szólni, ne egyek instant levest, az nem étel, és ha már azt eszem, ne nézzem a telefont közben. De most nem mondott semmit, mármint azután, hogy mondott. Előadta a szokásosát. Bezzeg az ő idejében nem léteztek kütyük, se mobil, se tablet, se laptop, a tévében is csak két csatorna volt, a reklámot külön jelezte a műsorújság, és az esti film előtt verset mondtak. Ilyenkor borzasztóan sajnálom, és ő is borzasztóan sajnál engem. Mindketten sajnáljuk egymást, a másik csúfos gyerekkoráért. 

Csak az a különbség, hogy az enyém még tart és ő az anyám. A családunk mottója pedig, hogy:

 Anyáknak ellentmondani lehet, de nem érdemes!

Így van.  Mindig én húzom a rövidebbet, ő meg ki a mobilomat a kezemből, repül a fiókba, a képernyő időm a felére. Ezért kidolgoztam egy stratégiát. Amikor leülök az étkező asztalhoz enni, elrejtem a szalvétatartó mögé a telómat. Így amikor anya jön-megy, a konyha és nappali között, és felém pillant, úgy teszek, mintha papírtörlőért nyúlnék. Esetleg eljátszom, hogy Cirmit, a macskánkat keresem. Legtöbbször beválik, néha nem. És akkor jön a műsor, de nincs benne vers, csak bezzeg, sajnálkozás, kiabálás, telefon elkobzás, satöbbi. 

De most nem. Megállt felettem, rám meredt, finoman próbáltam betolni a telefonomat a terítő alá. Biztosra vettem, hogy észrevette. De nem, a lábamat nézte. Kalimpálok, mondta. Igen, bólintok, mozog a lábam, baj? Nem, sőt! Nevetett. Pont olyan vagyok mint ő, amikor annyi idős volt, mint én, állapította meg és ezzel elrohant, fel az emeletre. Kettesével véve a lépcsőfokokat, mintha a húgom lenne. Pedig az nincs, csak öcsém. Sajnos. Közben hallottam, ahogy anyám, akit megszállt a nem létező kishúgom szelleme, nagy sebbel-lobbal kinyitja a padlásfeljárót. Cirmi ijedten felnyávog. A nehéz létra lecsapódik, anya trappol fel, ideg gyenge macskánk meg a hangok alapján neki a könyves szekrénynek. Piff, paff, puff, vaskos kötetek koppannak a linóleumon. Fémes csattanás, azt hiszem Cirmi irányt váltott, és feldöntötte a szárítót. Gyanúm gyorsan beigazolódik, már a nyakamban van öcsém fekete tornagatyája, aztán érkezik hozzá fehér felső is, végül kisvártatva Cirmi. Hopp! Beugrik az ölembe, nagyot szusszan, összegömbölyödik és már dorombolva alszik is. 

A macskák furcsák, ennél már csak az anyák furcsábbak! Az enyém ott áll felettem. Azzal az ezeréves, koszos könyvvel a kezében. Magához öleli, tekintete homályos. Aztán a kezembe nyomja, muszáj elolvasnom. Eszem, próbálkozom és a félig megevett instant levesem felé, biccentek. Meg mobilozol, teszi hozzá anya, szeme összeszűkül. Dehogy, hebegem, és ujjammal finoman a telefonomat beljebb nyomom a terítő takarásába. Cirmi megébred, neheztelőn néz rám. Mielőtt még anya is, kikapom a kezéből a könyvet. Magam elé veszem.

Borítóján három színes gyerek, meg egy furcsa férfi. Utóbbi barna öltönyt hord, fején csákót visel, egyik kezében kemény kalapot másikban esernyőt szorongat. 

Ki ez, Poirot az óvodában? 
Anyám nevet, és valahogy azonnal átragad a jókedve rám. Jó együtt röhögni. A végén a könnyem is folyik. Kemény borítóra hullik. Letörlöm. Anya kinyitja a könyvet és olvassa: 

„A felnőttek folyton csak azt mondják: - Legyél jó! 
Meg azt, hogy: - Ne legyél rossz  
Meg azt, hogy: - Fogadj szót ! 
Meg azt, hogy: - Viselkedj rendesen!”

Nem is rossz egy orosztól, állapítom meg. Anyám kacag, miért lenne orosz. 
Hát mert Majakovszkij, nevetek. Janikovszky, javít ki. 
Ikszi, ikszi egyre megy, legyintek. És mi van a kalimpálással,kérdezem.

Neki az volt a mobil, muszáj volt kalimpálnia evés közben. Lapoz a könyvben. Rám néz, én ő rá, aztán a könyvre, olvasom:

„A mi gyerekeink mindig annyit rosszalkodhatnak majd, mint én meg a lány, akit feleségül veszek, de nem többet mert az nem igazság. Vendégségben mindnyájan egyformán fogunk kalimpálni a lábunkkal a széken, ebéd előtt elosztjuk majd egymás közt a nagy tábla csokit, valamennyien hátrafelé megyünk az utcán, és mindegyikünk megsimogathatja a kóbor macskát, persze csak szép sorban, egymás után.”

Hátrafelé menetben kóbor macskát simogatni, csettintek elismerően, na, az menő.
Akkor tetszik, lelkesedik anya. 
Aha, bólintok.
Most már anyának is könnybe lábad a szeme. Tudom végre feltehetem neki a kérdést, ami azóta foglalkoztat, mióta hazajöttem: 
Anya ... tudnál egy kis időt adni Youtube-ra? 

Illusztráció: Szabó-Szemenyei Eszter

 

Kiss Dorina: Mire várok?

Ismered azt az érzést, amikor felébredsz, és már rögtön tudod, ma megint minden nagyon bonyolult lesz? Én onnan tudom, hogy anyu reggel nem azzal köszönt, hogy „Jó reggelt, kincsem!”, hanem azzal, hogy „Gyere, Dávid, ma nagyon sietnünk kell!” 

Én vele szeretnék készülődni, ezért inkább csak bambulok, de ekkor újra rám szól: „Tényleg sietni kell, és ne nézz így rám!” Pedig én nem is nézek sehogy, hanem csak bambulok ugye. 
Amikor már harmadszor kér tőlem valamit, de még mindig csak ülök – legalább felültem végre – akkor már mérges lesz. 

– Te tényleg azt hiszed, hogy én a falnak beszélek?
Nem, ezt egyáltalán nem hiszem, bár azt gondolom, a falnak beszélni néha sokkal érdekesebb lehet, viszont az egy másik történet. Én igyekszem, de a dolgok valahogy mindig balul sülnek el. Tegnap például elhatároztam, hogy rendet rakok. A rendrakás a felnőtteknél azt jelenti, hogy ami a földön van, azt be kell tenni egy dobozba, amit aztán beteszünk a szekrénybe, hogy ne lássuk. Szerintem ez csalás. Szerintem a rend az, amikor minden ott van, ahol szükség van rá.
Például a kisautó a küszöbön kell, hogy legyen, mert ott van mellette a kanyar. A poharamnak az ágy alatt van a helye, mert éjszaka néha olyan szomjas leszek, mint egy sivatagi vándor.  
A gumicsizma pedig a szoba közepén a legjobb, mert így mindig eszembe jut, hogy  milyen jó pocsolyába ugrani páros lábbal.

Nemrég végül rájöttem valamire. Amikor felnövünk, azért leszünk olyan furcsák, mert elfelejtünk guggolni. Ha leguggolsz, látod az érdekes formájú szöszöket, vagy a sós mogyorót, amit a kutya tegnap a kanapé alá köpött. Látod a pókhálókat a szekrény és a fal közötti résben, ha anyának megint nem volt ideje kihalászni őket. Minden sokkal érdekesebb, ha alulról nézzük. 

Például öltözés helyett most megtaláltam egy régen elveszett zacskót az ágyam alatt, amiben kitörött ceruzahegyeket gyűjtök. Direkt dugtam el, aztán elfelejtettem. Hogy miért kell rejtegetni? Mert anya kidobná, mielőtt papír zsebkendőbe csomagolva jól bevizezném az egészet, és mindent szivárványszínűre kennék vele. Hiába, itthon nem értékelik a magaskultúrát. 

Anyu végül bejött, meglátott a szoba közepén guggolva, ahogy egy piros ceruzahegyet vizsgáltam, és csak annyit mondott:
– Édesem, te már megint mit csinálsz? 
– Gondolkozom – válaszoltam.
– Akkor kérlek, gondolkozz cipőben, mert ha nem indulunk el most, akkor elkésünk!
A felnőtteknek van egy saját órájuk, ami teljesen máshogy jár, mint az enyém. Ha én mondom azt, hogy „csak egy perc”, akkor az azt jelenti, hogy még meg kell néznem, mi van a dömperem platója alatt. Vagy hogy még meg kell kérdeznem a kutyát, hogy álmos-e. Azt is ellenőriznem kell, hogy nem hagyta el a mancsos díszt, amit este a nyakörvére akasztottam. Mindig akkor szólnak rám, hogy ne húzzam az időt, amikor éppen elkezdek valamit. 

De ha anyu mondja azt, hogy „csak egy perc, és jövök”, az akkor még minimum három mesefilmnyi idő. Csak gyorsan elindít egy mosást, kihúz pár dolgot a listájából, bekapja 
a maradék reggelimet, kicseréli Fifike vizét, berakja egy borítékba a holnapi színházpénzt, amit be kell vinni az oviba, fésül egyet a haján, és indulás előtt közvetlenül még gyorsan felvarr egy gombot, ami apa zakójáról szakadt le. Olyankor én már felvettem a kabátomat, a sálamat, sőt, még a sapkámat is a szememre húztam, és ott állok az előszobában, mint egy nagyon türelmes eszkimó, de anyu még mindig azt mondja, hogy: 
– Mindjárt, most már tényleg csak egy pillanat! 
Ilyenkor az idő nem telik, hanem áll, mint a spenótos főzelék a tányéromban. 

A spenótról jut szembe, nálunk otthon létezik egy nagyon különös dolog, amit úgy hívnak: az Étvágy. 
Én még sosem láttam az Étvágyat, de anyu szerint ez egy nagyon kényes valami. Ha csak ránézel egy gombóc fagyira ebéd előtt, az Étvágy azonnal eltűnik és vége a világnak. Pedig én már többször megfigyeltem, hogy a gyomrom egy elég nagy hely. Elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy rántott hús, utána meg a fagyi. Sőt, akár előtte is. Igazából az még jobb, mert ha előbb eszem meg a fagyit, akkor a rántott húsnak sokkal több helye marad, mivel a fagyi addigra már rég lecsúszott a lábujjamig. De anyu szerint ez nem így van. Szerinte, ha megeszek egy icikepicike eperízű gombócot délelőtt tizenegykor, akkor délben, amikor az asztalhoz ülünk, hirtelen olyan leszek, mint aki soha többé nem akar enni semmit. Még a világ legfinomabb nokedlijét sem.

Na mindegy, már rég rájöttem, hogy a felnőtteket nem lehet megváltoztatni. Lehet, hogy nem csak a guggolást felejtették el, de a titkos kódot is. Hogy a világ nem azért van, hogy rendet rakjunk benne, meg mindenhová odaérjünk, meg megegyük a spenótot, hanem azért, hogy nevessünk. 

Amikor este végre mindenki elcsendesedik, és anyu odakucorodik mellém, és már nem azzal foglalkozik, hogy merre áll a hajam, vagy hová tűnt a fél pár zoknim, akkor rájövök, hogy ez mégiscsak jó nekem. Mert ilyenkor anyu is kicsit gyerek lesz, és elhiszi nekem, hogy a földre dobott pulcsi valójában egy sárkány, és megkéri Sárkányeltávolító apát, hogy mentsen meg minket a rettenetes szörnytől. És akkor apa nevet. Ilyenkor, de csakis ilyenkor, hajlandó vagyok megígérni, hogy holnap... tényleg... talán... megpróbálok hasonlítani a Bezzegmásgyerekre. Ezen pedig együtt nevetünk.

Illusztráció: Zelei Marcell