A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Béres Tamás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Béres Tamás. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. január 7., szerda

Béres Tamás: Dióhullás

   Egy ragyogó őszi délután, amikor a nap sugarai sárgára színezték a faleveleket, elém gurult egy dió a Tarsoly utca egyik fájáról. Eszembe juttatta a mi öreg diófánkat, amit még nagyapám ültetett legénykorában a házuk udvarán, ami alatt nagyokat heverésztem kislegényként. Igen terebélyes volt, tenyérnyi leveleivel árnyékot vetett szinte az egész udvarra, pedig az sem volt éppen kicsi.
   Nagyapám azt a fát egy különleges dióról ültette nagymamám legnagyobb örömére, aki már akkor a szemei előtt látta, hogy hamarosan százszámra szedheti majd a fáról a termést. Abból aztán kalácsot süt, meg diólikőrt főz a téli hidegek alatt. Fiatal leveleiből pedig gyógyteát készít, ami kiváló a gyulladásokra, bélbajokra és szájnyavalyákra. Ha meg idő előtt őszülni kezdene a haja, akkor a zöld dióhéjból főzött tinktúrával zsemlebarnára színezheti, ahogy az ő nagymamája is tette.
   Nagyapa szeme kikerekedett, felnézett egy pillanatra a feleségére, miközben a frissen ültetett fa tövénél taposott egyet a földön és a fejét csóválta.
   – Arra te még nyugodtan aludhatsz vagy négyezret, hogy innen kosárszámra diót szedjél, de addig is… imádkozhatsz vasárnaponként, hogy gyorsan nőjön és sokat teremjen! – vágta oda nagymamának, majd megigazította a csemete törzsét, ami így már függőlegesen állt, mértani pontossággal az udvar közepén. Olyan helyen, ahol pár év múlva a nyári napfényben árnyékot vethet a verandára, ahol nagyapám ebéd után pipázni szeretett.

Köteles Kata illusztrációja

2024. december 3., kedd

Béres Tamás: kutyavilág

Ahogy közeleg a tél minden nap egyforma. Felkelünk, reggelizünk, majd leviszem Mancit sétálnia közeli parkba. A tévében is bemondták, napi három óra mozgás és friss levegő lassítja az öregedést. A tévében minden hülyeséget összehordanak, de ebben lehet valami, bár a vénség a fejünkre ült. Hosszú készülődés után indultunk. Már a lejutás is kész kaland. Ahogy kiléptünk a lakásból mindig háromszor kocogtatom meg az ajtót a lábammal. Ha így teszek, akkor soha nem lesz baj. Van, aki ezt babonának hívja, én inkább megszokásnak. Napi három étkezés, napi három óra friss levegő, három kocogtatás az ajtón, három lépcsőfokonként megpihenni. Tízévente három évvel fiatalodik az ember. Lehet benne valami.
Lassan baktattunk le a harmadik emeletről. Háromszor néztem vissza, hogy nem maradt-e nyitva az ajtó. Nem. Nem. Nem. Közben néztem az öreg társamat, könnyes lett a szemem. A hidegtől lehet. A lépcsőházban minden fordulónál megálltam, három emelet, három forduló. Mantráztam, három fok, megpihen, szuszog, majd minden egyes új lépést meg kell gondolni. Egyszerre léptünk. Együtt öregedtünk meg. Jól ismerjük egymás mozdulatát. Negyedóra alatt értünk le. Az órámra nézek, negyedóra, az háromszor öt perc. Ő is precíz típus, amikor bezárul a bejárati ajtó, minden alkalommal háromszor simítja meg, lehetne babona is. Én háromszor kocogtatom meg az üveget. Talán babona. Így szoktuk meg, így minden rendben lesz.
Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt! Miska a zöldséges visszaköszönt, háromszor bólintott. Már vagy ezer éve ismerjük egymást, de lehet, hogy háromezer is megvan. Ahogy közeleg a karácsony a narancsot, mandarint és banánt előre pakolja. Igazán jó illatuk van, már messziről megéreztem, megtöltötte az orrom. Bár én nem szeretem a gyümölcsöket, hármat szippantok a friss levegőbe.
A parkban kutyásokkal találkoztunk. Mindig van téma. Most a kutya időjárás volt. Minden felől ugatás, kórusban, három szólamban. Fújt a szél, szinte a húsig hatolt. Lógott az eső lába. Az egyik pocsolyában tükröződtek a rohanó felhők. Az emberek lefelé nézve siettek el mellettünk. Nem köszönt senki. Télen barátságtalanabbak a városlakók, mint nyáron. Biztos a szürkeség az oka. Minden évszak három hónap, mégse egyformák. Nem eszi meg a kutya a telet. Már a kutyák se olyanok, mint régen.
Nagy szél támadt, zsákszámra fújta le a színes leveleket a fákról. A kutyák beleugráltak. Mi csak néztük, butaság lenne ugrálni benne. Még fiatalkoromban minden levélkupacba beleugrottam, ma már nem. Ugorjon, akinek négy lába van!
Manci aznap este a szívéhez kapott, megfordult vele a világ, ájultan esett össze. Azt hittem itt a vég. Mindennek a legvége. Hármat gondoltam, háromszor csókoltam meg a homlokát, háromszor simítottam az arcát, háromszor öleltem meg. Ekkor hármat ütött a nagy ingás óra, háromszor dörrent az ég, felhők futottak a csillagos égen, árnyjátékot játszva a város felett.
Ahogy közeleg a tél közepe minden egyforma. Felkelünk, reggelizünk, majd leviszem Mancit sétálni a közeli parkba. A rádióban is bemondták, napi három óra mozgás és friss levegő lassítja az öregedést. A rádióban minden hülyeséget összehordanak, de ebben lehet valami, bár a vénség a fejünkre ült. Hosszú készülődés után indultunk. Már a lejutás is kész kaland. Ahogy kiléptünk a lakásból mindig háromszor kocogtatom meg az ajtót a lábammal. Ha így teszek, akkor soha nem lesz baj. Van, aki ezt babonának hívja, én inkább megszokásnak.

Kovács Mariann illusztrációja

 

2024. október 17., csütörtök

Béres Tamás: Sii

(c)Takács Viktória


    Minden macska másképpen nyávog. Különböző országokban pedig különböző macskanyelven
beszélnek. Figyelik az embereket és idomulnak hozzájuk. A magyar macskák öblösebb hangon, a francia
macskák inkább kényesebben, a dél-olasz macskák pattogósabban, a japán macskák hosszasan, de élesen
nyávognak. Hét éves koromig éltem Japánban. Anya Kisszékelyről repült el Kitakjúsú városába, hogy világot lásson, és éneket tanítson a helyi iskolában. Ott ismerkedett meg apával, aki kalandvágyból uta-
zott, és kitanulta a kormoránokkal történő halászatot is. Ez egy több mint ezer éves módszer, úgy hívják „ukai”. Abból áll, hogy az idomított madarak segítenek a halászoknak édesvízi pisztrángot fogni. Anya
és apa a kikötőben találkoztak a Kanmon híd lábánál, egy kis családi étteremben. Anya a wasabi szósztól
magyarul kiáltott fel. Apa a sarokban ebédelt és meglepődött, hogy olyan erős a mártás, hogy magyarul
kurjongatnak a vendégek. Beleszeretett anyába rögtön, még a söréből is adott neki, hogy ne csípje a száját
a szósz. Romantikus történet, igaz? Nekem így mesélték.
    Egy év múlva születtem meg, egy esős péntek délután. Az esőre nem emlékszem, de az eső és a tenger sós illatának elegye emlékezetembe idézi. Sokat sírtam, állítólag mintha macska nyávogott volna, azt mondta a helyi házmester. Anyáék jót nevettek ezen, de lehetett benne valami, mert plüss macskákat kaptam ajándékba, hogy ne sírjak. Mindenki Aoi Neko-nak, azaz kék macskának, hívott. Ez lett a becenevem.
    Sokszor voltunk a tengerparton a szüleimmel. Sétáltunk vagy ültünk a sziklákon, hosszú percekig figyeltem a hegyeket, a háborgó vizet, a zúgó szelet és közben nagyokat szippantottam a tenger sós illatából.
    Kyushu szigete a cseresznyevirágzás alatt a legszebb: minden rózsaszín, minden zöldell, minden éled,
ezer illat keveredik ezer illattal. Hat éves voltam és épp Kunisaki mellett piknikeztünk, köveket és érdekes
fadarabokat gyűjtöttem a parton, amikor észrevettem, hogy figyel valaki a távolból. Egy szürke-fehér
csíkos, vastag bundájú macskaféle állat volt. Leültem egy nagy sziklára. Az állat lassan közeledett, majd
mellém kuporodott és a fodrozódó vizet figyelte. Pont úgy néztünk ki, mint a kis herceg és a róka, amikor
a csillagos eget figyelték. Hosszú percekig nem mertem megszólalni.
– Szeretem a tengert nézni és hallgatni. Minden hullám más és más. Mindnek egyedi hangja van. Egyre
erősebb, ahogy a parthoz ér, aztán nem hallod többé – néztem a távolba.
De ő csak hallgatott.
– Nem is tudom, miért mondtam el ezt pont most, pont neked – folytattam. – Már régóta tudom,
illetve megfigyeltem, de még senkinek sem mondtam el – sóhajtottam.
– Sii vagyok. Vadmacska, és nem szeretem az embereket – felelte, de mégis az emberekről kezdett el
beszélni, vagy inkább nyávogni, de furcsamód értettem minden szavát.
– Miért beszélsz nekem az emberekről? – kérdeztem a vadmacskától.
– Másnak is próbáltam elmondani mindezt, de te vagy az első, aki nemcsak hallja, de érti is, amit
mondok – nézett rám komolyan.
– De még csak hat éves vagyok. Most megyek iskolába. Alig tudok valamit a világról. Az emberekről
pedig még annyit sem – szabadkoztam.
– A gyerekek többet tudnak és értenek a világról, mint a felnőttek – sírta el magát a macska.
Megsimogattam. Már nem sírt.
– Téged is meg szoktak vigasztalni, ha szomorú vagy? – kérdezte hozzám bújva.
– Meg. Az anyukám és az apukám. Pedig felnőttek.
– Lehetnek kivételek. Mint a macskák között. Vannak házi macskák és mi, vadmacskák. Macska, macska,
de mégse ugyanaz – gondolkodott el.
– Akkor én is tanítottam neked valamit? – néztem rá.
– Igen. Olykor közelebb kell mennünk a másikhoz... – mondta.
    Azon az egy héten át, amíg Kyushu szigeten piknikeztünk, minden nap találkoztunk és minden nap
megtudtunk valami újat a másikról.
    Hónapokig nem láttam aztán. Utoljára a házunk mellett pillantottam meg, ahogy az embereket figyelte.
Nem méregette őket, inkább megismerni akarta őket.
    Év végén, mielőtt a hideg évszak beköszöntött volna, visszautaztunk Magyarországra. A tenger helyett
a Duna hangját hallgattam, és rájöttem, hogy a hullámok itt is mind mások, nincs két egyforma köztük.
A hangjuk hasonló, de inkább öblösebb, mint a japán tengeri hullámok, azok élesebben zúgnak. Akárcsak
a macskák nyávogása, úgy a hullámok zenéje is más és más minden országban.
    Pár évre rá képeslapot kaptam Japánból, Kitakjúsú mellett adták fel, a yoshitomi-i postahivatalban.
Sii küldte. Tudósított a macskakaparás betűivel, hogy jól van, és rájött egy fontos hasonlóságra a vad-
macskák és az emberek között. Ha arra járnék újra, keressem meg, és szívesen elmondja az elméletét.

Kíváncsivá tett. Összecsomagoltam a legszükségesebbeket, még ajándékot is készítettem.
Ha anyáék elengednek, hamarosan indulok. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan győzzem meg őket.
Sii biztosan kijön elém a repülőtérre.