 |
| Illusztráció: Borsos Ádám (Szabadka, Október 10. Általános Iskola) |
A világegyetem méretéhez képest minden apró, de az a porszemecske, amiről a mesém szól, még földi szemmel nézve is pirinyó volt. Még egy mákszemnél is kisebb. Évmilliókig utazott az űrben, amíg szemcseszívében megszületett az elhatározás: keres magának egy napot, és hűséges bolygójává szegődik.
A gondolattól fellelkesülve kiszemelt magának egy szimpatikus galaxist, és egyenesen arra vette az útját. Az űr sötétjében végre feltűntek a galaxist kísérő ködök. Vajon túljut rajtuk? És ha nem találja meg a megfelelő csillagot, elhagyhatja a galaxist, vagy magába szippantja egy fekete lyuk?
„Arra vágyom a legjobban, hogy egy csillag bolygója legyek – gondolta. – Lesz, ami lesz, továbbmegyek!”
Nem tétovázott, belevetette magát a ködbe. Hosszú ideig nem látta a szikrázó csillagokat, csak didergett a pulzáló sötétben. Aztán egyszer csak véget ért a köd, és feltárult előtte a hatalmas galaxis.
„Mennyi-mennyi csillag! – ámult el a porszemecske. – Melyiket válasszam?”
Suhant a galaxis spirálkarjában, és megfigyelt számtalan csillagot. Voltak hideg fényű gőgösek, és voltak szenvedélyes perzselők. Voltak gyengék és szomorúak, akik még egy apró bolygócskát sem tudtak rábírni, hogy keringjen körülöttük, és olyanok is, akik egymással csatároztak, amíg egy óriási robbanással mindketten meg nem haltak. Végre megpillantott egy csillagot, amelynek meleg, hívogató fénye volt.
„Ez lesz az én napom!” – gondolta, és izgatottan vette felé az útját.
