Czeiner-Szücs Anita: A miákoló dió

 

Tuza Edit rajza

   – Eladjuk a házat – fogad anyám szia helyett.
   – Pakold össze a holmidat, csak ez a nap van rá! Holnap jön a költöztető kocsi. Ami itt marad, azért nem tudunk visszajönni később.
   Lefagyva álltam a bejárati ajtóban. Apu semmit se szólt. A lakáskulcs éles oldala szúrta a tenyerem. Nem mentem be, inkább az udvarra tántorogtam. Támolyogtam kábultan, lebegtem, mint lassú szélben egy megsárgult levél, ami most szakad el az ágtól.
   A diófa alatt álltam meg, megreccsent a cipőm talpa alatt a friss dióhéj. Újra ott voltam a mostban. A reccsenés észhez térített. Előbányásztam az udvaron lévő kisházból a rácsos ládákat, és pakolni kezdtem. A holmim helyett inkább diót szüreteltem. – Mi neveltük a fát, nem maradhat itt a termése… Diót fogok vinni magammal. Lehet, hogy más nem is kell – gondoltam.

Várfalvy Emőke: Az új szomszéd

 

Arra ébredtek, hogy ott van.
Senki sem értette, hogy került oda.
Mintha csak egy gomba nőtt volna ki a nap első sugaraiba kapaszkodva. A teteje mi tagadás, hasonlított egy gomba kalapjára.
A fala meg, mint az első sétáján ugrándozó kajla fülű kölyökkutya szőre. Puha és kedves.
Hogy lehet egy ház fala puha? Csak nem takácspókok szőtték?
A falubelieknek dunsztja sem volt róla.   
Ahogy arról sem, ki lakhat a titokzatos gombaházban?
– Talán manók – vélekedett a szomszéd.

Halász Bálint: Rettenetes Bendegúz

 

Azt mesélik, a Domb utcában egy napig állt egy toronyház. Egy késő nyári, felhős éjszakán ereszkedett le az égből a tizenhármas szám alá, egy foghíjtelekre. Előtte csak a környékbeli gyerekek jártak oda focizni és velük kergette a labdát egy koromfekete szőrgomolyag. A kóbor kutyát mindenki jól ismerte környéken. Fügének hívták, igaz, senki nem tudta, ki nevezte el így. De a Domb utcában a furcsaságok az élet megszokott részei voltak: a tizennégyes szám alatt egy németül folyékonyan társalgó papagáj lakott, a huszonöt előtt egy himalájai selyemfenyő szendergett és álmában a tobozairól énekelt. Így az égből pottyant torony fel se tűnt volna, ha a házzal együtt nem érkezik meg rettenetes Bendegúz is.
– Mit bámulsz? – rivallt le Bendegúz Fügére az új ház negyedik emeletéről.

Miklya Zsolt: Három ablak

 

Nem is ház ez, csak egy ajtó 

meg egy fal meg három ablak.

Ajtó előtt három morgás, 

ajtó fölé három vak-vak.

Vak-vak, vak-vak, vak-vak, vagyis 

háromemeletes vak-lak.

Jobban járok, ha ebédig

vakkantással békén hagylak.

Nyit az alsó, zár a felső,

lé loccsan az utcakőre.

Lefetyelni sose késő,

csont is elkéne ebédre.

Zár az alsó, nyit a felső,

csont helyett egy kavics koppan.

Csukva marad a középső,

naptükör az ablakokban.

Csukva marad a középső, 

de az ajtó mögött léptek.

Zöld az ajtó, zölden nyílik,

kicsi lábak, kicsi térdek.

Falat kenyér, kalácsforma,

falat tenyér, egyél szépen.

Hozok máskor is, ha ízlik.

Anyától, ha szépen kérem.

Csukva marad a középső, 

három közül a legkisebb.

Holdvilágnál halkan nyílik,

vak-vak, vakkancs, nem jössz többet?

Nem is ház ez, csak egy ajtó 

meg egy fal meg három ablak.

Naptükörbe zárva élnek,

holdvilágnál tárogatnak.

A Meseváros korábbi epizódjai itt érhetők el:
1. Köszöntő
2. Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai
3. Takács Viktória: Szobafogság
4. Pongó Ákos: A legpirosabb ház
5. Nagy Izabella: Olyan kis pici, rózsaszín házikó
6. Bertóti Johanna: kutyamonológ
7. Majoros Nóra: A szomorú ház
8. Smelka Sándor: Tanika és a Mindent Utánzó Umbrella Madár
9. Csányi Szilvia: Sakk? Matt!

Majoros Nóra: A szomorú ház

 

– Ebből aztán elég! – kiáltott fel a 14-es számú ház egy szeles reggelen. – Sajttá lyuggattok! Olyan vagyok, mint egy pár zokni elveszett, lyukas fele!
– Most akkor sajt vagy zokni? – kekeckedett a padlásán lakó bagoly.
A 14-es számú, ütött-kopott házban nem lakott más, csak egerek, tücskök, poloskák, gyíkok, pókok, hangyák, molylepkék, a padlásán pedig denevérek és a kekeckedő bagoly. Ezek a lakók pedig rágtak, fúrtak, kapartak.
– Rátok fogok omlani, és nem lesz otthonotok – nyafogott a ház.
– Ne panaszkodj, hanem keress egy embert, aki kitakarít – javasolta a bagoly.
– Még csak az kéne! – cincogták az egerek. – Az emberek azonnal egérfogót tesznek mindenfelé, és nekünk nyekk!
– Meg szúnyogriasztót, molycsapdát, mindenmérget – tették hozzá a hangyák. – Miattuk költözött ide a boly. Itt végre nem lakik ember, és nyugtunk van.
A ház gondolkodni kezdett.
– A bagolynak igaza van – dünnyögte. – Kéne egy gazda, aki kitakarít. No, de azt mégsem szeretném, hogy mérgezze az állatokat! Hiszen mégiscsak ők a lakóim! Sehogy sem lesz ez jó…
A ház sírva fakadt. Az egerek rágta lyukakon, amelyeken eddig sípolva nyomult befelé a szél, most kifelé csordogáltak a könnyei, az utcán elindult egy csip-csup patakocska.
Arra járt egy kóbor kutya, és belelefetyelt.
– Brrr, ez sós! – fintorgott. – Vajon honnan jön a víz, ha nem esik az eső?

Nagy Izabella: Olyan kis pici, rózsaszín házikó

 

A néni parókát visel és otthonkát,

műfogsora hófehér,

most boltba megy vásárolni,

rám emeli vizenyős szemét,

csontos kezét fejemre rakja,

kérdi, hát te, hogy vagy, kislegény?

A szaga öreg, meg a teste is,

de a szeme, ahogy mosolyog rám,

hívogat, oda, a házába haza,

úgy látom, követnem kellene, talán.

Nehéz szatyorral kezében, lassan csoszog,

én meg mögötte sunnyogok,

nem tudom, lesz-e vacsorám,

az alvásra még nem gondolva,

csak remélem, csak remélem,

hogy enyém is lehet az ő otthona.

Gyere, kislegény, mondja a szeme,

műfogsoros mosolya, ráncok a kezén,

félek belépni azért ide, persze,

kis rózsaszín házikó melegébe.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

A Meseváros korábbi epizódjai itt érhetők el:
1. Köszöntő
2. Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai
3. Takács Viktória: Szobafogság
4. Pongó Ákos: A legpirosabb ház

 

Pongó Ákos: A legpirosabb ház

 

A miénk a legpirosabb ház a városban.
Jó, lehet, nem a legpirosabb, de nekünk van a legzöldebb tetőnk, amibe egy kis sárga is vegyül. Jó, lehet, nem a legpirosabb vagy legzöldebb, de a miénk a legszélső. Persze csak ha a mi sorunkat nézzük, mert azért van, ami kijjebb van. Persze nem sokkal, éppen csak icike-picikét.
Az viszont biztos, hogy nálunk mindig ott repked egy kis méhecske és mivel méhecske máshol nincs, így csak nekünk van méhecskés házunk a városban. Hiszen köztudott, hogy madarakból, pillangókból sok van, de méhecskékből mindig csak egy repked városonként… Ugye? Lehet, hogy több is szokott lenni, de még nem láttam másikat errefelé!
Anya mindig mondja, ne másokéhoz hasonlítsam a házunkat, hanem örüljek annak, amilyen a miénk, attól lesz igazán különleges. Pff, ugye milyen butaság, hiszen mindig van egy legjobb, ezt minden gyerek tudja! Például az alsó szomszéd házának nagyon furi teteje van, mondanám, hogy csúnya, de tetszik, viszont ez egy titok és senkinek nem mondhatod el, oké?

Takács Viktória: Szobafogság

 

Tik-tak, tik-tak, tik-tak. Marci a bevetett ágyon feküdt és hallgatta a falióra ketyegését. Végtelenül hosszú és unalmas napnak nézett elébe, hiába volt vakáció. Igaz, csak magának köszönhette, hogy így alakult, mégis a szüleire haragudott. Kora reggel az anyukája Marcit is felébresztette, hogy ágyazzon be és öltözzön fel, mert a szobafogság nem érvényes, ha valaki délig alszik.
– A hűtőben van az ebéded – mondta, mielőtt munkába indult, de a megszokott, kedves mosolyának most híre-hamva sem volt.
– Szeretném, ha gondolkoznál a történteken – tette hozzá az apja, aztán Marci hallotta, ahogy kívülről bezárják az ajtót.
Hát most gondolkozik. Persze nem a történteken, hanem azon, hogy mivel üsse el az időt. A labdáját elvette Manci néni, akinek megint kirúgta az ablakát és összetörte a virágait az előkertben. Mondjuk a lakásban úgysem labdázhatna. A számítógépet és a videójátékot elzárták a szülei, szóval reménytelen. Tik-tak, tik-tak, tik-tak. Mennyi idő telhetett el? Csak öt perc? Te jó ég! Legalább fél órának tűnt! Végigmérte a polcokon sorakozó játékokat, de egyedül mind unalmasnak tűnt. Eszébe jutott, hogy megnézi, milyen ebéd várja a hűtőben, de csalódottan vette tudomásul, hogy semmi kedvére való nincs otthon. Anya egy adag tökfőzeléket és fasírtot szánt neki, ami talán a büntetés része.
Egyszer csak zajt hallott a bejárati ajtó felől. Nahát, a rég elveszett cicájuknak készült csapóajtó nyikorgott. Hamarosan egy szimatoló orr jelent meg a nyílásban, aztán egy kíváncsi szempár és végül egy kutyus.
– Hát te meg ki vagy? – szólongatta felvidulva a kiskutyát Marci. – Mit keresel itt? Játszani jöttél?
A kutyus először mindent szemügyre vett, aztán többször körbeszaladt a lakásban, végül leült a kisfiú elé és tágra nyílt szemmel bámult rá. Aztán hatalmas hancúrozás kezdődött. Kergetőzés, zoknirángatás és rohangálás zaja nyomta el az unalmas ketyegést.
Amikor Marci izzadtan és kipirulva heveredett el a szőnyegen, tekintete megpihent az órán, és el sem hitte, amit látott. Eltelt az egész nap! Éppen csak annyi idő maradt, hogy a kutyus hálásan eltüntesse a tökfőzeléket és a fasírtot. Közben Marci összeszedte a széthajigált zoknikat és megigazította a feltúrt ágytakarót. Mire végzett, a kutyusnak hűlt helye volt. Ahogy jött, úgy távozott: a csapóajtón keresztül. Éppen időben, mert hamarosan zörgött a kulcs a zárban és megérkezett Marci anyukája.
– Szerintem eleget bűnhődtél mára – mosolygott. – Mivel szépen megetted a tökfőzeléket, vacsorára sütök neked palacsintát, jó? – borzolta meg Marci haját és mosolyogva zárta karjába a kisfiút.

Szerkesztette: Majoros Nóra


A Meseváros korábbi epizódjai itt érhetők el:
1. Köszöntő
2. Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai

Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai

 

A réteket és mezőket mindig egy erdős hegy őrzi. Legalábbis Margó így gondolta.
Mint egy nagy, szőrös óriás, óvja a hegyvidékét, küldi neki a csapadékot, és ellátja árnyékkal. Keskeny házikója is épp egy ilyen bölcs és nyugodt hegy oldalában ült, köröskörül véve további keszekusza házikókkal. A házikók tele voltak muris emberekkel, és a bohókás gyerekeikkel.
Valami azonban kizökkentette a kisvárost. Vagy legalábbis kizökkentette Margót. A templom tetején megrepedt az eresz… csipp… csupp… csak egy apró repedés, de mégis, mint egy metronóm, végeérhetetlenül és magabiztosan csepegett az őszi csapadék… csupp… csipp…

Margó pontosan tudta, hogy melyik napon repedt meg a templom eresze. Kedd reggel ovi előtt ecsettel rohant a létráért, hiszen küldetése van: telis-tele fogja festeni a tetőt szivecskékkel. Már a fele készen is van. Azon a reggelen festegetés közben valami megzavarta, vagyis édesanyja hangos sopánkodását, hogy elkésnek az oviból. Egy madár elejtett egy kavicsot, avagy méretéből ítélve inkább követ, és hatalmasat koppant az ereszcsatornán. És akkor elkezdődött. Csipp, és csupp…

Ez történt a hét elején, azóta Margó nem tudja kialudni magát, így a  reggeli feladatát sem tudja folytatni. Csipp… csupp…
– Ennek ma véget vetek! - jelentette ki magabiztosan.
Van még idő fürdésig, anya épp nem figyel. Talán ma sikerül. Fogta hát a csizmáját, és halkan kiosont az ajtón egy kötéllel és egy kalapáccsal. Apa mindenhova kalapácsot visz, így biztos ez a megoldás. A kötelet egy kalandmesében látta, ugyan olyan karmos izé nincs a végén, de Margó ügyes tornász, legalábbis az óvónéni ezt mondja.

A templom bejáratánál figyelmesen hallgatózni kezdett. Csipp… balról jött. Csupp… nem, jobbról. Csipp-csupp… igen, erre lesz. Mint egy véreb, mesteri pontossággal belőtte a hang forrásának helyét, de ahogy szedte lábait, valami furcsát hallott. Csipp… Csepp… Brrr… Csupp… Csipp… Vrrr… Csupp… Grrr… Óvatosabban hát, de magabiztosságából nem veszítve, odalopózott a törött eresz alá. Egy árva kutyus, valahol a kölyök és a felnőtt között, valahol a vizsla és a kuvasz között, és igen, valahol egy ócska lábtörlő és egy törött eresz között kuporgott, fázott, és mint Margó, próbált aludni.

Arra gondolt, végre lesz egy kiskutyája, ahogyan azt mindig is akarta. Fogta a kötelet, és közelebb ment. De ahogy lépett egyet, lába alatt összemorzsolódott egy falevél, és a kiskutya felpattant.
– Nem kell félni, kicsi Csippcsupp! – nyugtatta a kislány – Jöttelek megmenteni a hidegtől. Minden rendben lesz!
De a kutyus nem értette, és ahelyett hogy megbízott volna Margóban, a kalapácsában és kötelében, inkább hátrálni kezdett. És mikor látta, hogy a kislány nem teszi ugyanezt, nem volt más választása: futni kezdett, ahogy csak a kicsi lábai bírták.

Margó kergette egy darabig, de végül szem elől vesztette egy utcasarkon. Órákig kereste minden bokorban, minden csúszda alatt, minden általa ismert búvóhelyen. Kereste az eresz alatt hazafelé, hátha visszafutott Csippcsupp a lábtörlőre. De mindhiába, az árva kutya eltűnt, és az eresz repedt maradt. Azóta is, minden este, mikor Margó meghallja a templom csippjét és csuppját, arra gondol, vajon az ő Csippcsuppja otthonra lelt-e ebben a szeleburdi kisvárosban.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Miklya Zsolt – Miklya Luzsányi Mónika: Balázs a küszöbön

A minap betévedt hozzánk egy süni. Ragyogó szemeiről eszünkbe jutott Csukás István és Sün Balázs. S hogy nem olyan rég írtunk egy folytatást a családi történethez.

Balázs a küszöbön

Csukás István: Sün Balázs című meséje nyomán

Erdőszélen, erdőszéli

völgy ölén túl volt egy város.

Nem egy világ-, csak egy

közepes forma kertváros.

Volt ott minden, ami szemnek-

szájnak kedves, s ami szívnek.

Például egy süniház.

Ottan lakott öt süntestvér,

Sün Anetta,

Sün Atilla,

Sün Esztella,

Sün Emese,

s a legkisebb,

Sün Csanád.

S persze édes-

anyjuk, -apjuk:

Sün Melinda,

Sün Balázs.

Mindig együtt vacsoráztak,

ahogy régen volt szokás,

amikor még heten voltak

asztal körül a testvérek,

Ali, Piri, Adi, Dorka,

Deme, Tiha és Balázs.

Azóta mind jól megnőttek,

ki erre, ki arra jár,

de a közös asztalemlék

minden sünit visszavár.