Átváltozás (Ecsédi Orsolya, Janisovszky Georgina és Krolikowki L. Lilian alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Janisovszky Georgina fotogramja

Ecsédi Orsolya: Szárnyak

Teljes átalakulással csak rovarok

fejlődnek – a tankönyv szerint. De én tudom,

amit tudok. Ez itt most még nem én vagyok.

Nem teljesen. Aki azt hiszi, tévúton

jár, mint a fizika, ami szerint talán

a dongónak sem kéne tudni felszállni,

csak neki nem szóltak, így csinálja lazán.

Nekem szóltak. Sokszor. Ezért már akárki

magyaráz, nem számít. Tudom, amit tudok.

Díszes burokban rejtőzöm, csipkeszálból

és mosolyból szőttem, hogy békén hagyjatok,

míg bent a szárnyaim növesztem. Ha százszor

ismétlitek el, miért nem sikerülhet,

én százszor felelem: a tankönyv, a tanár,

a Wikipédia, a teljes internet,

a suli, az influenszer médiasztár,

a lexikon és a Discovery Channel,

plusz a szüleim egytől-egyig tévednek.

Én tudom, amit tudok. Érvelnem se kell

nektek, hitetlen ólomcsipke-lényeknek,

úgyis látjátok majd saját szemetekkel,

olyan biztosan, mint ahogy a Föld forog.

A vállaim bizseregnek minden reggel.

Én egy napon igenis repülni fogok.

 

Szerkesztette: Nagy Izabella

 

Krolokowski L. Lilian illusztrációja

Együtt (Bechtel Helga, Kovács Réka Barbara, Murányi Zita és Smelka Sándor alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Kovács Réka Barbara grafikája

Smelka Sándor: Elongo-song - Együtt

(improvizáció dobra és gyerekhangra)

Szép életünknek dús mesetornyán

táncolunk vígan: sok elefántormány.

Szép életünknek dús mesetornyán

mondd: elongo, mondd: elongo!

Szép mesetornyunk lesz majd a bunker,

mint kókuszpálmát, elrejt a dzsungel.

Szép mesetornyunk lesz majd a bunker,

mondd: elongo, mondd: elongo!

Kurjant a csónak, ringat a Kongó,

vár ránk egy kuckó, ott velünk oly jó.

Kurjant a csónak, ringat a Kongó,

mondd: elongo, mondd: elongo!

Álmodjunk földet, hol téged is várnak,

ha nincsen lábad, kaphatsz ott szárnyat.

Álmodjunk földet, hol téged is várnak,

mondd: elongo, mondd: elongo!

Szép életünknek dús mesetornyán

táncolunk vígan, éneklünk spontán.

Szép életünknek dús mesetornyán

mondd: elongo, mondd: elongo!


Szerkesztette: Miklya Zsolt

Mabele és az árnyék (Majoros Nóra és Szulyovszky Sarolta alkotásai)

Illusztráció: Szulyovszky Sarolta

Majoros Nóra: Mabele és az árnyék

Mabele meglátogatta a nagynénjét. Amikor hazafelé tartott, elhaladt egy farmer kertje mellett. A kerítés mentén selyemakácok sorakoztak. Mabele megállt az árnyékukban hűsölni. Egyszer csak az egyik ágra leereszkedett egy lombszínű madár. Ahogy hintázott az ágon, megmozgatta a leveleket, és Mabele érezte, ahogy az arcán táncot lejt az árnyék.

          – Üdvözöllek, bölcs madár! – köszöntötte udvariasan Mabele, mert tudta, hogy a zöld turákók az erdőszellemek madarai.

          – Üdvözöllek, Mabele – felelte a zöld turákó. – Üzenetet hoztam neked.

          Mabele tisztelete jeléül összeérintette az ujjait, és biccentett.

          – A fa, amelyiknek megpihentél az árnyékában, világot szeretne látni. Megengednéd, hogy testet cseréljen veled, amíg egyszer lemegy és felkel a nap?

          A lány elgondolkodott. Vajon milyen lehet egyhelyben állni, nem mozgatni a lábát, a kezét, nem beszélgetni más emberekkel? Aztán eszébe jutott, hogy a fa hűs árnyékot adott neki. Szerette volna kimutatni a háláját, ezért, beleegyezett, hogy egy napra testet cseréljen a selyemakáccal. 

          A turákó hármat rikkantott. Mabele érezte, ahogy a testéből mély gyökerek szaladnak a föld mélye felé, és szomjasan kutatnak vízcseppek után. A törzsét erő járta át, az ágai vágyakozva nyújtóztak az ég felé. Körülnézett, és olyan messzire ellátott, ahogy emberként csak olyankor, amikor felmászott egy fa tetejére. Lepillantott az útra, ahol a karcsú, tarka ruhába öltözött fa-Mabele vidáman szökdécselve folytatta útját a falu felé.

Amahle játszik (Hétvári Andrea, Márialigeti Anna és Szoboszlay Eszter alkotásai)

Hajdú D. András fotója

Szoboszlay Eszter kisplasztikái

Hétvári Andrea: Amahle játszik

/Hétfőtől péntekig/

Hétfőn felhőket gyúrok.

Csupa kékek lesznek tőle az ujjaim.

Festékesek, hihi! 

Aztán sarasak.

Sárban tocsogni a legjobb.

Gyere, felhőgombóc, 

zivatartáncot járok veled. 

Szállj le, ha Amahle hív!

Kedden pettyekből 

labdákat álmodok.

Eperpiros, felhőkék, 

napsárga pöttyök

gurulnak, amerre látnak.

Milyen évszak van ma?

Imvula, mmiri, mvua!

Imvula, mmiri, mvua!

Esőanyám, dobolj könnyeket!

Esőanyám, dobolj könnyeket!

Szerdán végre kisüt a zivatar.

Ha a kosaramba csillagokat 

gyűjtenék, vajon nagyobb

fényesség lakna idebenn?

Tata azt mesélte, egy napon

valamennyien egy-egy ilyen

távoli csillagra repül a lelkünk.

Ki tudja, talán igaza van. 

Csütörtökön feketén zúg 

a homoksivatag.

Tudod, mivel foglak felvidítani?

Éjszaka holdaranyért repülök az űrbe.

A holdaranyból holdpalástot szövök 

meg zoknikat. A maradékot elásom 

a kertben. Minden éjjel megöntözöm. 

Pénteken sem feledkezem meg róla.

Háromszáz év múlva a holdaranyfa

felhőgombócokat érlel, amik felszállnak

az égbe. Aztán kincset sírnak a felhők.

Mi meg nevetve táncolunk

alattuk az esőben.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Márialigeti Anna illusztrációja

Lingala szavak

amahle = szép, gyönyörű, legszebb

imvula = eső, zápor

mmiri = víz

mvua = eső (szuahéli)

Szimbiózis (Csík Mónika és Könyves Tímea alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Könyves Tímea grafikája

          Csík Mónika: Szimbiózis

          Gyakorta gondolok az elefántra.

          Úgy motoz itt belül, miképpen

          éjjelente lépdel az álmaim között –

          egyik álom léckerítését bedönti,

          a másik álom ablakszemén kikémlel,

          figyeli, vajon az üvegen túli látvány

          ismerős-e, netán már egy másik világ.

          Az elefánt néha kék, máskor piros,

          kicsi gombszemei kopottasak,

          mintha sufniból lomizták volna,

          de megvan minden gomblyuka

          (szabályos tűhelyek a kör közepén)

          ő maga meg, akár hízékony tócsa,

          cseppenként itatódik át a padlódeszka

          szétfutó, kusza repedésein.

          Az elefánt gyakorta gondol arra,

          hogy én gyakorta gondolok-e rá.

          A füleit mozgatja ilyenkor, pillog,

          ormányán egyensúlyoz percekig,

          egy fa törzsén a hátsóját vakarja,

          teketóriázik, porfürdőt vesz, sőt

          pózol is, akárha fényképeznék.

          Rejtély, miről álmodik egy elefánt.

          Az még rejtélyesebb, hogy efféle,

          gombszemű, bolhapettyes példány

          álmodik-e erdőt, Szaharát, füvet,

          okrát, ananászt, banánt, halakat,

          fügekaktuszt, bálnaborjat, tüzet,

          telet is talán, vagy csak nyarakat,

          más elefántokat álmodott-e néha,

          végtelen létrát, nekidöntve az égnek,

          homokdűnék közt imbolygó árnyakat.

          A tétova árnyak álom- és füstszerűek,

          könnyedek, akár a remegés, ami

          átfut a tájon, mielőtt lebukna a nap,

          majd a hőséget hűs gyanakvás váltja:

          vajon mi minden mehet végbe éppen,

          honnét az újra és újra ismétlődő zaj –

          esetleg eső szemerkél, piros labda pattog,

          pöfeteg hajók kürtje hördülhet messze,

          csészébe tealevél pereg, fűtenger hullámzik,

          kecskesajt peremén penészvirág sarjad,

          gyümölcsöktől roskad egy háncskosár,

          épp kihal egy nyelv, dombokon túl vad

          állatok inalnak, egészen közel a vízhez.

          Gyakorta gondolok az elefántra,

          hogy ismer-e félelmet, miközben

          harcol, kutat, elrejt valami lényegest,

          repedések között téblábol vakmerőn,

          a szabadságra gondol vagy terhet cipel

          (mennyi életet hurcol bőre redőiben?)

          és olyképpen bocsát-e meg, miként felejt –

          belátóan, lassan, kérlelhetetlenül,

          talán majd kiderül, tülkölni tud-e,

          mielőtt végleg útra válna belőlem.

          Szerkesztette: Miklya Zsolt

Csík Mónika kalligramja

Butu és a hold alakú folt (Kalatha Sofia és Kasza Eszter alkotásai)

 

Kalatha Sofia fotogramja

Kasza Eszter: Butu és a hold alakú folt

Potopoto és Pilipili megint kicsúfoltak, mert a szemem mellett egy foltban világosabb a bőröm. Múltkor azt mondták, Butu, te úgy nézel ki, mint aki egy serpenyő ellen vesztett csatát, előtte pedig azzal piszkáltak, hogy olyan az arcom, mint egy széthasadt kókuszdió. Ma azt mondták, sarlófej. Hogy a papagájok rikácsolnának a fülükbe! Nem szeretek velük barátkozni. A nővérem is kinevet néha, szerinte a foltom olyan, mint egy banán, és ezért jövök ki jól a csimpánzokkal. A nagyi szerint olyan a foltom, mintha a szellemek rajzolták volna a fogyó holdat az arcomra babakoromban, ezért nem félek a sötétben. Amikor ezt mondja, meg is simogatja a göndör fürtjeimet. Anya szerint ne beszéljünk a szellemekről, mert még meghallják a faluban, és kitalálják, hogy a rossz szellemek vitték magukkal a bőröm színét.
          Amikor elegem van ebből a sok ostobaságból, és végeztem a tennivalóimmal – vizet hoztam a folyóról, fát gyűjtöttem a tűzhöz, és megetettem a tyúkjainkat –, olyankor a dzsungel felé veszem az utamat. Minden ösvényt ismerek a környéken.
          A közelben tanyázó csimpánzokkal tényleg összebarátkoztam, ez nem vicc. Amikor először mentem a közelükbe, megdobáltak banánhéjjal, de vittem nekik gyümölcsöt a faluból, és a csimpánzfőnöknek tetszett a felajánlásom. Azóta gyakran meglátogatom őket, és otthonról csenek banánt vagy ananászt nekik. Jófejek, még egyszer sem szóltak be a foltom miatt.

6. fejezet. Átváltozás

 

Hajdú D. András fotója

Világos van – aztán sötét. Nem látok – aztán látok. Most még rossz, most már jó. Most szomorú vagyok, de felvidulok. Minden változik körülöttünk, néha rosszabbra fordul, néha jobbra, ár-apályként hullámzik a világ. Ezúttal olyan alkotásokat gyűjtöttünk egy csokorba, amelyek a változásról, és az ebben rejlő csodáról szólnak. Megelevenedik a gyerekkori játékelefánt, telnek a napok, a napokkal együtt játszik és nő a gyerek. Egy kisfiút csúfolnak, de a furcsasága erővé változik, ami életet ment. Egy fa emberré változik, egy lány fává. A sok változás mögött mégis van, ami állandó. S hogy mi lehet ez? Kövesd alkotóinkat Afrikába, hogy felfedezhesd a titkot!

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 10-14 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Lodja, 2024 június. Ugyanaz a kis ház, ugyanaz a szoba. Tavaly jártunk itt, és olyan, mintha semmi nem változna. Itt megállt az idő.
Persze, Kongóban gyakran érezzük, hogy semmi nem változik. Így pláne, ha éves távlatban ugyanoda érkezünk vissza: a házikó áll, az udvar felseperve, tiszta, a fák, növények hűségesen őrködnek. Van is min, hiszen ez a ház kb. százéves lehet, a metodista missziósok építették valamikor 1920-ban. Az pedig, hogy minden olyan érintetlen, a helyiek hűségét bizonyítja. Itt semmihez nem nyúlunk, de mindent őrzünk, hiszen Father John hagyta így, lehet, hogy holnap betoppan, és akkor várja a kész szoba. Közben Father John már régen átlépett a másvilágra, újak meg alig jönnek, akik igen, azok is csak látogatóba.”

Varázsút (Gaál Mici és Várfalvy Emőke alkotásai)

Gaál Mici illusztrációi

 

Várfalvy Emőke: Varázsút

Felettünk nagy kék tó lebeg,

égboltnak hívják a hegyek.

Benne tán láthatnám magam,

ha lenne egy varázsszavam.

 

De most nincs más, csak a kút,

hova pont fél nap az út,

s fél napig jövök majd vissza.

Az égbolt vize, mondd, tiszta?

Ha oda akarok menni,

elég-e papucsot venni,

s ha kifogy az ösvény végre,

sétálni fel, fel, az égbe?

Elérem azt a kék tavat,

hol inni bárkinek szabad,

rajta egy kis csapot nyitok ki,

amire azt írták: liloki. 

S ezután minden kisgyerek

tavunknál táncol és nevet.

Mesélik, egy fiú régről

friss vizet hozott az égből.

Szerkesztette: Bertóti Johanna

Lingala szavak:

liloki = varázslat, mágia

A csodatévő bot (Hanga Réka, Kertész Edina és Szabó Imola Julianna alkotásai)

 

Hanga Réka grafikája

Kertész Edina: A csodatévő bot

Volt egyszer egy hajóskapitány, aki a világ minden tengerét bejárta és ezer csodát látott. Járt a zöld Borneóban, ahol törpeelefántot látott, hallgatta a bálnák énekét Grönlandnál, úszott cápa elől Ausztrália partjainál. Ám minél messzebb járt a világban, annál szomorúbb lett a szíve. Maga sem tudta, mi bántja, de sem a repülőhalak, sem a partokon sütkérező fókák nem tudták többé felvidítani.
     Egy nap a hajót Afrika partjaihoz sodorta a vihar, és a legénység szétszéledt, hogy ennivalót és friss ivóvizet szerezzen. A hajóskapitányt egy folyó mellett érte az este. Leült a víz partjára, és nézte, ahogy a nap vörösen a vízbe bukik. Ekkor varázslatosan szép éneket hallott. A hang a folyó közepéről jött. A víz lassan szétnyílt, és egy vízitündér emelkedett ki belőle. Hosszú haja a vállára tapadt, karján egy fénylő kígyó pihent.
     – Miért bánkódsz, hajóskapitány? – kérdezte.
     A hajóskapitány térdre esett.
     – Bejártam a világot, mégis szomorú a szívem, bárhová is megyek. Segíts rajtam, vízitündér!

Mosás (Bertóti Johanna, Miklya Zsolt és Rácz Eszter Anna alkotásai)

Hajdú D. András fotója

 

          Miklya Zsolt: Ruhamosó asszony éneke

          Moccan a váll 

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          és roppan a térd

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          és roppan a térd

          és csobban a láb

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          csak élni tanulj

          míg csobban a láb

          és roppan a térd

          és hajlik a hát

          és moccan a váll

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az asszony imája

          Szerkesztette: Nagy Izabella

Rácz Eszter Anna illusztrációja

Időcsónak (Hétvári Andrea, Klesitz Piroska és Korsós Éva alkotásai)

 

Hajdú D. András fotói

Korsós Éva grafikája

Hétvári Andrea: Időcsónak

Föld, föld, jádezöld.

Ég, ég, lávakék.

Lenn a földben, fenn az égen

elrepült egy páva rég.

Gyémánt ragyogás

fák közt kutat ás.

Lenn a vízben, fenn a légben

visszajár a csobbanás.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Klesitz Piroska illusztrációja

Forrás (Babarczy Myriam, Czeiner-Szücs Anita és Jankovics Emília alkotásai)

Hajdú D. András fotója

 

Czeiner-Szücs Anita: Libulu tükre

Nina és Zuwa kertje összeért. A két udvar határán majomkenyérfa emelkedett, vastag törzsének egyik oldala a kislány, a másik a kisfiú földjén tornyosult. Nagy ritkaságnak számított azon a vidéken egy ekkora famatuzsálem. A faluban úgy tartották, varázserővel bír, és Baobabnak nevezték el. Viháncolva kergetőztek körülötte a gyerekek. Amint felkelt a perzselő nap, első dolguk volt versenyt futni az égimeszelőig. Nina gyakran orra is esett a saját lábában, annyira hebehurgyán igyekezett. Zuwa, hogy a lánynak kedvezzen, sokszor azt játszotta, lassú, mint egy álmos légy.
     – Olyan jó, hogy te itt vagy és felvidítasz. Ha veled nevetek, elfelejtem a reggeli szidást – sütötte le a szemét a kislány.
     – Az én apám túl szigorú. Te vagy az egyetlen, aki velem kacag, az egyetlen, aki lát engem – nyílt meg a fiú, és azért, hogy mosolyogni lássa Ninát, öklével dobolt a mellkasán és majomhangokat adott ki: azt játszotta, ő a környék leghangosabb és legerősebb gorillája.
     – Elmondod, miért szidtak meg reggel? – kérdezte később Zuwa.
     – El… Megint nyitva felejtettem a csirkeól ajtaját, a kis tyúkocska elszökött, és amikor utána kaptam, még a tojásokat is kiejtettem a kezemből – szipogta.
     – Nem így akartad. Ez bárkivel előfordul.
     – De velem a szüleim szerint túl gyakran.
     – Ne aggódj, megkeresem veled a tojót, és minden jóra fordul – biztatta a kislányt Zuwa.
     Nina letörölte a könnyeit, és már szaladt is a barátja után. Végül együtt terelték vissza a csirkeólba a tyúkocskát aznap délelőtt, és máskor is, amikor az ólajtó véletlenül nyitva maradt.

5. fejezet: Mami Wata

 

Hajdú D. András fotója

Csipp, csepp, csöpög, locsog, csobog, folyik ömlik és esik, szitál, hullámzik, habzik, sodor és hűsít. Ez a víz, amely lehet forrás, patak, eső vagy éppen könnycsepp. Lehet, hogy egy kút mélyéről kell kinyerni, és olyan is előfordul, hogy elárasztja a falut, és menekülni kell előle. Hordhatjuk a vizet vödörben a fejünkön, és hordhatnak a folyó hullámai a hátukon. A víz éltető erő, és mindig körbelengi egy csipetnyi varázslat. Afrikában mami watának hívják a vízi szellemeket. Leginkább női szellemek, néha sellők. Néha veszélyesek, néha bölcsek, lehetnek kedvesek és segítőkészek, vagy éppen mérgesek.

A következő hetekben ők lesznek az idegenvezetőink, és a vizek világába kalauzolnak bennünket. Együtt énekelnek a ruhát mosó asszonyokkal, teljesítik a hajóskapitány kívánságát, vagy éppen elveszett szerelmünk nyomára lelhetünk. Ahogy a víz szellemei komolyak és fontosak, úgy az Író Cimborák is komolyabb témákat dolgoznak fel ebben a fejezetben, a szövegeket nagyobb gyerekeknek (és gyereklelkű felnőtteknek) ajánljuk.

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 10-14 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Ma délután szép nagy vihar volt. A házainkban ilyenkor itt is, ott is nagy tócsák képződnek. A szél a szúnyoghálón keresztül, permet formában befújja az esőt a szobába. Ilyenkor le kell pakolni az asztalról, mert eláznak a dolgaim. Ez nálam igen körülményes mert nagy a bazár...
     Házaink nagy hibája, hogy a padló szintje a talaj szintje alá esik. Ezért ha nagy eső van, szépen befolyik a víz. Szóval én szereztem egy lapátot és elkezdtem árkot ásni, közben kiabáltam a szomszéd testvérnek: Dávid, gyere, mert árvíz van! Semmi válasz. Gondoltam, nincs itthon, mert nem válaszolt. Egy idő után benyitok hozzá, mert hozzá is ömlik be a víz. Hát a testvér az ágyon ül, és szemléli a dolgok folyását, nem hiába ő a házunk nagy filozófusa. No, ezen okulva kezdtem el a házamat kiásni, helyesebben körülárkolni. Jött segíteni a kis barátom is: a 6 éves Kosongo. Nagyon zsivány fickó, és persze állandóan kunyerál. Az iskoláját részben én fizetem, két naponta jön és kér radírt, ceruzát, füzetet, gatyát, krétát, biciklit. Nehéz ellenállni, mert mosolyogva rád néz és elolvadsz... Nos, ő segített, irtó lelkesen kapálta a földet. Utána meghívtam egy kis gyümölcsevésre. Később kérdeztem: mit kérsz még? Akkor sóhajtott egyet, sóvárgó szemekkel rám nézett, és suttogva mondta: kenyeret. Hej, kisember, úgy látszik kenyeret nem igen szoktál enni! Miközben két szelet kenyeret megkentem neki margarinnal, kicsit elgondolkodtam. Eszembe jutott egy történet, amit kisiskolás koromban olvastam: a szegény éhező gyerekek a gazdag nemes úrnál vajas kalácsot kapnak, és életükben először meleg kakaót isznak. Most én vagyok a gazdag nemes? Bizony gyorsan elfelejtjük, hogy körülöttünk az emberek naponta csak egyszer esznek, és kb. mindig ugyanazt.”

Afrikai hírmondó 2.

Újra jelentkezik az Afrikai hírmondó! Ezúttal arról olvashattok, hogyan készültek a projekt szövegei és grafikái. Eleinte rengeteg fotó és egy lingala-magyar szószedet állt az alkotók rendelkezésére, majd később a szövegek és képek ihlették a résztvevőket további művek elkészítésére. Diana Sotóval, Kiss Dorinával, Horváth-Dobó Dorottyával, Petrovits Olgával és Bódi Katival Hoványi Anna beszélgetett arról, ki hogyan élte meg a Kukucs! projekt alkotási folyamatát. Ha belepillantotok a beszélgetésbe, messzelátónk túlsó végén megláthatjátok a beszélgetőpartnerek kukucskáló szemét is!

Aki a túloldalon kukucskál: Hoványi Anna

Hoványi Anna: A Kukucs! projekt egy különleges alkotáslánc, ahol fotók inspirálnak szövegeket, szövegek illusztrációkat és fordítva. Meséljétek el, nektek honnan jött az ihlet: Hajdú D. András egyik fotója, esetleg az egyik alkotótársatok műve fogott meg titeket? 

Bódi Kati: Rendkívül inspiráló a fotós anyag, többet is választottam továbbdolgozásra. És volt olyan is, hogy kész szöveget kaptam, amikor az írói látásmódhoz kapcsolódtam a magam vizuális eszközeivel.

Kiss Dorina: Nálam az ihlet forrása kettős volt: a projekt elején alaposan átnéztem az összes fotót, amit András készített, később ehhez csatlakozott Varsányi Orsi vibráló, életkedvet sugárzó illusztrációja. Ahogy megláttam a lombos fát és az gyógyulásra váró emberek sorát, azonnal beugrott, hogy ez egy igazi trópusi váróterem. Elképzeltem, ahogy a helyi gyerekek ott kíváncsiskodnak, és már meg is volt a történet vázlata. (Váróterem a fa alatt)

Vihognak a srácok (Bank Eszter Katalin, Kneipp Virág Gerda, Korsós Karolina és Smelka Sándor alkotásai)

Kneipp Virág Gerda grafikája

 

Bank Eszter Katalin: Bújócska

mit látok a kamerán túl?

világot, mi elém tárul:

esőerdőt és szavannát,

Afrika egy kis darabját.

huncut szempár néz a képbe,

kíváncsiság van-e benne?

tükröződik, mint egy álom,

mosolya a kamerámon.

lubickol a vízben a nap,

mosóedényből lesz kalap;

lombok alatt sárga lepkék,

velük együtt kergetőznék.

sáros úton apró lábnyom,

kukucs – mondod, játszol, s játszom;

bújócskáznak fények, árnyak,

kukucs – mondom, látsz és látlak.

Szerkesztette: Dávid Ádám

Hajdú D. András fotója

Vajon milyen a zöld? (Várfalvy Emőke és Tuza Edit alkotásai)

Tuza Edit illusztrációja

 

Várfalvy Emőke: Vajon milyen a zöld?

A nagypapám azt mesélte, hogy vannak helyek a világon, ahol a falból folyik a víz. Tiszta és hideg. Vagy meleg. Vagy amilyet akarnak. Nem kell forralni, mielőtt megiszod vagy méregetni, hogy a kistesóidnak is jusson. Csak odamész a falhoz, a saját csapotokhoz, kinyitod és akár két pohárral is ihatsz. Megtöltetsz vele egy egész lavórt, sőt, akár egy akkor edényt is, amibe beleülhetsz. Az ilyen edényt a nagyapám szerint kádnak hívják és vannak helyek a világon, ahol mindenkinek van ilyen. És minden nap fürdenek benne. Csoda.
     Nálunk a víz nem csoda, Óriás hozza. Vagyis ő segít elhozni. A hátán hordja azokat, akiknek épp a vízhordás a dolga, viszi őket míg a Nap egészen magasról süt. Akkor megérkeznek a kúthoz, amibe nem vödröt lógatnak, a mi kutunk egy nagy közös csap egy hosszú cső végén, ami nagyon mélyen nyúlik le a földbe. Itt mindenki feltölti a saját kannáját. Óvatosan, hogy a lehető legkisebb levegőbuborék se maradjon a kannában. Aztán visszaülnek Óriás hátára és akkor érnek haza, mikor a Nap már aludni készül. Nagyon várjuk őket. 
     Én még sosem ültem Óriás hátán, de már messziről megismerem a hangját. Morog, de nem azért, mert mérges, hanem mert nálunk csak gyalogutak vannak, amiken ő nehezen jár. Néha el is akad. Olyankor prüszköl. Kínlódik, kiabál, míg a faluból anyák, apák, gyerekek oda nem szaladnak hozzá és tolják, míg újra járni tud. Nagypapa szerint minden a vezetőn múlik. Azon, aki Óriásnak megmutatja, merre kell mennie. A vezetőknél nem az a fontos, hogy milyen erősek, hanem az, hogy milyen okosak, türelmesek és óvatosak.