 |
| Gillich Luca illusztrációja |
Két kis copfja libeg-löbög,
új rajzával Gyöngy elszökött.
Apához fut: nézd csak, ezt nézd,
így pancsol egy jó kistestvér.
Tovább meséli a rajzot,
szóval festi, amit alkot.
Vonalvízben habzik a kád,
angyal fürdik, azta, nahát!
Szerkesztette: Miklya Zsolt
 |
| Klesitz Piroska illusztrációja |
Mézeskalács, dió az asztalon,
fenyőillata lett a háznak,
minden sarokban titok lapul,
a kert ölén angyalok járnak.
Ünneplőt öltünk, a lelkünk fényes,
abroszunk szaténnal szegélyezett,
hirdeti érces hangján a csengő:
akire vártunk, megérkezett.
 |
| Vajda Melinda illusztrációja |
Szerkesztette: Miklya Zsolt
 |
| Szabó Imola Julianna illusztrációja |
Akkora havazás kerekedett, hogy Hanganyó az orra hegyéig is alig látott. Pedig már sok telet megért, és az orra is épp elég hosszúra nőtt. És bár ízig-vérig bába volt, amolyan igazi boszi, valóságos csodatevő, mégsem volt vasorrú. Aranykezű vagy csendillatú bábának hívták. Vörösbundás kandúrjával, Dúrmollal együtt járta az erdőket, mezőket, és hajbókolt fák, bokrok, füvek előtt, hogy begyűjtsön mindent, ami gyógyerejű. Ügyes keze alatt sokféle gyógyír készült belőlük. És hogy miért volt csendillatú? Talán ki sem találnátok, de azért, mert nemcsak az emberek nyelvén értett, hanem az angyalokén és a kisdedekén is. És ehhez csend kellett. Olyan, mint a mélyvizek sűrű csendje, vagy a hóhullás hallgatag puhasága. Hanganyó pedig igazán tudott csendben lenni. Ezekben a jókora nagy csendekben meghallotta az angyalok távolban csengő hangját, és értette a kisdedek nyelvét is. Ezért valahányszor gyermek született, Hanganyót hívták, hogy segítse le a földre a kis angyalt. Ha valamelyik házból felhangzott, hogy „Hanganyó, gyere!”, vagy „Hanga néni, várunk!”, a bába seprűnyélre pattant, és ott termett.
Hanganyó aznap Dúrmollal együtt a konyhaablakból nézte a kavargó pelyheket. Dúdolgatott, és éppen az újévi csörögefánk tésztáját kezdte gyúrni, amikor valami megütötte a fülét. A dúdolgatást abbahagyta, csak a keze járt tovább, úgy fülelt. Megbizonyosodott róla, hogy jól hallotta: valamelyik házból őt szólították. Csörögefánk ide vagy oda, Hanganyó nem teketóriázott. A fánk még várhat, gondolta magában.
Összeütögette, majd megmosta lisztes kezét, a táskájába pakolta gyógyfüveit és számos csodaszerét, ciccentett kettőt Dúrmollnak, és már is pattantak a seprűre. Magasba emelkedtek, és Vesmás Piroska házához tartottak. Hanganyó bement, a cirmos kint várakozott. Piroska már várta Hanganyót, és a szobában is mindent előkészítettek: tiszta ágyneműt, tiszta teknőt a fürösztéshez, a kályhában lobogott a tűz, a sparhelten vizet melegítettek. Hanganyó várakozott, hallgatózott, és a nagy csendben úgy hallotta, hogy az angyal még messze jár, éppen csak elindult a fellegekből lefelé.
Ekkor azonban egy másik házból is felzendült, hogy „Hanganyó, Hanganyó!”. A bába megígérte Piroskának, hogy visszatér hozzá, és máris seprűre szállt Dúrmollal. Újabb ház következett. Dobosi Dézi is éppen a babáját várta, Hanganyó ott is hallgatózott egy darabig. Ez az angyalka már közelebb járt, de még így is legalább az út fele hátra volt, hogy megérkezzen a földre.
Ekkor egy harmadik házból is felharsant, hogy „Hanga néni, hahó!”. Hanganyó ismét ciccentett Dúrmollnak, és indultak tovább Lalák Lencsihez. A kicsi angyalokat annyira megbabonázta a hóesés, hogy mind ebben a sűrű karneválban, ebben a tejfehér körtáncban akart a világra jönni. Hanganyó alig győzött egyik háztól a másikig repülni – Piroska, Dézi, Lencsi – csak úgy cikázott közöttük. Dúrmollal együtt hol felpattant a seprűre, hol leugrott róla, fel-le, fel-le, alig győzte, hogy mindenhol ott legyen.
Egyszercsak mindennél hangosabban jajdult fel a „Hanganyó, hóhahó!”. Hanganyó ekkor már alig tudott felcihelődni a seprűre. A ruhája átázott, a lába fázott, a füle csordultig telt kiabálással. Azonfelül besötétedett. Ráadásul akkora fergeteg kerekedett, hogy a bába nem tudta egyenesben tartani a seprűt, a szélnek se kellett több! Visszafelé fújta őt seprűstől-macskástól-mindenestül. Úgy hánykolódtak, mintha viharos tengeren lennének. Miközben egyre csak visszhangzott, hogy „Hanganyóóó, hóhahóóó!” Dúrmoll látta, hogy rajta a sor. Átbukfencezett a fején, és igazi nagymacskává változott! A seprűvel együtt a hátára kapta Hanganyót, és eliramodott vele. Hanganyó megkapaszkodott a vörös sörényben, addig is megpihenhetett, míg odaértek a Petrovics házhoz. Hrúz Mariska várta őt, és már nagyon sokszor kiabálta, hogy „Hanganyó, hóhahó!”. Hanga néni összeszedte magát, és fülelt. Megállapította, hogy a legjobbkor jött, mert ez a kisangyal mindegyiknél gyorsabb, és olyan sebesen érkezik, olyan sebesen jön, mint a szélvész, mint ez a fehér fergeteg odakint. Hanganyó épphogy kinyújtotta a kezeit, hogy elkapja, és hopp, a kisded már ott is volt!
Ám a fiúcska annyira elfáradt a nagy igyekvésben, és olyan kicsike is volt, hogy már nem maradt ereje levegőt venni. Hanganyó a csecsemő arcát és mellkasát hideg vízzel locsolta, az orra alá levendulás ecetet kent, de a kisbaba még mindig nem akart lélegezni.
Ennek fele sem tréfa!
Hanganyó megértette, hogyha ő most nem igyekszik, az újszülött visszafordul, és újra angyalka lesz. Elő a csodaszerrel, a fürösztő vízbe spirituszt öntött, és azzal mosta meg a baba mellkasát, kezét, lábát. Dörzsölte, masszírozta, s közben nagy volt a csend, csak Hanga mormolta magában, mint egy imát, mint egy esdeklő zsolozsmát, hogy spiritusz, spiritusz, spiritusz! És akkor, egyszer csak felcsuklott, felnyöszörgött a baba! Levegőt vett! Nem kisangyal többé, hanem igazi kisgyerek! Hanganyó megkönnyebbülten törölgette, majd bepólyázta a kicsit. Mielőtt átadta volna az édesanyjának, egy pillanatra a magasba emelte: „Nagy ember lesz, bárki meglássa!” Mariskából, aki eddig a babával együtt lélegzetvisszafojtva várt, kitört a sírás. Zokogva ölelte magához a fiát. Hanganyó így is hallotta, hogy Mariska a gyermeket Sándornak nevezi el.
Hanga tovább repült Dúrmollal, és aranykezével elkapta még Piroska, Dézi és Lencsi babáját is. Mire hazaért, már virradatban állt a világ, és még mindig szakadatlan, hangtalanul hullott a hó.
 |
| (c) Demény Andrea |
Aznap korán
sötétedett, öregesen
mozgatták csontszínű ágaikat a fák,
reccsent kérgük alatt a megdermedt élet,
gyökerük a mélység vizeibe fagyva
feszült, és fénylett a tócsák szeme.
Mesélj! Hogy volt tovább?
A feltámadó szélben
egyszerre
hintálni kezdett a világ. Ringott,
ringott, akár ág hegyén maradt
kései gyümölcs – ráncos alma,
bensőjében az ősz zamatával,
héján az idő kusza rovátkái.
Mesélj! Hogy volt tovább?
A tavakban
tükrökké váltak a halak,
az óceánok csordultig teltek
az ég színével, a felhők fölött
kékítőgolyókkal játszottak az angyalok –
hegyek visszhangozták guruló kacajaikat,
és az álom, az álom köpenye észrevétlen
hullt le a süketen hintáló földre,
körbeölelte mindenestül.
Mesélj! Hogy volt tovább?
Álmodott,
álmodott minden – a fa,
a hegy, a völgy, a bánya, a víz, a tűz,
a jég, a pára, a ház, a kép, a kés,
a láda, a szög, a rög, a só, a párna.
Álmodott. Álmodott minden.
Mesélj! Hogy volt tovább?
Ebben a végtelen
álmodásban
odafönn megmoccant valami.
Alig-mozdulat volt, akár a sóhaj,
de nyomában megszületett,
és hullani kezdett egy hópehely.
Hangtalanul, miként az angyalok tolla,
kölyökangyalok foszló pehelytollai.
Mesélj! Hogy volt tovább?
Az elsőt sok-sok újabb
követte,
hullott, csak hullott a sok hófehér,
glóriát kaptak a házak, a bokrok,
a kandeláberek, a szobrok,
a hidak, a padok s a parkban
felejtett, rozoga kerékpár is.
A porcukros lepel alatt
egyszerre megszelídült a világ.
Mesélj! Hogy volt tovább?
Egy ablakpárkányon
kupacba gyűlt az égi áldás –
összefogództak a pehelycsillagok:
orrá, szemmé, fejjé, pocakká váltak –
pöttömnyi hóemberré,
aki egyszerre hármat pördült,
és a föld hintázásának ütemére
táncolni kezdett, siklott a havon,
mint a jégtáncosok. Köröket írt le,
végtelen nyolcasokat, ábrákat
kanyarintott a tó jegére, és kacagott,
hogy megrázkódtak hangjára a fák,
rügyek pattantak, jégcsapok cseppentek,
megbiccentették fejüket a hóvirágok,
és olyan szilaj jókedv járta át a tájat,
hogy a fény előbújt rejtekéből.
Mesélj! Hogy volt tovább?
Felkelt a nap,
nyújtózott puha
takarója alatt a világ, az álmok
elillantak a kémények füstjével,
és fütyülni kezdett egy madár.
A hóember táncának nyomai
eltűntek a lassú olvadásban,
csak a párkányon maradt meg
két szénszem és egy apró kalap.
A nevetése mégsem ült el,
visszhangozzák hegyek, völgyek,
aki hallja, tán úgy hiszi, hogy a
felhőkön túl angyalok játszanak.