Kéznyomok (Diana Soto, Gyovai Kati, Maros Krisztina, és Wéber Anikó alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Maros Krisztina grafikája

Diana Soto: Anya, nézd!

Nálunk a fák égig érnek,

virágukon kicsi méhek.

Barna sasok szárnyra kapnak,

kéklő pávák rikongatnak.

Nem is lehet nagyobb lárma,

mint cerkófok társasága.

Ágról ágra szökdécselnek

bivalyokról beszélgetnek.

Nézd, a folyó mindig siet,

kár, hogy nincsenek delfinek.

Krokodilok úsznak csendben,

jaj, nehogy majd megijesszen.

Vigyázz, anya, tüskés az ág,

kiszakítja lila ruhád.

Lépj egy nagyot, gödrös az út,

mindjárt elérjük a falut.

Nézd csak, anya, ott egy béka,

piros-sárga, mégis néma.

Olyan színes, mint a szoknyám,

vigyázz, anya, ne érj hozzá!

Az ott már a falu széle,

odaérünk majd éjfélre.

Gyere anya, add a kezed,

hadd legyek még egyszer szemed.

Szerkesztette: Nagy Izabella

Sugár Zsigmond: Az ezüst iskola

  

Gyovai Kati illusztrációja

Valamikor réges-régen, az ezüsterdő közepén, egy csipkés tornyú kastélyból lett iskolában száz kicsi koma lakott. Egyetlen tanár okított kicsit és nagyot a boltíves lovagteremben, ahonnan a zsivaj elért az erdő minden zugába. Nem számított, hogy szünet volt vagy tanítás, a sok csibész megállás nélkül csivitelt. Csakis akkor némultak el, ha kiléptek a nyílegyenes fenyőkkel határolt udvarra, ahol az ezüsterdő figyelte minden mozdulatukat, s ha valaki egyet is pisszentett, jött érte a szárnyas róka. Így aztán az iskolából alig tették ki a lábukat, inkább a folyosón randalíroztak. Ott is vacsoráztak, és ott is háltak, amikor beesteledett, mert az iskola árvaház volt, a földszinten egy nagy tanteremmel, az emeleten sok apró hálószobával. Még lámpaoltás után is tartott a zenebona. Egyedül a kicsi Mátyás hallgatott, aki egy szót sem szólt, mióta a szárnyas róka elvitte a bátyját.
    Történt egyszer, hogy a tanító bácsi, egy hórihorgas gólya, az udvaron csattogtatta a csőrét. Nem tehetett róla, ez volt a szokása, de ezúttal olyan hangosan kelepelt, hogy a szárnyas róka meghallotta, és elrabolta. Várt-várt a száz gyerek, de attól fogva többet nem volt, aki becsengessen. 
    – Keressük meg a gólyát! – harsogta egy vörösképű legény, de a többiek kinevették. 
    – A róka, a róka, a vörösszárnyú róka! A róka, a róka az iskola tanítója! – kántálta egy maroknyi csapat.
    Egy kancsal lány az asztal közepére pattant, rámutatott a vörösképű legényre, majd így kiáltott: 
    – Igaza van, menjünk és keressük meg a gólyát!