− Nem
szeretem. Rossz az íze.
− Hiszen meg
se kóstoltad. Honnan tudod?
− Látom a
színéről. Zöld.
− Persze, hogy
zöld, hiszen cukorborsó.
− Attól még
lehetne más színű.
− Például
milyen?
− Rózsaszín.
Az a kedvenc színem.
− Rózsaszín
zöldség nincs.
− Miért?
− Nem tudom.
Talán mert az állatok ezt a színt nem szeretik, és nem ennék meg.
− Az állatok
is esznek zöldségeket?!
− Persze, hogy
esznek. Sőt, gyümölcsöt is esznek.
− Ezt csak
azért mondod, hogy egyem meg a barackot, amit Gabi néni hozott.
− Rendben,
nyertél. Megeszed?
− Nem. Nem
szeretem. Rossz az íze.
− Hiszen meg
se kóstoltad. Honnan tudod?
− A cukorborsó
mellett van.
− Ha mondok
egy mesét, akkor megeszed a zöldséget és a gyümölcsöt is?
− Melyiket?
− Ezt, amelyik
az asztalon van. Cukorborsó főzelék és őszibarack.
− De csak ezt.
Egy mese, egy ebéd. Megegyeztünk?
− Megegyeztünk.
Figyelj!
Ifjabb Borsó Béla és Borsó Bella egy szép
tavaszi napon örök hűséget fogadott egymásnak. Elmentek a templomba, és az igen
szép számban összegyűlt hüvelyesek családtagjai előtt megfogadták, hogy jóban
és rosszban, levesben és főzelékben el nem hagyják egymást. Mielőtt kimondták
volna az igent, Paszuly Pap feltette a szokásos kérdést:
− Van-e, ki e frigynek akadályát tudja? Ha
igen, most álljon elő, vagy amit tud, ássa el örökre magába!
− Én tudok! – dörrent egy mély hang a hátsó
sorból, és az árnyékból előlépett a komor Zöldbab Zotmund – E leány mást
szeret!
− Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – morrantak és
hörrentek fel a padsorok.
− Öö… öö… – lepődött meg Paszuly Pap. – Ki
légyen az?
− Hát én! – húzta ki magát Zöldbab Zotmund.
− Hazudsz! Bella soha nem szeretne bele egy
olyan hosszú kóróba, mint te! Bella az ilyen szép kerekded fiúkat szereti, mint
én – fakadt ki dühösen ifjabb Borsó Béla.
− Azért ez nem egészen így van, én is jártam
régen Bellával pár hónapot – jegyezte meg Feles Borsó Fülöp, de a mellette ülő,
derékban féloldalasan behúzott ruhát viselő Száraz Bab Szeréna fejbe
kólintotta, hogy maradjon csendben. Csendben maradt.
− Bellám, édesem, ne tedd ezt velem!
Szeretlek! Légy az enyém! – kérte a menyasszonyt Zöldbab Zotmund.
− Béla, engedd el Bellát! Nézd, milyen sok
picinyünk van! – szólalt meg hirtelen egy zöld hüvelyes lány, s hüvelyét
feltépve megmutatta sorban ülő pici borsószemeit.
− Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – morrantak és
hörrentek fel ismét a padsorok.
Erre a fordulatra senki sem számított.
Paszuly Pap idegesen az órájára nézett, hogy sietnie kellene, mert kettőkor el
kell temetni a tisztességben megsárgult öreg Paszuly Pált.
− Oh, Borbála, hát miért nem mondtad? –
kiáltott fel elkeseredetten ifjabb Borsó Béla.
− Nem, mertem. Féltem az apádtól, az öreg
Borsó Bélától – pirult el Borsó Borbála.
− Ne haragudj, szerelmem, szembe kellett
volna szállnom az apámmal. Te se haragudj, drága Bella, de nem vehetlek el
feleségül, mert a szívem Borbáláé.
− Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – ez most már
kezdett megszokott lenni, ez a morranás és hörrenés a padsorokban.
− Akkor most mi lesz?! – kérdezte kicsit
türelmetlenül Paszuly Pap – Merthogy nekem van még egy temetetlen tetemem!
− Kettős esküvő, atyám! Adjon össze engem
Bellával, s Bélát Borbálával! – zengett a templomban Zöldbab Zotmund zengzetes
hangja.
Oly szépen zengett ez a hang, hogy Paszuly
Pap el is határozta, hogy a szertartás után felajánlja Zotmundnak a kántori
állást, mert Lencse Lórántnak már nem volt semmi hangja.
Így lett aztán Borsó Borbála és ifjabb Borsó
Béla, meg Zöldbab Zotmund és Borsó Bella egy pár. Boldogan éltek, míg meg nem
főzték őket. Jó étvágyat!
− Na, jó, de
mi van az őszibarackkal?
− Semmi. Azt
csak úgy edd meg a főzelék után!
− Nem. Valami
legyen vele is.
− Hm…lássuk
csak…hát nem mondtam, hogy a kettős lakodalmon Őszibarack Özséb és zenekara
húzta a láb alá valót? Vagyis inkább a szár alá valót!
− Finom.
Holnap mi lesz az ebéd?
− Spenót.
− Nem
szeretem. Rossz az íze.
− Hiszen még meg
se kóstoltad. Honnan tudod?
− A színéről.
Zöld.
Fent: Keszeg Ágnes illusztrációja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése