Béres Tamás: Dióhullás

   Egy ragyogó őszi délután, amikor a nap sugarai sárgára színezték a faleveleket, elém gurult egy dió a Tarsoly utca egyik fájáról. Eszembe juttatta a mi öreg diófánkat, amit még nagyapám ültetett legénykorában a házuk udvarán, ami alatt nagyokat heverésztem kislegényként. Igen terebélyes volt, tenyérnyi leveleivel árnyékot vetett szinte az egész udvarra, pedig az sem volt éppen kicsi.
   Nagyapám azt a fát egy különleges dióról ültette nagymamám legnagyobb örömére, aki már akkor a szemei előtt látta, hogy hamarosan százszámra szedheti majd a fáról a termést. Abból aztán kalácsot süt, meg diólikőrt főz a téli hidegek alatt. Fiatal leveleiből pedig gyógyteát készít, ami kiváló a gyulladásokra, bélbajokra és szájnyavalyákra. Ha meg idő előtt őszülni kezdene a haja, akkor a zöld dióhéjból főzött tinktúrával zsemlebarnára színezheti, ahogy az ő nagymamája is tette.
   Nagyapa szeme kikerekedett, felnézett egy pillanatra a feleségére, miközben a frissen ültetett fa tövénél taposott egyet a földön és a fejét csóválta.
   – Arra te még nyugodtan aludhatsz vagy négyezret, hogy innen kosárszámra diót szedjél, de addig is… imádkozhatsz vasárnaponként, hogy gyorsan nőjön és sokat teremjen! – vágta oda nagymamának, majd megigazította a csemete törzsét, ami így már függőlegesen állt, mértani pontossággal az udvar közepén. Olyan helyen, ahol pár év múlva a nyári napfényben árnyékot vethet a verandára, ahol nagyapám ebéd után pipázni szeretett.

Köteles Kata illusztrációja

Nagy Izabella: Diófa hókabátja

 

Zelei Marcell illusztrációja

Udvarunkban nagy diófa vastagtörzsű ága
földre ér csupaszsága, hideg tájra hajol

Bercike és Marcika feküsznek alatta
ágyuk hópuha, fölül a csillagok sötét égre rakva

Rigót, harkályt, széncinegét ágai közt látnak
szárnyait kitártan egy fiúarcú angyal tetejére ér

Mutogatnak hozzá feljebb, ni, ni, ott a csúcson
csapkod dióágon hókabátot lesöpörve

Rájuk hullik mind a hó, nyelvükön majd illan
hókabátból hógolyó, hópihéből olvadó

Bercike és Marcika keze-lába szálldos
hóba írnak bolyhos angyalt hószárnyú fehéret

Száll feléjük, diócsúcsról ugrik lefelé
tolla tiszta fény, mint udvarunkban hókabátos diófa remény.

Szerk.: Czeiner-Szücs Anita

Diana Soto: A rigó meséje

   Lilla bevágta maga mögött az ajtót. Akkorát csattant, hogy a diófa ijedtében ledobott magáról egy aranyszínű levelet. Ezután Lilla feltrappolt a lépcsőn, és bevonult a szobájába.
   – Utálom az iskolát! – közölte a plüssrigóval, aki az ágyon ülve várta, hogy a gazdája hazaérjen.
   Lilla a könnyeit törölgette, miközben átöltözött. A fehér egyening helyett a sárga pólót vette fel. Azt, amelyiken apró jetik voltak és egy pirosas folt, amit még a nyári táborban szerzett. Anya sokszor kimosta, de mindhiába, a folt a pólóra költözött. Anya ezután ki akarta dobni, de Lilla ragaszkodott hozzá.
   Amikor elkészült az öltözéssel, a kisasztalhoz ment, és leültette a rigót. Felszolgálta a kekszeket, és nagyot szürcsölt a rózsaszín bögréből. Elképzelte, hogy a Himaláján ülnek, éppen egy expedíció közepén. Most fogják megmászni a csúcsot.
   – Merre repültél ma? – kérdezte a rigó.
   – Semerre! – vallotta be Lilla. – Hangosan kellett olvasnunk, és én voltam a legbénább!
   – Pedig milyen sokat gyakoroltunk – válaszolt a rigó, a szárnyai közé fogta a bögrét, majd felhörpintette a teáját.
   – Nem baj, nem fogok többet olvasni! – jelentette ki Lilla, majd elpakolta a teáskészletét, és egyetlen mozdulattal félrelökte a táskáját. A táska nagy puffanással a földre esett, és egy összehajtott papír csusszant a szőnyegre.

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

   – Az meg mi? – kérdezte a rigó.
   – Magdi néni adta, hogy gyakoroljak – mondta Lilla, majd azonnal hozzátette –, de nem fogok!
   A rigót azonban nem hagyta nyugodni a hófehér papír.
   – Miről szól? – kérdezte Lillától.
   Lilla a kezébe vette a lapot, és hangosan olvasta az első sort.
   – Lil-la és a ri-gó ka-land-ja-i.
   Lilla nem hitt a szemének! Magdi néni róluk írt mesét. Hirtelen úgy vert a szíve, mintha tényleg a Himaláján állna. Ezt azonnal el kellett olvasnia! Lehet, hogy végre megmásszák a fehér csúcsokat? Esetleg a rigó kap igazi szárnyakat, hogy repülhessen? 

Csík Mónika: Karácsony

 

Klesitz Piroska illusztrációja

Mézeskalács, dió az asztalon,
fenyőillata lett a háznak,
minden sarokban titok lapul,
a kert ölén angyalok járnak.

Ünneplőt öltünk, a lelkünk fényes,
abroszunk szaténnal szegélyezett,
hirdeti érces hangján a csengő:
akire vártunk, megérkezett.

Vajda Melinda illusztrációja

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Gertheis Veronika: Cincogó ábránd

 

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

Lennék egér,
padlásdeszkán
csisziri-léptű
árnyéktolvaj,
porcicák réme,
szürke szőrguba.

Láda mögé –
kopp! – begurult
göcöge-dió,
héján matató
kásafogak
ropogó zaja.

Ennék diót,
hártyás, keserű
szotyori-ingbe
bújt, vajpuha
manna, édes
egérlakoma.

Kemény dió,
ki ketté töri
gömböly-kabátját,
nem ripityom,
dióhéjból
válik tutaja.

Juharszárnyú
két evezőm
lefetye-loccs
eresz patakján,
fészkem ölére
repítene haza.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Czeiner-Szücs Anita: D-dió

D-d-d-d, d-dió,
nem mogyoró, nem bigyó.
D-d-d-d, d-dió,
messze visz a kisrigó.
D-d-d-d, d-dió,
illatodba bújni jó.

Takács Viktória illusztrációja

Szerkesztette: Lukács-Kis Panka

Újlaki-Nagy Júlia: Diófalevél

 

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

a nagy diófánk
ott áll az udvar közepén
azt játszom minden nap,
hogy fent lakom a legfelső ágon
diófalevélből készítek
sárga vitorlás kishajót
barna hajú babát
mesekönyvet ragasztok
viszi a szél a lapjait
virágcsokrot kötözök
színes, tömött csokrokat
madárházat építek
diófalevélből
fészket raknak mellettem
az égi madarak
megírom a levelem
diófalevélre
arany búcsúlevelet

a diófánk az égig ér

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Gertheis Veronika: Varangyos Mari születésnapja

   Az erdő egy kövekkel szegélyezett aprócska tisztása felől fáradhatatlan kopácsolás hallatszott. A közelben lakó állatok a fülüket hegyezték és arról tanakodtak, hogy mi lehet a zaj forrása:
   – Biztosan a favágók! – okoskodott a sün.
   – Ugyan már, a fejszecsapások hangja sokkal élesebb! – ellenkezett a sokat látott nyúlpapa.
   – Vadászok? – cidriztek a fiatal nyulak.
   – Valaki kunyhót épít! – találgatott az őz.
   – Márpedig ez dióhéj roppanása, én mondom nektek! – rikkantott le a tölgyfáról a mókus.
   Erre már felbátorodtak az állatok és lopva a tisztás körüli bokrok rejtekébe húzódtak, leselkedni. Amit láttak, attól tátva maradt a szájuk. Henrik, az erdei boszorka hollója serénykedett: diót tört. Egy lapos kövön álló kosárból szedte ki egyenként a diót, majd nagy gonddal egy kisebb sziklácska hasadékába tuszkolta. Erős karmával megragadott egy ökölnagyságú követ, két szárnycsapással a levegőbe emelte és onnan ejtette a dióra.Végül a dióhéjdarabkák közül csőrével kiválogatta és egy tálba gyűjtötte a vajpuha diót.
   – De miért nem eszi meg? – értetlenkedett a mókus.

Boros Dorottya illusztrációja

Halász Bálint: Mihály manó és a Dió foci

   Mihály manó sokban hasonlított a gyerekekre, imádta a sült krumplit vaníliafagyival, ezeknél jobban már csak focizni szeretett. Az iskolát viszont… hát azt nem csípte: elviselhetetlenül unalmasnak találta. Aznap is letörten ért haza – most nemcsak a fáradtságát vonszolta, hanem egy kis fonott kosarat is.
   Először dekázott párat, aztán letette a lasztit, megkent egy vajas kiflit – mert az köztudomásúlag a világ legfinomabb étele – és az uzsonnával meg a kiskosárral bevonult a ruhásszekrénybe. Magára zárta az ajtót, befészkelte magát egy halom sapkába. Sapka- és vajillat lengte be a szekrényt.
   – Nehéz az élet! – sóhajtott, és beleharapott a kiflibe.
   – Neked is szép napot, Mihály! – felelte egy bojtos sapka.
   A sapkából egy cicafej bújt elő, majd a hozzá tartozó test is. Leopold lenyalta a bundáját, áttelepedett Mihály mellé a kiskosárba, hagyta, hogy a manó megsimogassa, dorombolt, aztán – mintha ez volna a világ legtermészetesebbje – bekapta az uzsonna utolsó falatját.
   – Hé! A csücsök a legfinomabb! – kiáltott fel Mihály.
   – Tudom – nyalta le a vajat a szájáról Leopold. – Mi ez a kosár? Nekem hoztad?
   – Nem. Házi. – Mihály hangja megroggyant. – Holnapra tele kell szednem dióval. Ha üres, Ágasbogas tanár úr be se enged az órára… és nem mehetek edzésre!

Gillich Luca rajza

Takács Viktória: kurutty

 

Takács Viktória rajza

zöld béka ül a fán

nem látom a lombon át

a kurutty messze száll

elárulja a békát

zöld béka hangja száll

kurutty egész délután.

kurutty a homokozóban

kurutty a függőágyban

kurutty a hintában

kurutty a konyhában

kurutty a kiságyban

kurutty a fűben fekve

kurutty a fülemben

hol vagy zöld béka?

ugorj a tenyerembe!

de ha félsz, azt se bánd, 

itt egy zöld kardigán.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Majoros Nóra: Bűntény a diófánál

   Kirakókétszeg és Kétfélegyháza között félúton, Kázmér bácsi szőlőskertjének végében állt egy vén diófa. Ahol a törzsön kerek foltok jelezték a letört ágak helyét, Kázmér bácsi unokái színes szemeket festettek. Az egyik az erdőt leste, a másik a szőlőskertet, a harmadik a kirakókétszegi határt, a negyedik kétfélegyháza tornyait. Igen ám, de hiába figyelte a vén fa négy szemmel a környéket, amikor lepotyogott róla a dió, azt reggelre valaki mindig összegyűjtötte és elvitte. Pedig igencsak fájt a foga a termésre Kázmér bácsinak. Nagy szemű, papírhéjú dió termett rajta, talán egy kicsit aranylott is a héja, amikor lefordult róla a zöld burok.
   Kázmér bácsi megelégelte, hogy a rejtélyes éjjeli tolvaj rendre megfosztja a termés javától, így aztán jelentette a kirakókétszegi rendőrörsön, hogy bűntény közeleg.
   – Még el nem követett bűnténnyel nem foglalkozunk! – csóválta a fejét Elek János őrmester.

Bódi Kati illusztrációja

Hétvári Andrea: Óda a Dióhoz

 Rilke rózsájára rímelve

Takács Viktória rajza

Dió, te csupa rejtély,
miért tartunk téged olyan nagyra?
Dió, te csupa nagyszerűség,
miért hasonlítasz az emberi agyra?

Dió, te csupa ízvarázs,
olyan jó téged ropogtatni
aszúillatú őszi kertben, s akkor is,
ha már meg lehet fagyni.

Tekervényed őslabirintus,
megirigyelnék ókori mondák,
s mégis bejglibe darálunk,
ahogyan egykor nagyanyáink szokták.

Szerkesztette: Czeiner-Szücs Anita

Czeiner-Szücs Anita: A miákoló dió

 

Tuza Edit rajza

   – Eladjuk a házat – fogad anyám szia helyett.
   – Pakold össze a holmidat, csak ez a nap van rá! Holnap jön a költöztető kocsi. Ami itt marad, azért nem tudunk visszajönni később.
   Lefagyva álltam a bejárati ajtóban. Apu semmit se szólt. A lakáskulcs éles oldala szúrta a tenyerem. Nem mentem be, inkább az udvarra tántorogtam. Támolyogtam kábultan, lebegtem, mint lassú szélben egy megsárgult levél, ami most szakad el az ágtól.
   A diófa alatt álltam meg, megreccsent a cipőm talpa alatt a friss dióhéj. Újra ott voltam a mostban. A reccsenés észhez térített. Előbányásztam az udvaron lévő kisházból a rácsos ládákat, és pakolni kezdtem. A holmim helyett inkább diót szüreteltem. – Mi neveltük a fát, nem maradhat itt a termése… Diót fogok vinni magammal. Lehet, hogy más nem is kell – gondoltam.

Lukács-Kis Panka: Dió-hold, Hold-dió

 

Nagy Diána illusztrációja

Dió-hold pördül,
Hold-dió ragyog.
Égbolton játszó tünemény,
eleség, fa alá hulló.
Rejtélyes arcod égen, tenyéren.
Érdes, hideg, nehéz, könnyű
árnyékba burkolózó öntörvény.
Hol elfogysz, hol több leszel,
megunhatatlanul leslek.
Földi léted fa alá vezet,
héjad eres, mint a tenyerem.
Forgatom, simítom keménypuha burkod.
Kincsed mire vár belül?
Beteljesedés, ábránd?
Égen vagy Földön?
Örök talány.

Szerk.: Miklya Zsolt

Dióverés

A rigók ősszel mennek, majd visszaérkeznek tavasszal,

diófák potyogtatják kincseiket.

Nagymamák bejglit, diós sütit sütnek, flódniba teszik,

vagy csak egy kalapáccsal a kemény héjt szétverik,

kezünkbe adják, tenyerünk közepébe:

nézd milyen szép, ilyen a dióbél, kóstold!

Milyen az ősz, a dióverés,

milyen az elmúlás, a télre készülés,

milyen jónak lenni, jót keresni,

milyen Nagy László költészete:

és az Író Cimborák hogyan látják?

Nézzük meg közelebbről!

Vegyetek kézbe botot, keressetek diófát,

egyetek dióbelet, törekedjetek a jóra, és olvassatok sokat!

Márialigeti Anna rajza

Szürettel, roppanós héjú dióval, lehulló levelekkel, süteményillatú otthonmeleggel és Nagy Lászlóval várnak novembertől egészen januárig az Író Cimborák, az Illusztrátor Pajtások, valamint a téma szerkesztői: Lukács-Kis Panka, Nagy Izabella és Gertheis Veronika.

Sugár Zsigmond: Harmatgyöngye három testvére (2. rész)

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

Egy hétbe sem telt, és ott sorakozott a palota udvarán száz markos legény fejszével, fűrésszel felszerelkezve. A legfiatalabb királyfi parancsára nekiestek a palotát fojtogató sűrű erdőnek, széles utat vágtak benne, a diófáknak még a gyökerét is kifordították, és azon nyomban tűzre vetették. Fogytak a fák, de lassan haladt a munka. Egyszer aztán a királyfi egy tenyérnyi kis tisztásra bukkant, aminek a közepén egy roskatag kunyhó állt, egy kúttal az oldalán. Hatalmas, háromtörzsű diófa magasodott a tisztás túloldalán. Nem teketóriázott, a kunyhónál meg sem állt, ment egyenesen a diófához. Ahogy odaért, megmarkolta a fejszéjét, és belecsapott. Abban a pillanatban kivágódott a kunyhó ajtaja, és egy csapzott bundájú kutya sántikált ki rajta vonyítva. Vérzett az egyik lába, csak húzta maga után a szerencsétlen. Az öregasszony követte az ebet, a kezét rázta és kiabált, de a királyfi csak akkor értette meg, hogy mit beszél, amikor már egészen közel ért hozzá. 

– Bolond vagy? Nálad még a két bátyádnak is több esze volt, fiam! Legyél te a macska, akit móresre taníthat a kutyám! – kiáltotta a banya.

Egy vörös cirmos termett a legfiatalabb királyfi helyén, akit a sebesült kutya felkergetett a diófára. Ahogy végigrohant az ágakon, egy kicsi dió lepottyant az egyiknek végéről, és gurult-gurult, meg nem állt egészen a palotát körbevevő árokig. Belepottyant a vízbe, és énekelt. 

– Apám, apám, édesapám, jöjjön ki hozzám!

Nagy Izabella: a repülés művészete

épp csak felemelkedtem lábujjhegyre

épp csak felfelé nyújtóztattam az összes ujjamat

a szél fölkapott így hirtelen

lég-szőnyegen vitt magával a huzat

és felrepített a magas égbe

hogy azt sem tudtam mit tegyek...

még jó hogy meleg tavaszi idő volt aznap

nem fáztam fent a felhők bodra alatt

bámulhattam a házunk öregecske tetejét

piros-szájú cserepeit ahogy mosolyognak rám

bámulhattam a szomszéd almafáján ülő seregélyt

csipogott s én köszöntem neki gyorsan ám

bámulhattam a szépen nyírt fű zöldes levelén

pihenő Buksit és a cicát lustán heverészve rajta...

s az idő oly gyorsan elszállt itt a kékben

anyukám a konyhaajtóból intett értem:

Attilám, ne lógázz a diófán

letörik az ága s megütöd magad!

Gyere, kész a vacsora!

épp csak leengedtem a lábujjhegyet

épp csak visszahúztam az összes ujjamat

s máris a talajon voltam megint

szaladtam befelé mint a kékben a huzat

 illusztráció: Endrődi Kata

Garaczi László: Kúnó, a zöld diómanó

                                                      Egyszer egy királynak

                                                      elment a kedve,

                                                      s bömbölt, mint a medve,

                                                      egyre jobban berekedve:

                                                      Hiába vagyok milliók ura,

                                                      hatalmas és legyőzhetetlen,

                                                      gyűlölnek, mert kegyetlen

                                                      tetteimnek híre bejár sok várost,

                                                      s eljut sok száz sáros faluba,

                                                      a nép titokban sugdos,

                                                      életemet veszi gyilkos alkuba,

                                                      bukásomra vár csúnya és szép,

                                                      nem átallnak bőrömre inni,

                                                      és abban hinni, hogy eljön Kúnó,

                                                      a tűzrőlpattant csodamanó,

                                                      hogy teljesítse kérésüket.

                                                      Hogy éljek immár, hogy a kín mar,

                                                      akár a kígyó, és kigyógyulni nincs erő,

                                                      merő mártírság a jövő, mert látom,

                                                      hogy mérgezett ételem befalva

                                                      ér véget életem, 

                                                      így kap léket a védtelen hajó,

                                                      - na, jó, búmmal nem terhellek,

                                                      mondta kedvenc állatának, a sünnek,

                                                      kinek tüskéi olybá tűnnek

                                                      az avatatlan szemnek,

                                                      mint millió fogpiszkáló.