A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Rácz Eszter Anna. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Rácz Eszter Anna. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 12., szerda

Mosás (Bertóti Johanna, Miklya Zsolt és Rácz Eszter Anna alkotásai)

Hajdú D. András fotója

 

          Miklya Zsolt: Ruhamosó asszony éneke


          Moccan a váll 

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj


          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj


          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          és roppan a térd

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj


          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          és roppan a térd

          és csobban a láb

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj


          csak élni tanulj

          míg csobban a láb

          és roppan a térd

          és hajlik a hát

          és moccan a váll

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az asszony imája


          Szerkesztette: Nagy Izabella


Rácz Eszter Anna illusztrációja

2025. július 1., kedd

Újlaki-Nagy Júlia: Hol lakik Szöcsi?

  

Rácz Eszter Anna illusztrációi

 

Palkó nem szerette, ha nem a saját ágyában aludt. Annak sem örült, ha nem volt ott az anyukája a másik szobában. Nem bírta elviselni, ha nem voltak ismerősek az éjszakai hangok. De amit a legjobban utált, azok a rágcsálók voltak, pontosabban a patkányok. Erre mi történt?

– Megharapta egy patkány?

– Dehogy! Ez nem egy félelmetes mese! Az történt, hogy Palkót elvitték a szülei nagyapó vidéki házikójába, ami ráadásul a falu legszélén állt. Ott feküdt egyedül, egy idegen ágyban, a másik szobában nagyapó szuszogott és beszélt álmában, a falon pedig különbnél különb árnyak táncoltak, és ráadásul mindenféle ismeretlen hangot hallott. Aztán a kislámpa fényénél egy hosszú farkincát látott elsuhanni. Az ablak alatt felvillant egy vékony bajusz. A paplan mellől halk motozás hallatszott. Mi lehet ez?

– Egy patkány! Legyen egy patkány!

– Palkó is azt hitte. Már majdnem felsikoltott, amikor megszólalt valaki:

– Ne bánts, kérlek, én csak eltévedtem!

Palkó felült az ágyban.

– Ki vagy te? – csodálkozott.

Válasz helyett apró lépésekkel közeledett valaki a sötétben.

– Engem Palkónak hívnak – szólalt meg újra a kisfiú –, azt hittem, hogy egy patkány akar megtámadni.

– Becsületes nevem Magyar Szöcskeegér, de szólíts inkább Szöcsinek. Nem vagyok patkány, de még igazi egér sem, csak a nagybácsikám nagymamája volt az. Az pedig már igencsak távoli rokonság. Te sem fogsz bántani, ugye? Azt hittem, hogy egy félelmetes ember fog rám találni.

– Nagyapó azt mondta, hogy én csak leszek ember. Én egy kisfiú vagyok.

Palkó és Szöcsi igencsak megörült a szerencsének, hogy így alakultak a dolgok, és bár a sötétben még nem látták egymást tisztán, az már elég világos volt, hogy itt egy barátság van születőben.

– Haza tudnál vinni? Eltévedtem, és nem találom az otthonom! Napok óta ebben a házban kóborlok, és nem tudok kijutni innen! – panaszolta Szöcsi. – Ha hazaviszel, meghívlak egy teára!

Palkó elsőre bizonytalankodott. Vajon ne szóljon inkább nagyapónak? Vagy talán majd holnap megkérdezi az anyukáját? A sötétben úgy tűnt, hogy Szöcsi kicsi is, fél is, ilyesmivel nem lehet várni holnapig!

– Hazaviszlek! – döntött Palkó. Kiugrott az ágyból, belépett kis papucsába, és úgy, ahogy volt, csíkos pizsamában, elindult az ajtó felé. A szöcskeegér követte. Vagyis remélte Palkó, hogy követi, mert a sötétben nem sokat látott.

Nagyapó olyan mélyen aludt, hogy még arra sem rezzent fel, amikor Palkó elcsente az asztalról az elemlámpát, de még akkor sem, amikor leejtette a kulcsot, amivel a nagy faajtót próbálta kinyitni.

Odakint egy ismeretlen világ tárult Palkó elé. Az éjszaka hűvösétől libabőrős lett, de a mező lágy, kora nyári illatából jól esett szippantani egy nagyot.

– De jó, hogy újra szabad vagyok – sóhajtott fel Szöcsi –, innen már megtalálom az otthonom!

Most megfordultak a szerepek: odakint már Szöcsi ment elől, Palkó pedig elemlámpával próbálta követni új barátját. Ám alig néhány lépés után Szöcsinek nyoma veszett. Palkó próbált minden irányba világítani, de a szöcskeegeret mintha elnyelte volna a föld! Tulajdonképpen tényleg elnyelte.

– Itt vagyok, idelent! – szólalt meg Szöcsi Palkó lábánál. – Itt az otthonom, kerülj beljebb!

– Én oda nem tudlak követni… – biggyesztette le a száját Palkó. Ez egy rövid kaland volt, gondolta magában, és kicsit bánta, hogy ilyen hamar megtalálták Szöcsi otthonát.

– Csak dugd be az ujjad! – biztatta Szöcsi.

Palkó teketóriázott. Nem szerette a lyukakat, a gödröket, a sáncokat, se azt, ha sáros lesz a keze. Mit tegyen most?

– Gyere, ne félj! – unszolta a szöcskeegér, míg végül Palkó engedett neki. Épp az ujja fért be a kis lyukon, aztán mintha már a keze is bent lett volna, majd a karja, aztán egyszer csak, ki tudja hogyan, az egész Palkó ott ücsörgött a föld alatt.

– Na ne, ez hogy történhetett?

– Palkó is ezt kérdezte. Szöcsi a vállát vonogatta:

– Ez egy ilyen lyuk, mással is megtörtént már. Hát akkor Isten hozott az otthonomban!

2025. június 27., péntek

Kátai Letti: Szöcskeegér-névadó

  

Rácz Eszter Anna illusztrációja

 

Nagy az öröm itt Szöcskeegér honban,

fajunk nem lesz örökre kivesző.

Éjjel nyolc egyforma lurkó született,

hátán ében csíkocskát viselő.

 

De az egér bizony babonás állat,

hívtuk is a nagy őskeresztanyát:

Sicista Trizona Emerenc szökkent,

ringott alatta a mezőkabát.

 

Halljátok szavam büszke üreglakók –

s közben kortyolta a rovarlikőrt. –

Szerencsés lesz majd, akit így neveznek,

hajoljatok meg e nevek előtt:

 

Igazán nemes szöcskelányegérhez,

ki szelíd, bár kellőképp fürge lény,

trendi név való, mint Barka, Baranka.

Vagy Cseperke, Tünde, a tünemény.

 

Az Annazsófi is illik erre, ki

nem állhat úgy, mint a fagyos cövek.

Bár Ciprienn és Bellatrix nevekkel

senkiből sem lett még bagolyköpet.

 

Fiúnak javallott: Buda, Hont, Lipót,

talán még Vazul, Szilárd vagy Ervin.

Ezekkel tutira bronzérmes lesz a

Borsodi Marhalegelő Derbin.

 

Hogy miért nem arany? Mert erre ott a

Szíriusz, ezüstre meg az Ügyek.

E kettő legyen Kelemen s Marcián.

S ezzel most le is zárom az ügyet.

 

Sicista Trizona Emerenc eldőlt,

mint pajtában krumplival teli zsák.

Álmában hangyaillatút hortyogott,

s látta a bölcső nyolc lányát-fiát:

 

Ervin és Ügyek, Kelemen, Marcián,

Baranka, Cseper, Tünde, Bellatrix.

Eszmei értékük így nyolcmillió.

Egerek között elsők? Hát az fix.

 


 

2024. október 22., kedd

Miklya Zsolt: Vad cirmok éneke a Duna mentén


(c) Rácz Eszter Anna

J. A. nyomán


Hibrid vagyok. Naná. Az anyám vad volt,
apám félig mau, félig cirmos,
vagy tán egészen az.
Anyám homlokán megvillant a napfolt,
apám szájában vérzett a pimasz.
Lépni sem tudok mozdulatuk nélkül,
légpárna talpam anyámra hajaz,
csíkos bundát kaptam, és menedékül
kipattanó karmot, legyen az vigasz.
Beszélnek hozzám a távol időből,
táncos lépteik játéka vezet.
Mancson a párna sosem lehet kőből,
úgy emelem fel, mint ember kezet.

Hibrid vagyok. A világ, ami hol van,
hol nincs velem, az életemre tör.
De minden izmom megfeszül, míg múltam,
a házimacska-kényelem gyötör.
Mert puha párnák, plédek közt henyéltek
a csillagösvény cirmos fiai,
hadakozni csak unalomból tértek
az udvarra, az árokpartra ki.
Szagmintát is a tyúkok nyomán leltek,
s kutyagumit kerülgettek csupán,
egy egeret, bogarat, ha lenyeltek,
már futottak is a csapvíz után.

Ám egyszer csak egy vándorpatkány tévedt
az udvar felé, ahol élt apám,
s mint ki még sosem kapott ott étket,
úgy indult el a vándor szag nyomán.
S hogyhogy nem, már kívül járt, a réten,
hol szöcske ugrott, fürge gyík futott,
még nem sejtette, hogy ez már az éden,
mi macskáknak az életből jutott.
Még nem sejtette, hogy egy kandúr várja,
kivel hölgyéért meg kell küzdeni,
de jobb egy kandúr, mint a házipárna,
az élet megtanít választani.

Apám akkor, hála legyen, úgy döntött,
anyámért megéri a bősz csata.
És győzött. A holdfény mindent elöntött,
és szerelembe fúlt az éjszaka.
Vad volt anyám, és még vadabb a vágya,
így fogantam egy cirmos éjjelen,
csillagfű közé terült nászi ágya,
és jajongott vele a végtelen.
Hibrid vagyok, és csillag, aki volt, van,
és lesz is, miként cirmokban a jel.
Csak az értheti, ki vagyok, ki voltam,
ki éjszakánként velem énekel.

 

2024. május 5., vasárnap

Csányi Szilvia: Nálatok laknak-e állatok

 

Rácz Eszter Anna


    Edvárd nem akármilyen társasházban lakott. A ház nem attól volt különleges, hogy Edvárdékon kívül ott lakott az idős Magdi néni és az idős Laci bácsi is, hanem attól, hogy különféle állatokkal osztoztak a lakóhelyükön.
    Ott élte nyugdíjas napjait Szigfrid, a cirkuszi oroszlán, Hédi a harkály, Valter a vakond, Mira a mosómedve és Teó a tücsök. A sokféle lakónak sokféle szokása volt. Szigfrid, például, napjában többször félelmetes üvöltést hallatott, mert úgy gondolta, akkor sem árt edzésben tartani a hangszálait, ha már nem lép fel a cirkuszban. Hédi folyton kopácsolt, hol a konyhaszekrényen, hol a könyvespolcon. Valter állandóan túrta a kertet, ami rettentően bosszantotta Laci bácsit, mert neki a kert volt a mindene, és fáradtságos munkával tartotta rendben azt. Mira reggeltől estig mosott, amitől folyton alacsony volt az emeleten a víznyomás. Teó egész nap hegedült, nehogy kijöjjön a gyakorlatból.
    Edvárdot mindez nem zavarta, ő élvezte, hogy a szomszédai között állatok is vannak. Eleinte csak Laci bácsi panaszkodott a feltúrt kert miatt, aztán Magdi néni tette szóvá, hogy nem tud pihenni az állandó kopácsolástól. Mira mosása egy idő után már a legtöbb lakónak problémát jelentett, és ott volt még Szigfrid üvöltése is, ami folyton mindenkit megrémített. Aztán leveleket dobáltak be egymás postaládájába és rendkívüli lakógyűléseket hívtak össze, aminek kiabálás, kopogás és üvöltés lett a vége. A lakók egy idő után nem köszöntek egymásnak a lépcsőházban, így már nem is volt olyan jó ott lakni. Edvárd sem látogatta meg szomszédjaikat. Egyre feszültebb lett a hangulat, ezért elkezdte törni a fejét a megoldáson.
    Mindenkivel beszélni fogok és ráveszem őket, hogy változtassanak a szokásaikon, gondolta és becsöngetett Mirához.