 |
| Rácz Eszter Anna illusztrációi |
Palkó nem szerette, ha nem a saját ágyában
aludt. Annak sem örült, ha nem volt ott az anyukája a másik szobában. Nem bírta
elviselni, ha nem voltak ismerősek az éjszakai hangok. De amit a legjobban
utált, azok a rágcsálók voltak, pontosabban a patkányok. Erre mi történt?
– Megharapta egy patkány?
– Dehogy! Ez nem egy félelmetes mese! Az történt, hogy Palkót elvitték a
szülei nagyapó vidéki házikójába, ami ráadásul a falu legszélén állt. Ott
feküdt egyedül, egy idegen ágyban, a másik szobában nagyapó szuszogott és
beszélt álmában, a falon pedig különbnél különb árnyak táncoltak, és ráadásul
mindenféle ismeretlen hangot hallott. Aztán a kislámpa fényénél egy hosszú
farkincát látott elsuhanni. Az ablak alatt felvillant egy vékony bajusz. A
paplan mellől halk motozás hallatszott. Mi lehet ez?
– Egy patkány! Legyen egy patkány!
– Palkó is azt hitte. Már majdnem felsikoltott, amikor megszólalt valaki:
– Ne bánts, kérlek, én csak eltévedtem!
Palkó felült az ágyban.
– Ki vagy te? – csodálkozott.
Válasz helyett apró lépésekkel közeledett valaki a sötétben.
– Engem Palkónak hívnak – szólalt meg újra a kisfiú –, azt hittem, hogy egy
patkány akar megtámadni.
– Becsületes nevem Magyar Szöcskeegér, de szólíts inkább Szöcsinek. Nem
vagyok patkány, de még igazi egér sem, csak a nagybácsikám nagymamája volt az.
Az pedig már igencsak távoli rokonság. Te sem fogsz bántani, ugye? Azt hittem,
hogy egy félelmetes ember fog rám találni.
– Nagyapó azt mondta, hogy én csak leszek ember. Én egy kisfiú vagyok.
Palkó és Szöcsi igencsak megörült a szerencsének, hogy így alakultak a
dolgok, és bár a sötétben még nem látták egymást tisztán, az már elég világos
volt, hogy itt egy barátság van születőben.
– Haza tudnál vinni? Eltévedtem, és nem találom az otthonom! Napok óta
ebben a házban kóborlok, és nem tudok kijutni innen! – panaszolta Szöcsi. – Ha
hazaviszel, meghívlak egy teára!
Palkó elsőre bizonytalankodott. Vajon ne szóljon inkább nagyapónak? Vagy
talán majd holnap megkérdezi az anyukáját? A sötétben úgy tűnt, hogy Szöcsi
kicsi is, fél is, ilyesmivel nem lehet várni holnapig!
– Hazaviszlek! – döntött Palkó. Kiugrott az ágyból, belépett kis papucsába,
és úgy, ahogy volt, csíkos pizsamában, elindult az ajtó felé. A szöcskeegér
követte. Vagyis remélte Palkó, hogy követi, mert a sötétben nem sokat látott.
Nagyapó olyan mélyen aludt, hogy még arra sem rezzent fel, amikor Palkó
elcsente az asztalról az elemlámpát, de még akkor sem, amikor leejtette a
kulcsot, amivel a nagy faajtót próbálta kinyitni.
Odakint egy ismeretlen világ tárult Palkó elé. Az éjszaka hűvösétől
libabőrős lett, de a mező lágy, kora nyári illatából jól esett szippantani egy
nagyot.
– De jó, hogy újra szabad vagyok – sóhajtott fel Szöcsi –, innen már
megtalálom az otthonom!
Most megfordultak a szerepek: odakint már Szöcsi ment elől, Palkó pedig
elemlámpával próbálta követni új barátját. Ám alig néhány lépés után Szöcsinek
nyoma veszett. Palkó próbált minden irányba világítani, de a szöcskeegeret
mintha elnyelte volna a föld! Tulajdonképpen tényleg elnyelte.
– Itt vagyok, idelent! – szólalt meg Szöcsi Palkó lábánál. – Itt az
otthonom, kerülj beljebb!
– Én oda nem tudlak követni… – biggyesztette le a száját Palkó. Ez egy
rövid kaland volt, gondolta magában, és kicsit bánta, hogy ilyen hamar
megtalálták Szöcsi otthonát.
– Csak dugd be az ujjad! – biztatta Szöcsi.
Palkó teketóriázott. Nem szerette a lyukakat, a gödröket, a sáncokat, se
azt, ha sáros lesz a keze. Mit tegyen most?
– Gyere, ne félj! – unszolta a szöcskeegér, míg végül Palkó engedett neki.
Épp az ujja fért be a kis lyukon, aztán mintha már a keze is bent lett volna,
majd a karja, aztán egyszer csak, ki tudja hogyan, az egész Palkó ott ücsörgött
a föld alatt.
– Na ne, ez hogy történhetett?
– Palkó is ezt kérdezte. Szöcsi a vállát vonogatta:
– Ez egy ilyen lyuk, mással is megtörtént már. Hát akkor Isten hozott az
otthonomban!
