Sugár Zsigmond: Az ezüst iskola

  

Gyovai Kati illusztrációja

Valamikor réges-régen, az ezüsterdő közepén, egy csipkés tornyú kastélyból lett iskolában száz kicsi koma lakott. Egyetlen tanár okított kicsit és nagyot a boltíves lovagteremben, ahonnan a zsivaj elért az erdő minden zugába. Nem számított, hogy szünet volt vagy tanítás, a sok csibész megállás nélkül csivitelt. Csakis akkor némultak el, ha kiléptek a nyílegyenes fenyőkkel határolt udvarra, ahol az ezüsterdő figyelte minden mozdulatukat, s ha valaki egyet is pisszentett, jött érte a szárnyas róka. Így aztán az iskolából alig tették ki a lábukat, inkább a folyosón randalíroztak. Ott is vacsoráztak, és ott is háltak, amikor beesteledett, mert az iskola árvaház volt, a földszinten egy nagy tanteremmel, az emeleten sok apró hálószobával. Még lámpaoltás után is tartott a zenebona. Egyedül a kicsi Mátyás hallgatott, aki egy szót sem szólt, mióta a szárnyas róka elvitte a bátyját.
    Történt egyszer, hogy a tanító bácsi, egy hórihorgas gólya, az udvaron csattogtatta a csőrét. Nem tehetett róla, ez volt a szokása, de ezúttal olyan hangosan kelepelt, hogy a szárnyas róka meghallotta, és elrabolta. Várt-várt a száz gyerek, de attól fogva többet nem volt, aki becsengessen. 
    – Keressük meg a gólyát! – harsogta egy vörösképű legény, de a többiek kinevették. 
    – A róka, a róka, a vörösszárnyú róka! A róka, a róka az iskola tanítója! – kántálta egy maroknyi csapat.
    Egy kancsal lány az asztal közepére pattant, rámutatott a vörösképű legényre, majd így kiáltott: 
    – Igaza van, menjünk és keressük meg a gólyát!

Dobó Dorottya: A pökhendi hegedűszó

 

Zelei Marcell illusztrációja

Gondolkodtál már azon, mennyi hang él körülöttünk? Itt járnak-kelnek, némely fel sem tűnik, másoktól megijedünk, meglepődünk, elálmosodunk, felriadunk, nevetünk, táncolunk, sírunk, olykor pedig egyszerűen csak hallgatjuk őket, és figyelünk. Bizony, a hangok itt ólálkodnak mindenhol, mind a kiforrott, szép, tiszta dallamok, mind a fülsértő, éktelen ricsajok, sőt, néhanapján olyan ifjú hangpalántákkal is találkozhatunk, akikre még sok évnyi tanulás vár, hogy egyszer majd az avatott fület gyönyörködtessék vagy éppen csak szórakoztassák, útba igazítsák, esetleg bosszantsák.

 A hangiskolában rengeteg ilyen diákkal találkozhatunk: ott tanult a puffanás, a loccsanás, a pisszegés, a nyammogás, a spriccelés, a koppanás, a zümmögés, a kattogás, és egy fiatal, de már most csodaszép, halk kis hegedűszó is. Az ifjú hegedűszó hamar kitűnt a diáktársai közül gyönyörű hangzásával, lágy csengésével, irigylésre méltó eleganciájával és határokat nem ismerő pökhendiségével. Miért volt pökhendi? Mert nemcsak sokkal tehetségesebb és szebb hang volt a társainál, de ezt tudta is magáról, s nem szégyellte rendszeresen a többiek szemére vetni.

– Pár év múlva világhírű balerinák fognak a kíséretemre táncolni, ti pedig legfeljebb az áruházi hangosbemondóból szóltok majd – vetette oda lenézően egyszer.

– Sosem tudhatod, kinek mit hoz a jövő – mennydörögte válaszul a tanító néni, de a pökhendi kis hegedűszó ezt meg sem hallva tovaillant.

Ugyanez történt akkor is, amikor a múzeumba mentek osztálykirándulásra.

– Próbáljatok meg úgy szólni, ami illik a kiállított műalkotásokhoz! – adta ki a feladatot a tanító néni, ám a hegedűszó csak nevetve libbent körbe a termen.

– Az állatkertbe kellett volna mennünk, hogy olyan feladatot kapjunk, amit ti is teljesíteni tudtok! – gúnyolódott az osztálytársain.

Legközelebb táncosok érkeztek az iskolába, és a csoport azt a feladatot kapta, hogy zenekart alkotva adjanak aláfestést a tánchoz.

– Én ezt egyedül megoldom, nektek már meg sem kell szólalnotok, úgyis csak belerondítanátok – ciripelte a hegedűszó, majd egy meseszép dallamot hallatva lejtett körbe, míg a többiek szégyenkezve bújtak vissza a padokba.

Czeiner-Szücs Anita versei

 

Tuza Edit illusztrációja

 

Csillag

Kék ég mélyén,

égbolt fényén

túl élnek a

csillagok.

 

Nincsen házuk,

gazdagságuk

láthatatlan –

pont te vagy.

 

Hárfa

Holdhárfám némán

mereng

csendhúrja mélán

kereng

megpendül félve

dalol

sírva az éjbe

karol.

 

Elilla

Füst vagyok,

elillanok,

hív a felhő,

jó napot.

 

Köd leszek,

ereszkedek,

párafelhő,

cseppre csepp.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Smelka Sándor: Szélhárfa

 

Illusztráció: Szüdi János

Kulcsszavak: bátor, hangszer, vihar (батыр, саз аспабы, дауыл)

A pusztában épült városról azt mesélték, hogy nagy volt és dicsőséges. Erős falak védték széles utcáit, palotáit, díszkertjeit és fellegvárait. A piacain minden kincs fellelhető volt, amit a pusztából érkező zajos karavánok hoztak a távoli országokból: arany, drágakő, egzotikus gyümölcsök, könnyű selymek, éles kardok, csillogó ékszerek, meg még egy rakás olcsó kacat, limlom is, amit az emberek nem is igazán tudtak mire használni
Szóval, nagyon pöpec hely volt ez a város, ÁM (mert minden mesében van egy nagy „ám”) azt is mesélték, hogy ott sose fújt a szél, de még egy szellőcske se járt arra. A nagyon öreg emberek azt mondták, nekik még a nagyszüleik mesélték, milyen is volt az a szél, ahogy a nők hajával, hosszú szoknyájával játszadozott, ahogy lengtek a faágak, nyikorogtak a szélkakasok a tornyok tetején. És a legfontosabb: akkor még meg-megszólalt a város legmagasabb tornyában lógó szélhárfa. Egykor ez a szélhárfa volt a város ékessége és híressége. Állítólag olyan csengőn-bongón zenélt, hogy messzi országokból is érkeztek vándorok, hogy hallhassák a hangját. Mesénk idején azonban már több mint száz éve néma volt – szél híján.

Bertóti Johanna: Trillák

Tóth Saci

Ha már nem férek magamban,

rázendítek több szólamban.

Tittiritti, pamparampam,

gitár kísér, cselló, tam-tam.

Ugye, nem világos nektek,

több szólamban hogy éneklek.

Nem tudhatjátok azt, nem, nem,

hogy egy madár dalol bennem.

***

Ha már nem férek magamban,

szárnyra kapok, mint a dallam.

Megvan rá bennem a hajlam,

egyéb sem kell, minthogy hagyjam.

Szárnyalok a levegőben.

nem néznétek ki belőlem...

Mert nem tudjátok azt, nem, nem:

egy madárraj reptet engem. 

Ferenczi Zsombor – Majoros Nóra: Repülni volna jó

A Nyugati téri aluljáró egyik ficakjában hegedült leggyakrabban az utcazenész. Nem volt rendkívüli művész, de elég jól játszott. Főleg a gyerekek dobáltak neki aprót a hegedűtokba, nagyjából annyit, hogy időnként tudott venni egy-egy pizzaszeletet.

            A hawaii volt a kedvence.

Amíg ette, betette a hangszert a tokba, lekuporodott a földre, hátát a falnak vetette, és bámulta a galambokat. Mindenki azt hitte, a sok elhullajtott ételmaradék miatt járnak le a föld alá, de az utcazenész rájött, hogy ez tévedés. A galambok számára ez sport. Kétféle számban versenyeztek, az utcazenész úgy nevezte ezeket: a legijesztőbb landolás és a legpontosabb pottyantás.

            − Repülni volna jó – gondolta.

            Szokatlanul eleven gondolatocska volt ez. Annyira fickándozott a fejében, hogy másnap sokkal jobban játszott a szokásosnál, és jó sok pénz összejött. Elhatározta, hogy vesz egy egész hawaii pizzát, és mind megeszi, de a pénz még ennél is több volt. Aztán gondolt egyet, a kínai táskaárushoz sietett, és vásárolt egy jó nagy bőröndöt. Kivitte a repülőtérre, becsomagolta magát és a hegedűjét, és bőröndöstül felugrott a csomagokat szállító szalagra.

            A bőrönd végigbukdácsolt a szalagon, és átment az átvilágító kapun. Mivel a röntgen nem látott a csomagban se robbanóanyagot, se fegyvert, se kábítószert, szépen felpakolták egy repülőgépre.

            − Egyáltalán nem olyan a repülés, mint képzeltem – dünnyögte magában az utcazenész a felszállás után.