Dávid Ádám: Limerikek L. Ervinnek

Tuza Edit

Volt egy úr, úgy hívták, Szigfrid.
Alkatra nem volt épp szilfid
cirkuszi oroszlán,
de rég a porondján
mennyi csodát véghez is vitt!

Volt egy hölgy, úgy hívták, Maminti.
Tündérek között ő a minta.
Kicsi, zöld, meglehet,
s négyzögletű kerek
bűbájait álmodra hinti.

Volt egy úr, úgy hívták, Berzsián.
De sokszor kínozta vershiány!
Két-három éven át
költött egy jobbladát,
de azt sem értette senki ám.

Volt egy hölgy, úgy hívták, Árnika.
Versengett már érte pár bika.
Azt mondta: bocsánat,
inkább egy kacsának
lennék a csőrére pántlika.

Volt egy úr, úgy hívták: Bab Berci.
Orrfújásrekordja hatpercnyi.
Szegénynek az orra
savanyú uborka –
tüsszenteni ezért nem mersz, mi?

Zárszó - Vastaps

 

Szabó Imola Julianna

Kedves Bruckner Szigfrid barátok, rajongók, rokonok és üzletfelek!

 

Egyszer minden születésnap véget ér! 

Még egy kiérdemesült oroszláné is. Elérkezett a búcsú pillanata, ideje, hogy lemenjen a függöny. Pazar műsor volt, annyi biztos, és méltán megérdemel egy nagy bravót mindenki, aki valahogy hozzájárult ehhez az ünnephez, a mi kedves Bruckner Szígfrídünk szülinapjához. 

Külön köszönet Holló Annának a felajánlott képekért! 

Talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy az elmúlt hónapokban mindenki talált magának valamit, ami szórakoztatta, elgondolkodtatta, megnevettette, meghatotta. 

Olvassunk továbbra is Lázár Ervint!

 

És most nagy-nagy kalaplengetéssel elköszönnek a porondmesterek:

 

Sanyi és Eszti

Újlaki-Nagy Júlia: Szigfrid repül

Zelei Marcell

– Szigfrid, csakhogy itt vagy! Mi tartott ilyen sokáig?! – tessékeltem be az ajtón az öreg oroszlánt. A nadrágtartóját a földön húzta maga után, a sörénye sörszagú volt.
– Hova ez a nagy sietség? Épp időben jöttem reggelire! – mondta, és böffentett egy nagyot.
A lármára Luca is kiszaladt az előszobába, és Szigfrid nyakába ugrott.
– Már majdnem itt a lefekvés időm, azt hittem ma már nem is jössz… – mondta, és láttam rajta, hogy kicsit szomorú emiatt. – Ugye, fenn maradhatok még egy darabig? – nézett rám rimánkodva.
Engedtem neki. Azt reméltem, amíg itt van Szigfrid, Zoli is hazaér.
– Épp időben jöttél, mert anyu most akart mesét olvasni nekem.
– Pompás! Ha akad egy kis reggeli, én is szívesen meghallgatom azt a mesét! – mondta Szigfrid, és megnyalogatta a sörös bajuszát.
– Reggelivel nem szolgálhatok, de a vacsorából még épp maradt egy kevés. Bár a tej nem talál a…
– Sörrel? – hahotázott Szigfrid. Akkor inkább kihagyom!
– Te ittál, Szigfrid? – kérdezte Luca, és őszintén csodálkozott.
– Csak egy kicsit. De nem én akartam. Az állatorvos hívott meg, az a szemüveges fickó.
Megrántottam a nadrágtartóját, de Szigfrid tovább folytatta.
– Ott szomorkodott és panaszkodott a pultnál, meg kellett vigasztalnom valahogy.
– Nahát, micsoda véletlen, Szigfrid! Apu is szemüveges, és képzeld, ő is állatorvos!
Az oroszlán megigazította a nadrágtartóját, majd elhúzta a száját.
– Még ilyet… – morogta, és semmi sem jutott az eszébe.
– Szilvia tudja, hogy hol jársz? – kérdeztem, és kicsit megfeledkeztem Lucáról.
– Tudja, tudja, hát mi együtt léptünk fel annak idején… – válaszolt sután Szigfrid, és reméltem, most már másra terelődik a szó.
– Nem mesélsz ma inkább te? – fordult Luca az oroszlánhoz.
– Olyan meséket senki se mond a világon, mint én! – düllesztette ki a mellét Szigfrid, és tudtam, hogy már nem lesz baj.
– Miről meséljek? A szavannáról? Vagy a tigrisekről? A cirkuszról? Azok a tapsok, azok az ugrások…
– Az állatorvosról mesélj inkább. Elmondta, hogy miért szomorú?
Mindketten meghökkentünk. Szigfridben elállt a szó, elkomorodott.
– Tudom is én, ezek unalmas dolgok. Nem beszél ilyenkor az ember, csak kortyolgatja a sörét…
– Akkor te is szomorú vagy, Szigfrid?
– Ha már így megkérdezted, kicsit igen. Tudod, én nagyon szeretnék még egyszer fellépni.
– És az állatorvos mit szeretne? – bukott ki belőlem hirtelen, és magam is meglepődtem.
– Repülni – válaszolt Szigfrid határozottan, és mélyen a szemembe nézett.
Luca értetlenül nézett az oroszlánra. Honnan tudta volna, hogy az apja miattunk kényszerült abbahagyni a repülést?
– Lehetne közös számotok! – ajánlotta fel Luca.
– Ott körözne a sportrepülő a sátor felett, és amikor már mindenki lélegzetét visszafojtva nézné a cseleket, kiugranék a repülőből egy ejtőernyővel! – lelkesedett Szigfrid is, de aztán mintha hirtelen kétségei támadtak volna afelől, hogy ő még képes lenne-e egy ilyen mutatványra.
– Amikor földet érsz, mindenki megtapsol, de te nem hagyod abba a számot, mert az állatorvos labdákat dobál ki neked a repülőből, te pedig mindegyiket elkapod, és visszadobod neki…
Erre mindannyian felnevettünk, mert Luca is tudta, hogy ez már képtelenség.
– De mi lenne utána? – kérdezte aztán Luca, és ismét komoly lett.
– Mi legyen? Taps, ugrálás, vissza, vissza, vissza… üvöltene a tömeg – válaszolt Szigfrid, és nem értette a kérdést.
– De még azután. Utána megint szomorú lennél?
– Nem is tudom… – vonta meg a vállát az oroszlán, és elgondolkodott. – Utána örülnék, hogy még egyszer utoljára sikerült fellépni.
Ősz volt már, amikor teljesen váratlanul összefutottam Szigfriddel a Levendula és az Orgona utca sarkán. Derűs volt, és elmesélte, hogy tényleg sikerült még egyszer fellépnie. Őszintén sajnáltam, hogy nem tudtam róla, megnéztük volna Lucával, talán még Zoli is jött volna. Nem kérdeztem, de láttam a szemében, hogy akkor este nem hazudott Lucának: fellépett, és utána tényleg nem volt szomorú.

Szerkesztette: Németh Eszter

Bertóti Johanna: Szigfrid

 

Kovács Réka

MIKKAMAKKA Köszöntelek benneteket a Négyszögletű Kerek Erdőben.

Mikkamakka vagyok, és bemutatom nektek az erdő lakóit.

Elsőként Bruckner Szigfridet, a kiérdemesült cirkuszi

oroszlánt!

BRUCKNER SZIGFRID: Bruckner Szigfrid: bűvész, bohóc,

világhírű artista,

kötéltáncos, erőművész!

S folytatódik a lista:

cirkuszi sztár, karikán át

ugrándozó oroszlán,

legjobbak közt legeslegjobb.

Ha sokáig sorolnám

érdemeim, garantálom,

itt ülhetnénk reggelig,

megéheznénk ötször is, míg

annyi idő eltelik.

kivételes munkaerő,

elsőrangú énekes,

a nézőknek nagy kedvence,

okos, erős...

MIKKAMAKKA ...és heves.

Vagy mondhanám, hogy nagyhangú.

SZIGFRID: A lényegre tapintasz!

Hisz a cé, a kétvonalas

nekem nem nagy vasziszdasz!

MIKKAMAKKA: Valójában egyedül ez,

a nagy hangja a régi.

Őt a hírnév körbelengte,

ma már öreg, görbe, gyenge,

az életét itt éli...

MIKKAMAKKA, SZIGFRID: ...a Négyszögletű Kerek Erdőben,

SZIGFRID: hova öregségemre eljöttem.

Részlet a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának 

2016-ban bemutatott zenés gyerekelőadásából.

Miklya Zsolt: Oroszlántetkó

 

Miklya Emese

Bruckner Szigfrid testtetkója

néha ringatózó bója,

néha lassan forgó glóbusz,

amin átsétál a lóbusz.

Máskor hold- és ünnepnaptár,

zsongó-bongó névnap-kaptár,

vagy egy lázas világváros,

csillagmezővel határos.

Ám a kedvenc tetkóképe:

ahogy feküdne a rétre,

ezer fűszál nyoma volna

rajta, s éppen gyalogolna

át a réten és a pusztán,

át a hullámzó szavannán,

s nyílna ott egy titkos ajtó,

amiről nem tud a sajtó,

volna nadrágtartó rajta,

s piros pulóveres karja

tartaná egy olyan nőnek,

akire már ritkán lőnek.

Kiss Dorina: A hatvan az új húsz - Interjú Bruckner Szigfriddel, a porondok urával

Kedves Bruckner Úr, köszönjük, hogy elfogadta a meghívásunkat! Hadd köszöntsük sok szeretettel 60. születésnapja alkalmából! Bizonyára különösnek találja a kérdésem, de kérem, árulja el, pontosan hány éves? Hiszen már 1964-ben is „kicsit öregnek” jellemezték. Később pedig egyenesen százévesnek titulálták. 

Holló Anna

 
BSZ: Üdvözlöm. Még nem volt szerencsénk, és úgy érzem, ebben a tempóban nem is lesz sokáig! Maga meglepően pimasz, kisasszony! De legyen, válaszolok. Egy rettenthetetlen zsonglőr semmit sem szégyell. Mondjuk azt, hogy majdnem húsz leszek, fogságban tartott oroszlánoknál ez szép kor. Amúgy meg papíron hatvan, de ki számolja? 

 Hogy telnek a napjai, mivel foglalkozik mostanában? Remekül fest!

BSZ: Természetesen! Semmi különös, aktív nyugdíjas éveket élek. Sokat feketepéterezek, beszerveztem egy-két kerekerdőbeli pajtást állandóra, hogy mindig elegen legyünk. Amikor nagyon hiányzik a porond, akkor beleordítom a világba, ez segít. Ha mégsem, akkor ellátogatok az Instantba vagy a Szimpla Kertbe, tudja, az Arany Kerék sajnos bezárt. Nem iszom sokat, csak egy-egy pálinkát, ha úgy adódik. De Szilvia ilyenkor is mérges, úgyhogy igyekszem disztingválni.

Hogy szolgál Szilvia egészsége? 

 
BSZ: Prímán! Ezt csak Önnek árulom el – le ne merje írni – de ő sem olyan fiatal már. Viszont ahhoz képest meglepően energikus. Csináltatott magának műfogsort, hogy félelmetes legyen, amikor vicsorog, rajtam gyakorol. Jól megy neki. Nemrégen elköltöztünk, most a Matematikailag Értelmezhetetlen Paradoxonban lakunk, amit ő díszített fel a saját mancsával. Addig zsonglőrködött, amíg minden régi, irracionális emléket be nem zsúfolt a rugalmasan megnyúló térbe. Kicsit olyan, mintha Aromo fékezhetetlen agyvelejében élnénk. 

Ne haragudjon, de az olvasókat ez érdekli legjobban: mi a helyzet a fogsorával? Rendben van? Esetleg Ön is kapott protézist? 

BSZ: Dehogyis, Szilvia műfogáért már így is el kellett adnom a fél vesémet, a másikat muszáj megtartanom. Az enyém egészen jó állapotú, pedig nem használtam el kétezer-négyszáz tubus fogkrémet és kétszáz fogkefét, ahogy azt a furaagyú haverom javasolta. Néha elnyalogatok egy adag csillámos Colgatet, egész finom, meg azt mondják, segít. Nem szeretnék még egy fogfájós esetet, akármilyen egyedülálló, hogy csak az én szemfogamnak emeltek gránit emlékművet kerek e világon. 

Mesélne valamit a híres barátairól? Mennyire tartják a kapcsolatot?

 
BSZ: Maga nem figyel rám! Széttépjem? Most mondtam, hogy a régi bandával együtt verjük a blattot. Mondjuk, nem mindenki jön, Zoárd állandóan utazgat a nagyvilágban, kiszámíthatatlan, mikor van itt. Mikkamakka alkalmanként előkerül, szórja a vidámságot, néha mondjuk hozhatna bort is. Ló Szerafin most mindenkinél menőbb, a kék az egyik legtrendibb hajszín. Mondjuk ez sem segít rajta, mert elég öreg, talán még nálam is vénebb (a szerkesztő megjegyzése: nem, igazából Szigfrid sokkal öregebb!), most már lefutnám két lábbal is. Kártyában sem ellenfél. A nagyeszű nyúllal viszont vigyázni kell. Nemcsak ezért, mert bárhogyan ki tudja tekerni az agyát, hanem azért, mert gyors is. Sokat nyer. Vacskamatira nem lehet számítani, mondjuk, úgyis valami világméretű csalás lenne a vége. A többiekkel sajnos ritkán találkozom.

 
Hogy van Szörnyeteg Lajos, ő is játszik? 

 
BSZ: Dehogyis! Kártyában nem túl erős, azt hitte, az a játék lényege, hogy kettesével megegyük lapokat. Utána meg ledőlt, nem volt szívünk felébreszteni.

És Dömdödöm? Gepárd Géza? Maminti? Meg a többi erdőlakó?

 
BSZ: Már megint nem figyel! Tényleg széttépem. Ha esetleg memóriazavarokkal küzd, akkor viszont elnézést kérem, ajánlom a ginkó bilobát. Én is azt szedem. Már mondtam, nem igazán tudok róluk semmit. Régen láttam őket. De ez most valami kihallgatás? Mert akkor megyek. 

Dehogyis! Bocsánatot kérek, ha megbántottam, nem állt szándékomban. Beszéljünk másról. Mik az Ön tervei a közeljövőben? Hol látja magát egy év múlva? 

 
BSZ: Csak élek, simán, nincsenek újszerű szándékaim. Azt hiszem, én már letettem valamit az asztalra. Aki nagyon kíváncsi rám, az a sarki hentesnél vagy a könyvtárban talál rám. Utóbbiban kizárólag papíralapon. Kicsit nehéz elsőre észrevenni a sok Mancs Őrjárat és Disney hercegnő kötet között, de aki nagyon akarja, az észrevesz. 

Szomorúnak tűnik, de van egy meglepetésem a születésnapja alkalmából, a torta mellé. Remélem örülni fog neki. Hall valamit? A távolból szirénázás, mindenféle fura zaj, végül csilingelés hallatszik.

 
BSZ: Te jó ég! Remélem nem változtat sóbálvánnyá! A tortámat meg pláne. 

Mintha meghatódott volna… 

 
BSZ: Miért hatódtam volna meg? Mert mindenki itt van, aki számít, és fontos? Mert a fülem helyett a nadrágtartómat húzogatják? Tudom, tudom, nagyképű vagyok, de még az is lehet, hogy engem ezek itt szeretnek. (a szerkesztő megjegyzése: Szigfrid gyorsan elmorzsol egy könnycseppet) Tudja mit? Úgyis én vagyok a legbátrabb oroszlán a világon, hát kimondom: köszönöm a húszhatvanszáz mittudoménmennyi évet! Én is szeretlek titeket! 

Dömdödöm!

Szerkesztette: Németh Eszter

Kátai Letti: SZILVIA Szving

Zelei Marcell

előadó: Bruckner Szigfrid
stílus: dzsessz / szving
hangnem: D-dúr
hangfekvés: érzelemdús basszbariton
tónus: kissé érzelgős, de ezt most elnézzük
zenekar tagjai: trombita: Mikkamakka,
klarinét: Aromo, szaxofon: Vacskamati,
harsona: Nagy Zoárd, zongora: Ló Szerafin,
nagybőgő: Szörnyeteg Lajos, dob: Dömdödöm

há’ és
Felemás zoknim felemelem,
pallérozok az egyetemen.
Sztájliszt leszek,
menő szerep:
Sikkes Szigi a becenevem.

Egy jó oroszlán holtig tanul,
minek is ordítoznék vadul?
Egy finom szving,
és semmi smink,
a jókedv végre felszabadul.

Naná
Szilvia-szving most a divatszó,
Szigi már hatvan, de kitartó.
Jöjjön a szaxofon!
Lássam az arcokon,

hogy ez így igazán bitang jóóóóóóóóó!

Elhajítom a szemüvegem.
Mostantól vegán menü legyen,
goji a bonbon,
és szomjam oltom
csókjaiddal, én egyetlenem.

Villantsd meg piros pulóvered,
érted, ha akarom, bunyót nyerek.
Most azonban
két karodban
megnyugszom, és elszenderedek.

Naná
Szilvia-szving most a divatszó,
Szigi már hatvan, de kitartó.
Jöjjön a szaxofon!
Lássam az arcokon,
hogy ez így igazán bitang jóóóóóóóóó!

Ilyen egy ragyogó oroszlán.
De hová tettem a borotvám?
Túl nagy sörény
néha fölény,
míg be nem szövi a borostyán.

Bár gepárdhölgyekkel dolgozom,
mégis csak ott van az otthonom,

ahol kegyed
velem nevet.
Ezt írta fel a szív-doktorom.

Naná
Szilvia-szving most a divatszó,
Szigi már hatvan, de kitartó.
Jöjjön a szaxofon!
Lássam az arcokon,
hogy ez így igazán bitang jóóóóóóóóó!

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Eszter Németh: Über Hosenträger und andere wichtige Sachen

Korbuly Ágnes

    Sigfrid saß gemütlich an der Bartheke. Er war etwas verträumt und sein Kopf war, könnte man sagen, leer.
„Volles Glas, leerer Kopf“, keine schlechte Kombination, dachte die Person im roten Pullover, die ein paar Hocker weiter saß. Die Bar war um diese Tageszeit ziemlich spärlich besucht.
Da wandte sich Siegfried ihr zu:

 
"Sagen Sie mir, was halten Sie von Hosenträgern?“

 
    Die Pulloverträgerin war verblüfft, da sie ihre Meinung über den Anderen noch nicht gefasst hatte. So dermaßen, dass sie noch nicht einmal damit angefangen hatte.

 
„Von Hosenträgern?“ fragte sie zurück, um Zeit zu gewinnen. „Meinen Sie horizontale oder vertikale Hosenträger?“

 
„Gute Frage! Nächste Frage. Ich habe an senkrecht getragene Träger gedacht. Von der Schulter bis zum Gürtel.“ antwortete das Löwengesicht, und er trug rote Hosenträger, wie die Pulloverträgerin gerade bemerkt hatte. Vertikale Hosenspannung.

 
„Nun...“ sagte die Pulloverträgerin, „es kommt darauf an, welche Farbe. Was halten Sie von Blau?“

 
„Langweilig. Der Himmel ist blau, der Fluss ist blau. Acht bis zehn Prozent der Menschen haben blaue Augen, besonders hier in der Gegend ist der Anteil hoch.“

 
„Ich liebe Blau, besonders als Augenfarbe. Aber sei es so. Und das Grün?“ Sie starrte in die glitzerblauen Augen des Hosenträgertyps. 

 
    Die Augen des Hosenträgertyps leuchteten auf, als gäbe es eine große Explosion in einer nicht allzu weit entfernten Galaxie. Die Pulloverträgerin war so verblüfft, dass sie vergaß, ihre Augen zu schließen.
 

„Das Grün Ihrer Augen erinnert mich an das Grüne der Savannen, das sich nach dem Regen erhebt. Es ist ein seltenes Phänomen und sehr eindrucksvoll.“ Sigfrid blinzelte. Sein eigener Mutausbruch brachte ihn in Verlegenheit.

 
„Oh", war alles, was die Pulloverträgerin sagen konnte. Sie konnte endlich ihren nach dem Regen savannengrünen Blick senken, während ihr Teint, im Wettstreit mit seinem Pullover, mohnfarben errötete.

 
„Sagen Sie, was halten Sie von Rot?“, nahm der Hosenträgertyp den Gesprächsfaden wieder auf, verlegen über sein eigenes Schweigen.

 

    Die Pulloverträgerin mit nach Regen den savannengrünen Augen sah auf. Die Mohnblumenfarbe war aus ihrem Gesicht verschwunden, ihre nach Regen savannengrünen grünen Augen bohrten sich in das glitzernde Blau. Aber sie antwortete nicht. Sie hoben ihre Gläser mit gleichzeitig, als wären sie Spiegelbilder voneinander in roten Pullovern und Hosenträgern. Sie setzten es mit der gleichen Bewegung wieder ab.
    In den, nach dem Regen savannengrünen Augen funkelte es schelmisch, als sie erneut auf das Glitzerblau blickte.

 
„Ist das Bier gut?“ fragte sie ihn und schloss wieder die Augen.
 

„Gut.", sagte der Hosenträgertyp mit glitzerblauen Augen knapp. Dann fügte er hinzu: "Ich bin Sigfrid. Bruckner, Sigfrid.“
 

„Sylvia.“ Die Pulloverträgerin lächelte und kippte den Rest des Bieres runter. Sogar der Hosenträger lachte an Sigfrid.

 
„Sagen Sie, würden Sie mich begleiten? Ich habe mir vorgenommen, es heute endlich mit der Achterbahn zu versuchen.“

 
„Die Achterbahn? Heute?“

 
„Dieser Tag ist genauso gut wie jeder andere. Und mit Dir“ wechselte er plötzlich auf Dutzen, "fürchte ich mich vielleicht nicht.“

 
„Klar." Nach dem Regen savannengrüne Augen blitzten auf. „Mit Dir versuche ich es mal. Gehen wir?“
 

    Sie zogen los. Sigfrid Bruckner, mit roten Hosenträgern und glitzerblauen Augen, reichte Sylvia, mit rotem Pullover und, nach dem Regen, savannengrünen Augen, die Hand. 

Sie nahm seine Hand und ließ ihn nie mehr los.

Edition: Patricia Bögle und Romina Zurk

Németh Eszter: Rövid gondolat a nadrágtartókról

 

Korbuly Ági

Szigfrid kényelmesen támasztotta a bárpultot. Egykedvű volt, mondhatni üres volt a feje. Tele korsó, üres fej, nem rossz kombináció – gondolta a tőle pár széknyire helyet foglaló piros pulóveres. A bár látogatottsága ebben az időpontban elég gyérnek számított.

Szigfrid ekkor felé fordult:

– Mondja, mit gondol a nadrágtartókról?

A pulóveres elképedt, még nem volt kész a másikról alkotott véleményével. Olyannyira, hogy el sem kezdte.

– A nadrágtartókról? – kérdezett vissza, hogy időt nyerjen. – A horizontális vagy a vertikális nadrágtartókra gondol?

– Remek kérdés! A függőlegesen hordottra gondoltam. Válltól övig – felelte az oroszlánkülsejű egyén, aki, a pulóveres most vette csak észre, piros nadrágtartót hordott. Vertikális gatyagumit.

– Nos… – felelte a piros pulóveres – attól függ, milyen színű. Mi a véleménye a kékről?

– Unalmas. Az ég kék, a folyó kék. Az emberek 8-10 százalékának kék a szeme, különösen errefelé fordulnak elő nagy arányban.

– Pedig szeretem a kéket, különösen szemszínben! De legyen – bámult a piros nadrágtartós csillámkék szemébe. – És a zöld?

Lovranits Júlia Villő: Jutalomjáték

 

Rumi Friderika

Szerda volt, február és este kilenc. Hirtelen csengettek. Kilestem a kis, kör alakú kukucskálón, de nem láttam senkit. A csengő újra megszólalt, ezúttal hosszabban, türelmetlenebbül. Újra kilestem: senki. A csengő újra szólt. Ez két dolgot jelenthetett: a csöngető vagy láthatatlan, vagy alacsonyabb, mint a kis nyílás az ajtón. Döntöttem: határozott mozdulattal kinyitottam az ajtót, lesz, ami lesz!

− Na, végre! – mondta Tupakka, és szélesen elmosolyodott.  – Gyere gyorsan, megyünk a cirkuszba!

− Cirkuszba, most?!  − néztem rá csodálkozva – Nekem holnap dolgoznom kell, mi lesz, ha nem tudok reggel felkelni?! – szabadkoztam. – Ma igazán nem érek rá elmenni itthonról!

− Semmi gond nem lesz. Gyere csak! – bíztatott a manó. Azután beljebb lépve körülnézett a konyhában, mintha keresne valamit. Felcsillant a szeme, és rámutatott a nagy konyhakésre: − Azt is hozd!

− Ugyan, minek?! – nevettem zavartan – Hiányzik egy kés a késdobáló számából? Vagy olyan veszélyes helyre megyünk, hogy ezzel kell megvédenem magam?

− Meglátod. Csak gyere már, mert el fogunk késni! – sürgetett Tupakka.

Vegyes érzelmekkel sebtében egy konyharuhába tekertem a konyhakést, bedobtam a hátizsákomba és elindultunk. Le a lépcsőn a harmadik emeletről: tapp-tapp-tapp (ez voltam én), topp-topp-topp (így szaporázta mellettem Tupakka). 

Várfalvy Emőke: Nagypapa meg az oroszlánok

 

 

Holló Anna

A pajtában két füles fotel állt. Egy okkersárga és egy fekete-fehér csíkos.

Mindkét fotelben ültek. Az egyikben egy ember, a másikban egy oroszlán.

Előttük kis teázó asztal. Rajta finom porcelán étkészlet. A tányérok között aranyszélű talpas tálon torta. A gyertyákat már elfújták.

- Petikém, igazán nem kellett volna! Ez a töpörtyűkrém torta, ez valami szenzációs. Mi ez itt közötte? Antilopcombsonka?

- Pulyka.

- Milyen egzotikus. Ilyenekkel nem találkoztam a szavannán. Sem a cirkuszban. Igazán köszönöm!

- Egyszer hatvanéves egy oroszlán az életben.

- Ez igaz. Sőt. Talán én vagyok az egyetlen hatvanéves oroszlán. Hála Ervinnek.

- Valóban. Én is meglepődtem, de a minap azt olvastam, hogy az oroszlánok csak 10 évig élnek.

- Szavannákon és cirkuszban. De itt elélek százig, kétszázig, amíg csak akarok. Kár, hogy csak én, Petikém. Nincsen ez így jól. Hogy csak a híres mesebeli oroszlánok nem öregszenek, ti emberek…

- Ne aggódj emiatt, Szigfrid, pompásan vagyok.

- Akkor rendben. Jó ez a halhatatlanság, csak kicsit unalmas. Hiányoznak a gyerekek. Mondd csak, Petikém, léteznek még gyerekek? Vagy minden ember megöregedett, mint te?

- Már hogy ne léteznének, Szigfrid!

- Furcsa, mert én mostanában nem láttam egyet sem. Egyetlen egyet sem. Mióta a te Pali fiad felnőtt...igen, azóta. Szóval nagyon régen. És ez legalább olyan rossz, mintha hét tigris rontana rám a szavannán, és elfelejteném, hogy mit is szoktam ilyenkor csinálni és akkor…Tényleg! Lehet, hogy elfelejtettek?!

- Ugyan Szigfrid, téged nem lehet elfelejteni.

- Nem látom őket, és rémes gondolat, hogy talán azért nem jönnek a gyerekek, mert nem is tudnak a létezésemről. A legutóbb azt álmodtam, hogy a Veszprémi Városi Könyvtárban valaki leveszi a pajtát a könyvespolcról és rányom egy pecsétet az ajtó belsejére. Majdnem a lábamra nyomta, de szerencsére észrevettem. Még működnek azok a ragadozó reflexek. Tudod mi volt a pecséten?

- Elképzelésem sincs!

- Az volt rajta, hogy: selejtezve. Érted? Selejtezve!

- De Szigfrid, ez csak egy rossz álom. Nyugodj meg, mert mindjárt érkezik a meglepetés.

- Miféle meglepetésre számíthat egy magamfajta leselejtezett, nyugdíjas cirkuszi oroszlán?

A pajta ajtaja lassan kitárult.  

Egy öt év körüli kislány lépett be rajta nyomában az anyukájával.

- Látod anya! Én mondtam. Én mondtam, hogy a Peti papa nem csak meséli az oroszlánt a videóhívásban. Látod, itt van!

Szigfrid a meglepetéstől felpattant a fotelből, de mielőtt bármit is csinálhatott volna a piros pulóveres kislány előtte termett és átölelte a lábait.

- Szia Szigfrid! Téged vártalak a legjobban a magyarországi utazásból! Olyan jó állatkert szagod van, meg még…

- Levendula – mosolygott a kislány háta mögött az apukája, aki időközben szintén megérkezett a pajtába. – Mutatkozz be szépen!

- Szilviának hívnak. És most elő a Fekete Péterrel! Eleget aludtam a repülőn, játszani akarok!

Szerkesztette: Németh Eszter

Nyulász Péter: Részletek a Négyszögletű kerekerdő színdarabból - Szigfridális rettentés

  

Szigfridális rettentés

WAAÁÁOOÓ…, WOOÓAAÁÁ…

Waaooorbitális rettenet!

Szignifikáns dübörgés, Szigfridális bömbölés!

 

Óriás mennydörgés, villám szikrázik,

dühöngő viharban száz szirén ázik.

Bömböl az orkán, mi kifér a torkán!

Vonyító farkasok, s hozzá egy borz alom.

Lúdvérces rémálom, borzalom a dalom:

elszolmizálom, mi a borzadalom: dó - ré – mi – fá,

mondom, hogy: „óóóó - rém, mi fáááááj”…

Csányi Szilvia: Nálatok laknak-e állatok

 

Rácz Eszter Anna

    Edvárd nem akármilyen társasházban lakott. A ház nem attól volt különleges, hogy Edvárdékon kívül ott lakott az idős Magdi néni és az idős Laci bácsi is, hanem attól, hogy különféle állatokkal osztoztak a lakóhelyükön.
    Ott élte nyugdíjas napjait Szigfrid, a cirkuszi oroszlán, Hédi a harkály, Valter a vakond, Mira a mosómedve és Teó a tücsök. A sokféle lakónak sokféle szokása volt. Szigfrid, például, napjában többször félelmetes üvöltést hallatott, mert úgy gondolta, akkor sem árt edzésben tartani a hangszálait, ha már nem lép fel a cirkuszban. Hédi folyton kopácsolt, hol a konyhaszekrényen, hol a könyvespolcon. Valter állandóan túrta a kertet, ami rettentően bosszantotta Laci bácsit, mert neki a kert volt a mindene, és fáradtságos munkával tartotta rendben azt. Mira reggeltől estig mosott, amitől folyton alacsony volt az emeleten a víznyomás. Teó egész nap hegedült, nehogy kijöjjön a gyakorlatból.
    Edvárdot mindez nem zavarta, ő élvezte, hogy a szomszédai között állatok is vannak. Eleinte csak Laci bácsi panaszkodott a feltúrt kert miatt, aztán Magdi néni tette szóvá, hogy nem tud pihenni az állandó kopácsolástól. Mira mosása egy idő után már a legtöbb lakónak problémát jelentett, és ott volt még Szigfrid üvöltése is, ami folyton mindenkit megrémített. Aztán leveleket dobáltak be egymás postaládájába és rendkívüli lakógyűléseket hívtak össze, aminek kiabálás, kopogás és üvöltés lett a vége. A lakók egy idő után nem köszöntek egymásnak a lépcsőházban, így már nem is volt olyan jó ott lakni. Edvárd sem látogatta meg szomszédjaikat. Egyre feszültebb lett a hangulat, ezért elkezdte törni a fejét a megoldáson.
    Mindenkivel beszélni fogok és ráveszem őket, hogy változtassanak a szokásaikon, gondolta és becsöngetett Mirához.

Sugár Zsigmond: Bruckner Szigfrid 6.0

Holló Anna

Motorzúgásra ébredt. Korán volt még, de hiába szorította össze a szemét, nem tudott visszaaludni. Egyre csak az a fránya feladat járt az eszében, amit nem adott le határidőre. A hatpontnulla. Csak így nevezte a programot, amin már két hete dolgozott.  

Majd holnap tornázom – gondolta.

Lefordult az ágyról, és feltápászkodott. Fájós derekát kihúzta, mire a pocakja kivillant a trikó alól, ha csak egy pillanatra is. Barna sörényét hátra söpörte, és úgy roggyant le a klaviatúra mellé, mint egy zongoraművész. A szemét lehunyta, és sóhajtott. Képzeletében a sokezres nézősereg felmorajlott:

– Bruckner Szigfrid, a világ legjobb zongora virtuóza és a legcsodálatosabb oroszlánja.

Kinyitotta a szemét, és a monitorra meredt. A legutóbbi futtatás után tizenhárom hibát jelzett ki a program, de tudta, ha egyet kivág, kettő nő a helyére.

– Sárkány – morogta.

Felpattant, és a konyhába cammogott. Megtömte az öreg, öntöttvas kávéfőzőt, s amíg a tűzhelyen duruzsolt, az ablak elé állt. A sárkányra gondolt, a tizenháromfejűre, akit estig rendre legyőzött, de az álnok féreg reggelre minduntalan feltámadt. Sorra vette a fejeket. A középsőnek szúvasak voltak a fogai, és pocsolyaszagú a lehelete. A jobb szélső, a kívül-belül tüzes volt a legfélelmetesebb. Ő tartotta ébren a többieket. Jobbról a másodiknak tépett volt a füle és kopott a pikkelye. Itt elakadt. A kávéfőző felsírt, és szanaszét prüszkölte a barna maszatot. Szigfrid felmordult, lekapta a vasat, törlőrongyot ragadott. Sziszegve forgolódott éppen, amikor a telefonja megszólalt. A kávéfőző és a rongy a mosogatóba repült, és Szigfrid egy öklömnyi gombóccal a torkában nyögte ki, hogy:

– Szia Szabolcs!

– Kilenctől értekezletem lesz. Mit mondhatok? Ugye már kész? – hadarta Szigfrid főnöke.

– Igen. Majdnem. Tizenhárom – motyogta Szigfrid.

– Tizenhárom micsoda?

– Hiba. Még ma kijavítom, de legkésőbb holnap – ígérte Szigfrid.

Gertheis Veronika: Csirilla oroszlánt szelídít

Boros Dorottya

A sátor ponyváján alig szűrődött át a déli napsütés. Csupán itt-ott, a csillagképszerűen elhelyezkedő lyukakon nyújtózkodtak le a sugarak, egészen a földig. A fénypászmákban porszemek szállingóztak tétován, mintha nem tudnák eldönteni, hogy a réseken át kisurranjanak a szabadba, vagy visszahulljanak a porond homokjába.

Gyufa sercent, a félig nyitott függöny mögött valaki felszisszent. Egy vastag karika gurult be a porondra. Tett egy elegáns kört, majd egyhelyben pörgött egyre laposabban, míg el nem feküdt a porba.

Ekkor lépett be a főbejárat felől Gyoma, az állatgondozó. Nyomában nyugodt léptekkel az oroszlán.

– Csirilla! – kiáltott Gyoma. Az üres nézőtér elnyelte a hangját.

– Csirilla! Hahó, meghoztam a cicust!

A függöny meglibbent, Csirilla lépett elő. Fekete szemét az oroszlánra szegezte, vékony karján megfeszültek az izmok, s ahogy koncentrált, még a megszürkült szalag lobogása is megállt borzas, fekete hajában.

– Engedhetem? – kérdezte Gyoma.

A lány bólintott. Az oroszlán megindult felé. Csirilla keményen, parancsoló tekintettel nézte egészen addig, amíg az állat le nem ült előtte.

– Kiköpött apja – gondolta Gyoma.

– Itt leszek a közelben, kiálts, ha kellenék! – szólt a lánynak és magukra hagyta őket.

Csirilla közelebb lépett az állathoz. Az oroszlán felkelt. Éppen egymagasak voltak.

– Papa lába eltört. Ma én fogok fellépni veled, Rei – próbált olyan határozottan beszélni, mint a papája, mégis cincogásnak hallotta a saját hangját.

Smelka Sándor: Így szelídítsd öreg oroszlánod

Szüdi János

 

 

 

Nézz szembe az oroszlánnal,

fedezd csak fel, mit rejteget:

a láthatatlan dzsungel zöldjét

vén szemében megleled.

Cirógasd meg a sörényét

könnyedén és lágyan ám,

mint az a szél, mely átoson

a sosem látott Szaharán.

Éles füllel meghallhatod

régvolt-cirkusz mint harsogott,

s elmúlt tapsok, brávók között

egy büszke szív hogy dobogott.

Légy hősies és gavallér,

az est drámája közeleg,

míg fejedet vakmerően

fogatlan szájába teszed.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Lackfi János: AZ OROSZLÁN KIRÁLYI BEVONULÁSA

 

Bódi Kati

Porondon
poroszkál
a roppant
oroszlán,
Kiáltunk,
sikítunk:
APUSKÁM,
EZ AZTÁN!

Ha tüsszent,
ha prüsszent
a kényes
sörényes,
A szolgák
zsepikkel
letörlik:
DE ÉDES!

Czeiner-Szücs Anita: Pardon

 

Tuza Edit

Költő akart lenni

minap az oroszlán,

hisz nem olyan nagy ügy,

akad rím, pár foszlány.

Hrrr, a papír fölött

elhagyta az ihlet,

pennája nem írt le

egyetlenegy skiccet.

Más, ha fel is adja,

ő aztán nem, soha,

eszébe jut oly sok

ismerős vers sora.

Átvesz egyet-egyet,

csippent innen-onnan,

éppen csak szemezget,

mint a vegyesboltban.

Gyorsan összeáll így

világklasszis „műve”,

nem is sejti még, hogy

ez keveri zűrbe.

Kiáll, szaval, büszke,

várja a nagy tapsot,

de ehelyett „költőnk”

kap egy hosszú faxot.   

Az áll benne elöl,

verssorokat csent el:

ha most visszaadja,

megúszhatja ezzel.

Ám az oroszlánnak

elszáll bátorsága,

napokig csak szenved

sírva a szobába’.

Könnyre könnye potyog,

s indul sorra sora,

ha elhiszed, ha nem,

első verse csoda.

Cseng benne a számos

átolvasott éjjel,

bong benne a szíve,

szégyen tépi széjjel.

Aki látja, hallja,

gratulál és hajlong,

mesterműve címe 

mi más lenne: Pardon.

Szerzőnk végre boldog,

sikerült a terve:

most már te is tudod,

neki is van verse.

Szerkesztette: Miklya Zsolt