Elili világa (Kátai Letti és Fricska Erika alkotásai)

 

Fricska Erika illusztrációja

Kátai Letti: Elili világa

Elili az utóbbi időben mindent elkövet, hogy elkerüljék. Morog, mint a legöregebb drótszőrű koca, mire a falubeli gyerekek elszaladnak tőle. Csak kishúgát, Matekát tűri meg maga mellett, s persze mama knokót, a nagymamájukat. De ők már megtanulták kezelni a lány szeszélyeit.
     Elili nem volt mindig ilyen. Még mondandóját is mindig dalba költöztette. Olyankor közelebb úsztak a felhők, nevetését visszadobták a hegyek, megcsiklandozva az emberek lelkét. Az asszonyok a nagymosások idején erre a ritmusra dörgölték-rázták a rikító ruhákat, virágos ingeket. A városba motorozó suhancok, egymást heccelve dudáltak Szép Elilinek. Aztán minden más lett. Először színtelenek lettek a szoknyák, aztán homályosak a völgyek, s végül feketék a folyók. Legalábbis Elilinek. Lassan elveszítette a látását. Mély sötétbarna szemei vizes kékké halványultak.
     Már csak árnyéka önmagának.  Mondják, a nevek sosem hazudnak, előbb vagy utóbb beteljesítik viselőjük sorsát. A neve „árnyékot” jelent.
     − Emlékszel, amikor…? – kérdené húga, de az árnyéklány hűvösen félbeszakítja:
     − Nem.
     Mateka hallgat pár pislogás erejéig, aztán újra próbálkozik:
     − Látod őket? Melyiküknek van kék arája?
     − Aurája! De most szaladj mama knokóhoz, vigyél neki kannát, mert még tejel a kecske – feleli szárazon a nővére.
     − Nem is látod… már azt se látod! – szúrja oda erre Mateka durcásan. Korábban Elili azt mesélte, hogy látja az emberek és az állatok körül lebegő energiafelhő színét. Akkor még nem volt ennyire vizeskék a szeme, s fakó a világ.
     − Eredj már! – rivall rá a kislányra.
     Később az árnyéklány hallja, hogy testvére pityereg. Ő is sírna, ha tudna ezekkel a rossz szemekkel. Ő hívja így, nem más. Persze tudja, hogy ha törik, ha szakad, most már énekelnie kell, hogy Mateka megnyugodjon.

Fricska Erika: Anya sír

 

Fricska Erika illusztrációja

     

                                    Anya sír.
                                    Mit tegyek?
                                    Anya sír.
                                    Én rettegek.
                                    Anya sír.
                                    Tán nem szeret?
                                    Anya sír.
                                    Átölelem.
                                    Talán el sem engedem.
                                    
                                    Anya arcáról
                                    lassan eltűnnek a könnyek.
                                    Talán a nap
                                    szárította fel mindet.
                                    Már mosolyogva néz reám:
                                    micsoda kincs vagy kisbabám...

 

            Szerkesztette: Miklya Zsolt 

Fricska Erika: Lili és a zokniszörny

 

Fricska Erika illusztrációja

 

Lili gyakran álmodott szörnyekről.
    Na nem ijesztő, ordítozó szörnyekről, hanem furcsán viselkedő, kicsit bohókás lényekről, akik bolondozásukkal megzavarták az álmait. Az egyik összekócolta a haját, a másik elcsente a frissen kiesett fogát a párna alól, mielőtt a fogtündér megérkezhetett volna. Egyesek pedig előszeretettel dugták el a papucsát az ágy alá. De a legnagyobb baj mégsem ez volt.
    A szörnyeknek volt egy különösen idegesítő szokásuk: imádták a zoknikat. Pontosabban csak a zoknipárok egyik felét. Így hát a szekrényben, a fiókban és az ágy alatt Lili egész gyűjteményt halmozott már fel páratlan zoknikból.
    Egyik este anya a fejét fogta.
    – Ez tűrhetetlen! – sóhajtotta. – Már egy rendes zoknid sem maradt!
    Lili tudta, hogy valamit tennie kell. Nem volt rendmániás, de ez a zoknilopkodási ügy már neki is sok volt.
    Aznap este elhatározta, hogy kinyomozza az igazságot. Összeszorította mind a tizennyolc kis fogát. Elővette a világító unikornisát, aki puha fényt szórt a szobára.
    – Te velem jössz – suttogta. Óvatosan kibújt az ágyból, és a félhomályban elindult nyomozni.
    A szoba csendes volt, de a függöny mögül halk nesz hallatszott, mintha valaki nagyon ügyetlenül próbálna elbújni. Lili fénysugarat irányított a függönyre, és hallotta, hogy valaki szuszog. Lili megdermedt. A szíve gyorsabban vert, de nem hátrált meg.
    – Akárki vagy, gyere elő! – mondta határozottan, bár egy picit remegett a hangja.
    A függöny meglebbent, és kikukucskált a lény.
    Egy valódi kis szörny volt. Négy szeme közül egyik sem tűnt gonosznak – csak kissé álmosnak. Hasán csíkos pizsama feszült, a lábán két különböző zokni, és zavartan állt egyik lábáról a másikra.
    – Na, most fülön csíptelek! – mondta elégedetten Lili.
    – Bocsi – mondta a szörny halkan. – Én igazából nem akartam lopni. Zavarában úgy vigyorgott, hogy az összes foga látszott.
    Lili pislogott, aztán elnevette magát.
    – Szóval te vagy a zoknilopó?
    A szörny elpirult, és babrálni kezdte a csíkos pizsamája szélét.