Butu és a hold alakú folt (Kalatha Sofia és Kasza Eszter alkotásai)

 

Kalatha Sofia fotogramja

Kasza Eszter: Butu és a hold alakú folt

Potopoto és Pilipili megint kicsúfoltak, mert a szemem mellett egy foltban világosabb a bőröm. Múltkor azt mondták, Butu, te úgy nézel ki, mint aki egy serpenyő ellen vesztett csatát, előtte pedig azzal piszkáltak, hogy olyan az arcom, mint egy széthasadt kókuszdió. Ma azt mondták, sarlófej. Hogy a papagájok rikácsolnának a fülükbe! Nem szeretek velük barátkozni. A nővérem is kinevet néha, szerinte a foltom olyan, mint egy banán, és ezért jövök ki jól a csimpánzokkal. A nagyi szerint olyan a foltom, mintha a szellemek rajzolták volna a fogyó holdat az arcomra babakoromban, ezért nem félek a sötétben. Amikor ezt mondja, meg is simogatja a göndör fürtjeimet. Anya szerint ne beszéljünk a szellemekről, mert még meghallják a faluban, és kitalálják, hogy a rossz szellemek vitték magukkal a bőröm színét.
          Amikor elegem van ebből a sok ostobaságból, és végeztem a tennivalóimmal – vizet hoztam a folyóról, fát gyűjtöttem a tűzhöz, és megetettem a tyúkjainkat –, olyankor a dzsungel felé veszem az utamat. Minden ösvényt ismerek a környéken.
          A közelben tanyázó csimpánzokkal tényleg összebarátkoztam, ez nem vicc. Amikor először mentem a közelükbe, megdobáltak banánhéjjal, de vittem nekik gyümölcsöt a faluból, és a csimpánzfőnöknek tetszett a felajánlásom. Azóta gyakran meglátogatom őket, és otthonról csenek banánt vagy ananászt nekik. Jófejek, még egyszer sem szóltak be a foltom miatt.

Kasza Eszter: Zoknitesók

Egyik nap apa vitt oviba, és késésben voltunk. 
– Vedd fel ezt – húzta a lábamra a méhecskés zoknit. Régen ez volt a kedvencem, de már nem szeretem. A méhecske dedós, én pedig nagy fiú vagyok.

A legjobb barátom, Tomi aznap egy traktoros zokniban jött. Még soha nem láttam ilyen szépet. Amikor ezt elmondtam neki, azt válaszolta, ő nem szereti, mert szorítja a szára.
Akkor támadt egy ötletem.
– Mit szólnál hozzá, ha odaadnám a méhecskéset a traktorosért cserébe? – kérdeztem.
– Jó, de csak a bal lábamat szorítja – válaszolta Tomi.
Így a bal zoknikat cseréltük ki.
– Tudod, ez mit jelent? – szólaltam meg. – Mostantól zoknitesók vagyunk!
Tomi megörült ennek.
– Atti és Tomi zoknitesók! – kiabálta, és futott egy kört a csoportszobában.

Megijedtem, hogy Gyöngyi néni meghallja, és gyorsan félrehívtam Tomit.
– De ne mondd el senkinek! A felnőttek nem szeretik a páratlan zoknikat.
Tomi bólintott. Azonban annyira tetszett neki a zoknitesóság, hogy mégis elmondta a többieknek.
Aznap Réka elkérte a másik méhecskés zoknimat. Eszembe jutott, anya milyen hamar észreveszi, ha hiányzik egy fél pár, ezért jobb, ha odaadom a másikat is. Egy rókamintásat kaptam cserébe. Réka ugrált örömében, amiért neki is lett zoknitesója.
– Mi ez a zsivaj? Gyertek, álljunk körbe, mondókázni fogunk – mondta Gyöngyi néni. Szerencsére nem vette észre a felemás zoknikat. 

Ovi után otthon elrejtettem az új kincseket az ágyam alá. 
Másnap én választottam ruhát magamnak, ezért anya nagyon megdicsért. Még ebéd előtt odajött egy kislány a pandás zoknimért. Neki katicás volt, ami még a méhecskénél is dedósabb, ezért azt válaszoltam, inkább cseréljen mással. Nemsokára egy kutyás zoknival jött vissza, amiért már szívesen odaadtam a pandásat. Harmadnap két újabb tesót szereztem egy jegesmedvés zokni árán. A pizzásat a jobb, az űrhajósat a bal lábamra húztam.

Alvásidőben halkan kopogtattak az ajtón, és Gyöngyi néni kiszaladt a csoportból. Felültem az ágyon.
– Kinél van az űrhajós zokni párja? – kérdeztem.
– Nálam – válaszolt egy szőke kislány, Panni.
– Akkor te is az én zoknitesómnak számítasz! – vigyorogtam.
– Nekem veled együtt már tizenhúsz zoknitesóm van – jelentette ki Panni.
A kezünkön kezdtük számolgatni, kinek van a legtöbb zoknitesója. Hamar kiderült, hogy már mindenki elcserélt legalább egy fél párat. Ezen nagyon meglepődtem. Vajon baj lesz ebből? Mire Gyöngyi néni visszaért, már annyira izgultam, nem is tudtam elaludni.

Délután anya jött értem.
– Az egyik anyuka négy különböző zoknit talált náluk otthon. Hogy került hozzájuk az egyik méhecskés zoknid? – mondta, aztán meglátta a lábamon a pizzásat és az űrhajósat. Összecsapta a kezét.
– És mik ezek rajtad?
A homloka ráncba szaladt. Már nem tűnt annyira jó ötletnek ez a játék.
– Én csak Tomival akartam zoknitesó lenni – görbült le a szám. – De a többiek elkezdtek utánozni minket.
– A te ötleted volt? – kérdezte.
Lehajtottam a fejemet. 
– Pörge Attila, mit csináltál már megint? – sóhajtott egy nagyot anya. – Vedd fel a pulcsidat, hazafele elmeséled, kik azok a zoknitesók.

Útközben elmondtam a cserék történetét a méhecskéstől az űrhajósig. Anya megpróbált szigorú arcot vágni, de nem ment neki, sőt, el is nevette magát. Szidást is csak kicsit kaptam, azt sem a zoknitesóság miatt, hanem azért, mert anya szerint egyik felnőtt sem szeret zoknit válogatni. 

A következő napon az óvónéni mindenkitől összeszedte a páratlan zoknikat. A szülőknek kellett egy nagy kupacból kiválogatni, melyik kié. Panni apukája tanácstalanul állt a maradék zoknik felett, majd összefogta az összeset, és elrakta a hátizsákjába.

Ebéd előtt az udvaron ültünk. Rossz volt nézni, ahogy Tomi és Réka az orrát lógatta. Vége lett a mókának, vissza kellett adnunk az összes szerzeményünket. Érthető, hogy nem volt kedvük sem fogócskázni, sem mászókázni. Ekkor eszembe jutott valami.
– Ugye tudjátok, hogy akivel egyszer cseréltél, azzal örökre zoknitesók maradtok?
A barátaim arca felderült. Réka felpattant.
– Ezt el kell mondani a többieknek is! – kiáltotta, és elfutott. 
Tomi ott maradt mellettem. Kézen fogtam, és a hinta felé húztam.
– Gyere, menjünk játszani, zoknitesó!

Illusztráció: Leitner Ivett

 

Kasza Eszter: A balerina cipője

  

Fodor Veronika illusztrációja

 

Léna nagymamája balerina volt fiatal korában. Amikor kecsesen kinyújtotta a karját, a folyók táncra perdültek, amikor egy lábon forgott, a szelek szárnyra keltek, amikor a feje búbjáig lendítette a lábát, még a hegyek is megdördültek. A hírneve messze földről vonzotta a nézőket és a csodálókat a fellépéseire.
    Amikor Léna hétéves lett és balettozni kezdett, a nagymama mosolyogva fogadta a hírt. A vitrinhez lépett, kiemelt belőle egy pár balettcipőt, és odafordult a kislányhoz.
    – Hosszú útra léptél. Egy balerinának rengeteget kell gyakorolnia ahhoz, hogy a mozgása kecses legyen, a lába fürge és a teste hajlékony. Tessék, vedd magadhoz a tánccipőmet, és ha jól használod, szerencsét hoz.
    Léna megölelte a nagymamáját. Az ajándékot nagy becsben tartotta a polcán, és arról álmodott, hogy egyszer az ő tánca is olyan varázslatos lesz, mint a mamáé volt.
    Az első versenyére Léna éppen belenőtt a cipellőbe. Az aranyszállal átszőtt lábbeliből még egy szikra is kipattant az előadása közben. A zsűri első hellyel díjazta a táncát, és Léna biztos volt benne, hogy varázslat segítette a győzelemhez.
    – Mondtam én, hogy varázscipő! – mesélte lelkesen a titkot egyik barátnőjének, amit Zóra, egy másik balerina is meghallott. 
    A lány régóta vágyott az első helyre, és irigyen figyelte, ahogy a zsűri Lénát dicsérte.
    – Ez a lány egy szemernyit sem jobb nálam – dühöngött. –  Ugyan, mi szüksége van egy ilyen mesés tárgyra annak, akibe semmi tehetség nem szorult?
    Amikor a verseny után már csak ketten voltak a színházi öltözőben, és Léna kiszaladt a mosdóba, Zóra ellopta a cipőt. Amint Léna rájött, hogy mi történt, kétségbeesve szaladt a rivális balerina után. A kapuban érte utol.
    – Kérlek, add vissza a cipőmet! – kiáltott utána.
    – Nem tudom, miről beszélsz – torpant meg Zóra.
    – Tudom, hogy te raktad el!
    – Lopással gyanúsítasz? Hogy merészeled? – visította a lány, majd sértődötten elviharzott. Léna lerogyott a lépcsőre, és elsírta magát.
    – Hogy fogom visszaszerezni? Nélküle nem tudok táncolni! 
    Éppen a szemét törölgette szipogva, amikor halkan megzörrentek felette a falevelek. Mintha suttogást is hallott volna. Léna körbenézett, de senkit sem látott a színház körül.
    – Ne sírj, te lány! – súgta a hang. – Szélnek hívnak. Gyere el hozzám Szélfokra, hátha segíthetünk a bajodon.