Diófára a rigó

Diófára nem ül a feketerigó repked az udvaron a ház körött keresi az ablakot a házra műhelyablak tárva-nyitva gyertek mesék diók rigók mondja a Költő mondja Zsürke és mondja mind ki Cimbora röppenjetek be rajta!

Búcsúzunk a nagy diófától, a diófa udvarától, nagypapától, gyerekektől, madárijesztőktől, angyaloktól, rigóktól, átadjuk a helyet a Műhelyablak meséinek, verseinek, gondolatainak!

Tartsatok velünk!

Búcsúznak a Dióverés témakör szerkesztői:

Gertheis Veronika, Lukács-Kis Panka, Nagy Izabella

Zelei Marcell rajza

Béres Tamás: Dióhullás

   Egy ragyogó őszi délután, amikor a nap sugarai sárgára színezték a faleveleket, elém gurult egy dió a Tarsoly utca egyik fájáról. Eszembe juttatta a mi öreg diófánkat, amit még nagyapám ültetett legénykorában a házuk udvarán, ami alatt nagyokat heverésztem kislegényként. Igen terebélyes volt, tenyérnyi leveleivel árnyékot vetett szinte az egész udvarra, pedig az sem volt éppen kicsi.
   Nagyapám azt a fát egy különleges dióról ültette nagymamám legnagyobb örömére, aki már akkor a szemei előtt látta, hogy hamarosan százszámra szedheti majd a fáról a termést. Abból aztán kalácsot süt, meg diólikőrt főz a téli hidegek alatt. Fiatal leveleiből pedig gyógyteát készít, ami kiváló a gyulladásokra, bélbajokra és szájnyavalyákra. Ha meg idő előtt őszülni kezdene a haja, akkor a zöld dióhéjból főzött tinktúrával zsemlebarnára színezheti, ahogy az ő nagymamája is tette.
   Nagyapa szeme kikerekedett, felnézett egy pillanatra a feleségére, miközben a frissen ültetett fa tövénél taposott egyet a földön és a fejét csóválta.
   – Arra te még nyugodtan aludhatsz vagy négyezret, hogy innen kosárszámra diót szedjél, de addig is… imádkozhatsz vasárnaponként, hogy gyorsan nőjön és sokat teremjen! – vágta oda nagymamának, majd megigazította a csemete törzsét, ami így már függőlegesen állt, mértani pontossággal az udvar közepén. Olyan helyen, ahol pár év múlva a nyári napfényben árnyékot vethet a verandára, ahol nagyapám ebéd után pipázni szeretett.

Köteles Kata illusztrációja

Nagy Izabella: Diófa hókabátja

 

Zelei Marcell illusztrációja

Udvarunkban nagy diófa vastagtörzsű ága
földre ér csupaszsága, hideg tájra hajol

Bercike és Marcika feküsznek alatta
ágyuk hópuha, fölül a csillagok sötét égre rakva

Rigót, harkályt, széncinegét ágai közt látnak
szárnyait kitártan egy fiúarcú angyal tetejére ér

Mutogatnak hozzá feljebb, ni, ni, ott a csúcson
csapkod dióágon hókabátot lesöpörve

Rájuk hullik mind a hó, nyelvükön majd illan
hókabátból hógolyó, hópihéből olvadó

Bercike és Marcika keze-lába szálldos
hóba írnak bolyhos angyalt hószárnyú fehéret

Száll feléjük, diócsúcsról ugrik lefelé
tolla tiszta fény, mint udvarunkban hókabátos diófa remény.

Szerk.: Czeiner-Szücs Anita

Takács Viktória: A madárijesztő

 

Takács Viktória rajza

   A kertben nagy cseresznyefa áll. Magasabbra nőtt, mint a házunk, a teteje a gólyafészekig ér. Ha gólyák lennénk, a tetejéről is leehetnénk az édes cseresznyét, nem lenne a seregélyeké. Szépek a seregélyek, pöttyös tolluk fényes, de annyira éhesek, hogy semmit sem akarnak nekünk hagyni. Nagymama veri a nagy fazék alját, hogy elkergesse őket.
   Befogom a fülem, olyan hangos, hogy nem bírom sokáig hallgatni.
   Nagypapa madárijesztőt készít. Azt mondja, segíthetek, foghatom a régi gatya szárát, amibe szalmát tömött. Jó szorosra köti az alját, egészen olyan lesz, mint egy ember lába.
   Szerintem a seregélyek nem fognak megijedni. Nem hülyék. Én mégis félek egy kicsit lefekvés után. Amikor kinézek ablakon, a madárijesztő körvonala olyan, mint egy zombié, aki mindjárt lemászik a fáról és bekopogtat az ablakon. Ki sem dugom az orrom a takaró alól.
   Túl meleg van bent, egy kicsit izzadok, pedig ilyenkor szoktunk jegesmedvéset játszani a húgommal. Én vagyok a nagy jegesmedve, ő a kicsi. Néha átjöhet a barlangomba, hogy igyunk egy jegesmedve teát, de most nem akarok játszani. Egyedül is melegem van.
   Legyünk barnamedvék, mondja. Nem jó, azoknak is melege van.

Megint kinézek az ablakon. A hold megvilágítja a kitömött madárijesztőt. Seregélyek alszanak a fán.

Szerk.: Gertheis Veronika

Diana Soto: A rigó meséje

   Lilla bevágta maga mögött az ajtót. Akkorát csattant, hogy a diófa ijedtében ledobott magáról egy aranyszínű levelet. Ezután Lilla feltrappolt a lépcsőn, és bevonult a szobájába.
   – Utálom az iskolát! – közölte a plüssrigóval, aki az ágyon ülve várta, hogy a gazdája hazaérjen.
   Lilla a könnyeit törölgette, miközben átöltözött. A fehér egyening helyett a sárga pólót vette fel. Azt, amelyiken apró jetik voltak és egy pirosas folt, amit még a nyári táborban szerzett. Anya sokszor kimosta, de mindhiába, a folt a pólóra költözött. Anya ezután ki akarta dobni, de Lilla ragaszkodott hozzá.
   Amikor elkészült az öltözéssel, a kisasztalhoz ment, és leültette a rigót. Felszolgálta a kekszeket, és nagyot szürcsölt a rózsaszín bögréből. Elképzelte, hogy a Himaláján ülnek, éppen egy expedíció közepén. Most fogják megmászni a csúcsot.
   – Merre repültél ma? – kérdezte a rigó.
   – Semerre! – vallotta be Lilla. – Hangosan kellett olvasnunk, és én voltam a legbénább!
   – Pedig milyen sokat gyakoroltunk – válaszolt a rigó, a szárnyai közé fogta a bögrét, majd felhörpintette a teáját.
   – Nem baj, nem fogok többet olvasni! – jelentette ki Lilla, majd elpakolta a teáskészletét, és egyetlen mozdulattal félrelökte a táskáját. A táska nagy puffanással a földre esett, és egy összehajtott papír csusszant a szőnyegre.

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

   – Az meg mi? – kérdezte a rigó.
   – Magdi néni adta, hogy gyakoroljak – mondta Lilla, majd azonnal hozzátette –, de nem fogok!
   A rigót azonban nem hagyta nyugodni a hófehér papír.
   – Miről szól? – kérdezte Lillától.
   Lilla a kezébe vette a lapot, és hangosan olvasta az első sort.
   – Lil-la és a ri-gó ka-land-ja-i.
   Lilla nem hitt a szemének! Magdi néni róluk írt mesét. Hirtelen úgy vert a szíve, mintha tényleg a Himaláján állna. Ezt azonnal el kellett olvasnia! Lehet, hogy végre megmásszák a fehér csúcsokat? Esetleg a rigó kap igazi szárnyakat, hogy repülhessen? 

Csík Mónika: Karácsony

 

Klesitz Piroska illusztrációja

Mézeskalács, dió az asztalon,
fenyőillata lett a háznak,
minden sarokban titok lapul,
a kert ölén angyalok járnak.

Ünneplőt öltünk, a lelkünk fényes,
abroszunk szaténnal szegélyezett,
hirdeti érces hangján a csengő:
akire vártunk, megérkezett.

Vajda Melinda illusztrációja

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Gertheis Veronika: Cincogó ábránd

 

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

Lennék egér,
padlásdeszkán
csisziri-léptű
árnyéktolvaj,
porcicák réme,
szürke szőrguba.

Láda mögé –
kopp! – begurult
göcöge-dió,
héján matató
kásafogak
ropogó zaja.

Ennék diót,
hártyás, keserű
szotyori-ingbe
bújt, vajpuha
manna, édes
egérlakoma.

Kemény dió,
ki ketté töri
gömböly-kabátját,
nem ripityom,
dióhéjból
válik tutaja.

Juharszárnyú
két evezőm
lefetye-loccs
eresz patakján,
fészkem ölére
repítene haza.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Takács Viktória: Kíváncsi csodalény

 

A szerző illusztrációja

Egy őz sétál be a kertünkbe. Kíváncsi csodalény. Pici szarva selymes, lépte kecses, tekintete rebbenő. A kunyhómból jól látom, elrejtenek előle a sűrűn nőtt levelek. Visszatartom a lélegzetem; ne félj őzike, tőlem nem kell megijedned. Ha akarsz, itt maradhatsz, lakhatsz a kisházamban, és hozok neked enni minden nap. Nem jön ide senki, aki bánthatna. Sem a nagyhasú Piacsek a puskájával, sem a Csizmadiáék ugatós kutyája, sem a farkasok. Vajon laknak erre farkasok? Esznek azok embert? Vagy csak őzet és nyuszit? Meg fácánt, pont úgy, ahogy a vadászok. Én aztán nem eszem őzpörköltet, hiába hozott a Piacsek ajándékba. Felőlem illatozhat az asztalon.
Ne menj el, őzike! Ígérem, vigyázok rád! Ha lehullanak a levelek, kihozom a garázsból a takarókat és felakasztom az ágakra, hogy elrejtsen. Ha itt maradsz, megvédelek. Van bicskája nagypapának, mindig a vekker mellé teszi este. Ha itt maradsz, ígérem, elemelem!

Szerkesztette: Gertheis Veronika

Czeiner-Szücs Anita: D-dió

D-d-d-d, d-dió,
nem mogyoró, nem bigyó.
D-d-d-d, d-dió,
messze visz a kisrigó.
D-d-d-d, d-dió,
illatodba bújni jó.

Takács Viktória illusztrációja

Szerkesztette: Lukács-Kis Panka

Újlaki-Nagy Júlia: Diófalevél

 

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

a nagy diófánk
ott áll az udvar közepén
azt játszom minden nap,
hogy fent lakom a legfelső ágon
diófalevélből készítek
sárga vitorlás kishajót
barna hajú babát
mesekönyvet ragasztok
viszi a szél a lapjait
virágcsokrot kötözök
színes, tömött csokrokat
madárházat építek
diófalevélből
fészket raknak mellettem
az égi madarak
megírom a levelem
diófalevélre
arany búcsúlevelet

a diófánk az égig ér

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Gertheis Veronika: Varangyos Mari születésnapja

   Az erdő egy kövekkel szegélyezett aprócska tisztása felől fáradhatatlan kopácsolás hallatszott. A közelben lakó állatok a fülüket hegyezték és arról tanakodtak, hogy mi lehet a zaj forrása:
   – Biztosan a favágók! – okoskodott a sün.
   – Ugyan már, a fejszecsapások hangja sokkal élesebb! – ellenkezett a sokat látott nyúlpapa.
   – Vadászok? – cidriztek a fiatal nyulak.
   – Valaki kunyhót épít! – találgatott az őz.
   – Márpedig ez dióhéj roppanása, én mondom nektek! – rikkantott le a tölgyfáról a mókus.
   Erre már felbátorodtak az állatok és lopva a tisztás körüli bokrok rejtekébe húzódtak, leselkedni. Amit láttak, attól tátva maradt a szájuk. Henrik, az erdei boszorka hollója serénykedett: diót tört. Egy lapos kövön álló kosárból szedte ki egyenként a diót, majd nagy gonddal egy kisebb sziklácska hasadékába tuszkolta. Erős karmával megragadott egy ökölnagyságú követ, két szárnycsapással a levegőbe emelte és onnan ejtette a dióra.Végül a dióhéjdarabkák közül csőrével kiválogatta és egy tálba gyűjtötte a vajpuha diót.
   – De miért nem eszi meg? – értetlenkedett a mókus.

Boros Dorottya illusztrációja

Halász Bálint: Mihály manó és a Dió foci

   Mihály manó sokban hasonlított a gyerekekre, imádta a sült krumplit vaníliafagyival, ezeknél jobban már csak focizni szeretett. Az iskolát viszont… hát azt nem csípte: elviselhetetlenül unalmasnak találta. Aznap is letörten ért haza – most nemcsak a fáradtságát vonszolta, hanem egy kis fonott kosarat is.
   Először dekázott párat, aztán letette a lasztit, megkent egy vajas kiflit – mert az köztudomásúlag a világ legfinomabb étele – és az uzsonnával meg a kiskosárral bevonult a ruhásszekrénybe. Magára zárta az ajtót, befészkelte magát egy halom sapkába. Sapka- és vajillat lengte be a szekrényt.
   – Nehéz az élet! – sóhajtott, és beleharapott a kiflibe.
   – Neked is szép napot, Mihály! – felelte egy bojtos sapka.
   A sapkából egy cicafej bújt elő, majd a hozzá tartozó test is. Leopold lenyalta a bundáját, áttelepedett Mihály mellé a kiskosárba, hagyta, hogy a manó megsimogassa, dorombolt, aztán – mintha ez volna a világ legtermészetesebbje – bekapta az uzsonna utolsó falatját.
   – Hé! A csücsök a legfinomabb! – kiáltott fel Mihály.
   – Tudom – nyalta le a vajat a szájáról Leopold. – Mi ez a kosár? Nekem hoztad?
   – Nem. Házi. – Mihály hangja megroggyant. – Holnapra tele kell szednem dióval. Ha üres, Ágasbogas tanár úr be se enged az órára… és nem mehetek edzésre!

Gillich Luca rajza

Takács Viktória: kurutty

 

Takács Viktória rajza

zöld béka ül a fán

nem látom a lombon át

a kurutty messze száll

elárulja a békát

zöld béka hangja száll

kurutty egész délután.

kurutty a homokozóban

kurutty a függőágyban

kurutty a hintában

kurutty a konyhában

kurutty a kiságyban

kurutty a fűben fekve

kurutty a fülemben

hol vagy zöld béka?

ugorj a tenyerembe!

de ha félsz, azt se bánd, 

itt egy zöld kardigán.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Majoros Nóra: Bűntény a diófánál

   Kirakókétszeg és Kétfélegyháza között félúton, Kázmér bácsi szőlőskertjének végében állt egy vén diófa. Ahol a törzsön kerek foltok jelezték a letört ágak helyét, Kázmér bácsi unokái színes szemeket festettek. Az egyik az erdőt leste, a másik a szőlőskertet, a harmadik a kirakókétszegi határt, a negyedik kétfélegyháza tornyait. Igen ám, de hiába figyelte a vén fa négy szemmel a környéket, amikor lepotyogott róla a dió, azt reggelre valaki mindig összegyűjtötte és elvitte. Pedig igencsak fájt a foga a termésre Kázmér bácsinak. Nagy szemű, papírhéjú dió termett rajta, talán egy kicsit aranylott is a héja, amikor lefordult róla a zöld burok.
   Kázmér bácsi megelégelte, hogy a rejtélyes éjjeli tolvaj rendre megfosztja a termés javától, így aztán jelentette a kirakókétszegi rendőrörsön, hogy bűntény közeleg.
   – Még el nem követett bűnténnyel nem foglalkozunk! – csóválta a fejét Elek János őrmester.

Bódi Kati illusztrációja

Hétvári Andrea: Óda a Dióhoz

 Rilke rózsájára rímelve

Takács Viktória rajza

Dió, te csupa rejtély,
miért tartunk téged olyan nagyra?
Dió, te csupa nagyszerűség,
miért hasonlítasz az emberi agyra?

Dió, te csupa ízvarázs,
olyan jó téged ropogtatni
aszúillatú őszi kertben, s akkor is,
ha már meg lehet fagyni.

Tekervényed őslabirintus,
megirigyelnék ókori mondák,
s mégis bejglibe darálunk,
ahogyan egykor nagyanyáink szokták.

Szerkesztette: Czeiner-Szücs Anita

Kátai Letti: Akkor megyek oviba

Tuza Edit rajza

Anya újra kisleány, Kacagása erdő. Benne mókus, vadmalac, Fenn komondor felhő. Felhő, felhő, Kányát, héját rejtő. Akkor megyek oviba, Ha majd Anya felnő.

Arany levél, piros ág, Új meséket keltő. Jól van, akkor te lehetsz Most az egyszer első. Első, első, Vigyázz, itt a lejtő! Akkor megyünk oviba, Ha a kedvünk megjő.

Itt van az Ősz, sutyorog, Rőt bajuszát pedrő. Öreg arcán táncot lejt A sok barna szeplő. Szeplő, szeplő, Avarlaki szellő. Akkor megyek oviba, Ha beüt a mennykő.

Zike-zike, őzike, Mindig veszélyt sejtő. Igyál, itt a hűs patak, Óvatosan csergő. Csergő, csergő, Fürge halat termő. Akkor megyek oviba, Ha borul a teknő.

Voltál-e már vadlesen? Róka farka lengő, Nyuszi füle szalutál, Egyikük se kezdő. Kezdő, kezdő, Pontocska meg vessző. Akkor megyünk oviba, Ha a hideg metsző.

Anya újra kisleány, Mozdulata sellő. Vállán olyan csicseri- sárga ez a kendő. Kendő, kendő, Vad szeleknek tetsző. Akkor megyek oviba, Ha majd Anya felnő.

Szerkesztette: Nagy Izabella

Takács Viktória: Jó és rossz

 

Takács Viktória rajza

Csoki a rosszgyerek az osztályban. Meghúzza a lányok haját, elveszi az édességet. Csúfolódik. Tükröt szerel a cipőjére, úgy néz a szoknyák alá. Dagadt, Vadkan Vendel, Dagadék, így csúfolja Csillát. Kopasz, Kopter, Okostóni, így csúfolja Misit.
Nem akarom, hogy engem is csúfoljon, inkább kedves vagyok vele. Kedves vagyok, mert félek tőle.
Csokinak folyik az orra, befelé áll a fogsora. Barna szeme a rosszaságtól csillog. Szeret rossz lenni. Élvezi, ha balhé van.
Ősszel gesztenyét gyűjtünk.  Zöld dióval dobál minket. Nem érdekli, hogy tényleg fáj.
Ha felszólítják matekon, csak vigyorog. Nem fél senkitől.
A tanárok feladatokat adnak neki. Ő a csengőfelelős. Ő szedi össze a tízórai rendelést reggel. Pontosan tíz óra tízkor megnyomja a csengőt és elszalad a konyhára. A dobozos kakaó jó hideg, a kifli puha, Csoki jókedvű.

Csak akkor sír, amikor meghal az apukája. A padra borulva zokog. Adok neki zsebkendőt, de nem kéri. Nem érdekli, hogy a takony és a könny összemocskolja a padot, befolyik a résekbe és összemosódik a rosszasággal. 

Döbbenten nézem, hogy ebben a ragacsos masszában Csoki veszélytelen jógyerekké változik.

Czeiner-Szücs Anita: A miákoló dió

 

Tuza Edit rajza

   – Eladjuk a házat – fogad anyám szia helyett.
   – Pakold össze a holmidat, csak ez a nap van rá! Holnap jön a költöztető kocsi. Ami itt marad, azért nem tudunk visszajönni később.
   Lefagyva álltam a bejárati ajtóban. Apu semmit se szólt. A lakáskulcs éles oldala szúrta a tenyerem. Nem mentem be, inkább az udvarra tántorogtam. Támolyogtam kábultan, lebegtem, mint lassú szélben egy megsárgult levél, ami most szakad el az ágtól.
   A diófa alatt álltam meg, megreccsent a cipőm talpa alatt a friss dióhéj. Újra ott voltam a mostban. A reccsenés észhez térített. Előbányásztam az udvaron lévő kisházból a rácsos ládákat, és pakolni kezdtem. A holmim helyett inkább diót szüreteltem. – Mi neveltük a fát, nem maradhat itt a termése… Diót fogok vinni magammal. Lehet, hogy más nem is kell – gondoltam.

Miklya Zsolt: Ha jó leszel

 

Klesitz Piroska illusztrációja

Legyél jó, mondta nagymama,
és gyúrta, egyre gyúrta,
lengett a tészta illata,
libbenő kerti hinta.

Ha jó leszel, mondta anya,
és írta, egyre írta,
sötéten folyt az éjszaka,
javíthatatlan tinta.

Jól van fiam, mondta apa,
és bírta, alig bírta,
de tűrte, kevés volt szava,
pedig nem volt egy birka.

Ez jó lesz még, mondta papa,
s a bélyeget kinyírta,
valamire mindenki jó,
akár az irka-firka.

Nem jó, duzzogott hugica,
s a tányérból kitúrta,
de nem volt kutyus és cica,
aki bekapta volna.

Na jó, leszek ma jó, aha,
nem hajolok a kútra,
de holnap nem jövök haza,
indulok jó nagy útra.

Jó utat, mondaná anya,
apa, hugi, a hinta,
mama, papa, a hintaág,
s lengene, mint a, mint a…

András Adél: Levendulatündér

 

Kovács Réka illusztrációja

   – Ne piszkáld az öcséd, Manka!
   – Eldugta az olvasókönyvemet!
   – Nem dugtam el.
   – De igen!
   – De nem!
   – Elég legyen! – szólt rájuk dühösen Anya. – Manka, nem jössz ki inkább a kertbe segíteni?
   Manka már indult is, még egy utolsó szamárfület mutatva a kisfiúnak. A könyvet még az este visszatette a polcra, de a kis dinka Zozó, ahelyett, hogy megnézte volna, rögtön védekezni kezdett. Élvezetes kis vita kerekedett belőle, kuncogott a kislány.
   A kert sárgába, vörösbe hajlott, a nagy juharfa elkezdte hullatni termését. Manka belemarkolt, magasba dobta, és élvezettel figyelte, milyen szépen repülnek a propellerek.