Mobiti, a zöldlevelű anyakirálynő (Igor Lazin, Juhász Kristóf és Szegedi Csilla alkotásai)

Igor Lazin grafikája

 

Juhász Kristóf: Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő

Réges-régen esett meg, mégpedig pontosan az idő kezdetén, hogy a csillagokból magok hullottak a földre. A magok szárba szökkentek, kirügyeztek és meglevelesedtek. A legnagyobb, legzöldebb, leghúsosabb levelek sátorrá terebélyesedtek, a sátorból tojássá tömörödtek, majd ebből a tojásból – ami kicsit úgy nézett ki, mint manapság a káposzta – világra született Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő.
      Ő uralkodott a földön és annak minden leveles növényén, mohos kövén, meg növényevő állatán. Mikor később az állatok egymást kezdték enni, az állatevő állatokon is uralkodott egy kicsit, de ebben már olykor szünetet tartott. Az anyakirálynők ugyanis olyasféle népek, akik nem szeretnek fölöslegesen vitatkozni azon, hogy ki miért evett meg kit. Márpedig az uralkodás igazságtevéssel jár, aki pedig igazságot tesz, azzal előbb-utóbb vitatkozni fognak. Jobb hát eleve olyan lelkeken uralkodni, akikkel a vita elkerülhető, az összes többit meg ráhagyni valami másfajta hatalomra. Legalábbis így okoskodott magában Moboti.
      Persze nem csak okos gondolatai voltak, hanem ragyogó barna földarca: mosolygós, akár a jó termőföld. Gyökérteste is volt, amit viszont nem látott senki, hisz a gyökerek a föld alatt nőnek. Hanem a haja! Meg a koronája! Azokat aztán mindenki látta, de senki se tudta, hogy valójában hol végződik a haj és hol kezdődik a korona, hisz burjánzó, fényeszöld levelekből állt mindkettő. Olyan sugárzón szép volt Moboti, hogy akire csak rávillogtatta zöldbarna szemét, az mind életre kapott – akkor is, ha meg volt halva.

      Moboti mindent szeretett, ami élt, de legszívesebben mégis a fák és bokrok népe között időzött. Figyelte, hogyan jön télre nyár, örvendezett a nagy, öreg fáknak, rámosolygott a virgonc kis füvekre, és szívesen simogatta a kaktuszokat is, hisz tenyerének nem ártott a tüske. Egyszóval vígan volt a teremtés édeni kertjeiben, a világ más bajával meg nem gondolt.

      Eleinte azt sem vette észre, hogy koronahajából néhány különös levél növekszik elő.

      Ezekből a levelekből lettek az első emberek. Az emberek aztán családokat és törzseket alapítottak, akiket így neveztek: libanga, mopepe, mabele, potopoto, simisi, ebende és putulu.

      A libangák megismerték a kövek és ásványok titkait, majd kitanulták a bányászatot. A mopepék a szelektől és vizektől tanultak hajókat építeni. A mabelék a földben sarjadzó élettől lesték el a növénytermesztést. A potopotók a földhöz és a bányászathoz is értettek, így edényeket és házakat is tudtak készíteni. A simisik a lágyszárú növények finom rostjainak titkait fürkészve készítettek ruhákat. Az ebendék barátja a vas lett, így megtanultak vasszerszámot kovácsolni. A putuluk pedig megismerték a tüzet, és megtanították a használatát mindenkinek, mert anélkül aztán végképp nem lett volna az egészből semmi. Ez a hét törzs élt és munkálkodott hát a világban, amit akkoriban Afrikának neveztek.

A törzsekben élő emberek emlékeztek arra, hogy Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő leveleiből nőttek ki, ám mivel folyamatosan égett a kezük alatt munka, inkább arra figyeltek, amit csináltak, és nem arra, hogy honnan jöttek. Valljuk be: amikor az ember épp egy izzó vasdarabot kovácsol, vagy több tonnás köveket görget ki a bányából, jobb is, ha nem kalandoznak el a gondolatai. Moboti meg úgy volt velük: hadd motoszkáljanak! Amíg ő jól érzi magát kedves zöldségei között, addig úgysem lehet baj.

Szegedi Csilla illusztrációja

      Egyszer aztán a libangák kitalálták, hogy ők csak akkor bányásszák ki az ebendéknek a vasércet, ha a simisik szép ruhákat készítenek nekik a hétvégi bálokra. A simisik erre azt mondták, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a mopepék elviszik őket vitorlázni a putulukhoz, akik adnak nekik olyan tüzes labdákat, amiknek tüzénél hamar megsül a csicsóka. Erre viszont az ebendék azt mondták, hogy a csicsókát nem kell megsütni, hisz nyersen is finom. Akkor a putuluk azt felelték, hogy az ebendék nem tudják, mi a jó, és eddig ugyan nem sütöttek tüzes labdával csicsókát, mert azt csak égbedobálásra használták, és a simisik nyilván valamit félreértettek – no, de ezek után kizárólag tüzes labdával fogják sütni a csicsókát röptében, hogy megmutassák azoknak a hitvány, nyersenevő ebendéknek, hogyan is kell rendesen táplálkozni! Dobálták is az égnek a csicsókákat meg a tüzes labdákat, az egész égbolt áttüzesedett, mint meteorzápor idején, tiszta piros volt már a kék ég, és a sok tüzes fittyfene lepotyogott a potopotok földjére. Azok meg kiugráltak égő házaikból, és éktelen haragra gerjedve agyagbombákat kezdtek hajigálni a mopepék földjére, mert azt hitték, ők dobták házaikra a tüzet. A mopepék meg magyarázták volna, hogy nem ők voltak, ám nem tudtak szólni, hisz telement a szájuk agyaggal. A szótlan ember pedig hamar megdühödik, most se volt ez másképp: fogták a mopepék minden hajókötelüket és evezőjüket, és elkezdte azokkal a potopotokat kitartóan ütlegelni. De azok sem voltak restek, a támadásra megfeleltek: irtózatos ökölcsapásokkal illették a mopepéket.
      Eddig egész békés lett volna a verekedés, ám a csatazajt meghallották az ebendék, és eszükbe jutott, hogy egyedül nekik vannak vasfegyvereik, és most végre kipróbálhatják, hogy emberre is jók-e. Meg is rohanták az egymást gyepáló küzdőket, szörnyű vasbunkóikkal orrokat lapítottak be, fejeket törtek ripityomra!
      De nem sokáig voltak vígan, mert a világrengető csatazaj hírére megérkezett a többi törzs: a mabele, a libanga, meg a simisi is csatlakozott a küzdelemhez. Harci dárdák, vadászgerelyek, vas- és kőhegyű nyílvesszők, csatabunkók és kőbalták osztottak száz és száz halálos sebet, fogak potyogtak és öklök ropogtak az iszonyú csatában! Még el sem tudták dönteni, hogy valójában ki kivel van, mikor már több volt a halott, mint az élő.
      Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő nem látott még igazi verekedést, nem ismerte a háború természetét, ezért eleinte azt hitte: az emberek csak játszanak, akár az unatkozó sakálkölykök, vagy a kis krokodilok, amikor nő a foguk. Ám amikor a megveszekedett emberek harc közben elkezdték összetaposni a földön a lititi, a fololo, meg a bitabe friss, zöld hajtásait, és az anyakirálynő meghallotta a sok lelapult levelű dongodongo jajkiáltását, szörnyű méregbe gurult! Szólott is nyomban haragos királynői szóval, és a küzdelem helyszínére vezényelte a leghosszabb tüskéjű kaktuszokat, amik csak a környéken teremtek. A kaktuszok pedig úgy összeszurkálták a háborúzók meztelen talpát, hogy azok kénytelenek voltak eldobálni fegyvereiket, majd kapkodva fölmásztak a közeli fákra, ahol aztán hosszú, kínos órákat töltöttek el a tüskék kihúzgálásával.
      Akkor Moboti odaparancsolt még egy csomó gyógyító dongodongót, és ezek meggyógyították a továbbra is a földön fetrengő holtakat és sebesülteket. Ettől ugyan a béke helyreállt, de mégsem volt olyan boldog a világ, mint a háború előtt. Mindenki a saját sebeivel volt elfoglalva, és senki nem emlékezett azokra az időkre, amikor még egyáltalán nem léteztek ilyen sebek. Ezért Moboti visszabújt a puha termőföldbe, új gyökereket és új leveleket növesztett, és visszahívta magához a világ minden emberét.
      Ott az emberek visszaváltoztak azzá, amik eredetileg voltak: maggá, rüggyé és levelekké. Aztán Moboti álomba merült, és csak aludt ezer meg ezer évig.
      Álmában pedig koronahajából néhány különös levél növekedett elő.
      Ezekből levelekből lettek az első emberek.
      De most már Moboti nagyon odafigyelt, hogy álmában semmi ne kerüljön az emberek kezébe, amin összeveszhetnek. Így az álombeli emberek nem is tudtak háborúzni egymással, hanem békességben éltek, míg világ a világ. Legalábbis Moboti álmában. És ez az álom olyan szép volt, hogy Moboti úgy gondolta: hamarosan fölébred, és mindazt, amit megálmodott, éberen is kipróbálja. Nemsokára föl is fog ébredni, és akkor majd békességben fognak élni az emberek a földön.
      Aki nem hiszi, keresse meg Mobotit, a zöldlevelű anyakirálynőt, ha már fölébredt!

Szerkesztette: Majoros Nóra

Hajdú D. András fotója

Lingala szavak:

moboti = szülők

libanga = kavics, kő

mopepe = szél, levegő

potopoto = agyag, sár

simisi = ing

ebende = vas

putulu = hamu

lititi = gyógynövény

fololo = virág

bitabe = banán

dongodongo = okra (zöldség)