Bezára a babona bazár

Kedves Olvasóink és Író/Rajzos játszótársaink! 

A Babonás Fabulák virtuális kötetének utószavához érkeztünk. 

Köszönjük, hogy velünk barangoltatok az elmúlt hónapokban! 

Kívánjuk, hozzon jó szerencsét ez a sok fekete macska és banyakacaj a 2025-ös esztendőben. 

Feneketlen kondérunk merőkanalát most átnyújtjuk Jókainak, aki jó eséllyel nem (csak) bablével kényezteti majd az évfordulós irodalomra éhes ifjúsági, gyermek és szépkorú olvasókat. 

Regényes élményeket remélve búcsúzik a két szerkesztő,

Takács Viki és Várfalvy Emőke

Miklya Zsolt: 13

Kétjegyű prímszám. Oszthatatlan.
Számjegyei is prímek.
Versben többnyire mondhatatlan.
Elhallgatnak a rímek.

Tükörképe, a mírpje is prím.
Más számmal nem áll szóba.
Félelmet kelt, mert kell egy kis kín
minden telített jóba.

Takács Viktória illusztrációja

 

Aux Eliza: Halálmadár

Bagoly ült a háztetőn. Apró volt, beleférne a tenyerembe. Barna tollai egybeolvadtak a cserepekkel, sárga szemét elnyelték a csillagok. Éjfélt ütött az óra, a madár pontosan érkezett. Mostanában minden este itt vijjogott a rozzant, szegény viskónk fölött. Anya figyelt fel rá először, aztán szép sorban az egész falu. Mindenki rólunk beszélt: a házról, ahová beköltözött a halál. 

Kívülről persze semmi sem látszott. Sápadtfehérre meszelt falak, méregzöld ablaktáblák, tűéles fenyők és apa kézzel tákolt magaslese, ahová azóta nem ment fel, amióta újra megjelent a bagoly. Ha egy idegen elsétálna a házunk előtt, azt hinné, normálisok vagyunk. Anya könnyes arccal futott ki az udvarra, hogy heves kézcsapásokkal elriassza a madarat. Hiába. A kuvik kitartóan kiabált, a hangja élesen vágott a csendbe. A gangról figyeltem a kétségbeesett próbálkozását. A bagoly a mi otthonunkat nézte ki új otthonának, nem tehettünk semmit. Megnyikordult a bejárati ajtó. A szél kifújta a kandallómeleggel együtt a fájdalmas nyögéseket is. Apa szerette a madarakat, még egy bagoly formájú kaspót is faragott az ezredfordulóra. Már rég kipusztult a belé ültetett rózsabokor. Tavaly megvettük az első digitális fényképezőnket, hogy szép képeket tudjon csinálni a magaslesről. Egyet sem kattintott vele.

– Mikor megy már el innen? – zokogta anya, és megdobta egy kővel a tetőt. Nem találta el a baglyot.
– Tudod jól, mikor – feleltem epésen. A bagoly itt volt a nagyszüleim halálakor. A dédszüleimet is elkísérte utolsó útjukon. 1874 óta, amióta felépült a ház, mindig ő a tragédiák hírnöke. Egy nap értem is eljön. De egyelőre csak apát akarja. Az orvos megérkezett. Anya megtört háttal bekísérte. A szembe szomszéd ablakából lámpafény áradt ki, kíváncsi sziluettek kémlelték a kínok végharcát. Anya megkérdezte, el akarok-e búcsúzni apától. Nemet mondtam. Elég volt végignéznem, ahogy a betegség napról napra, huhogásról huhogásra emésztette fel őt. Ereje teljében akarok emlékezni rá. A magasleshez sétáltam. Végigsimítottam ujjaimmal az érdes fán. Valamit belekarcoltak. Kitapintottam.

„Anno domini” (Az Úr esztendejében)

Nem állt utána évszám, pedig apa mindig szokott hozzátenni, ha barkácsol. Meg akartam kérdezni tőle, hogy lehet valami az Úr éve, amikor a bagoly könnyűszerrel kisajátíthatja magának, és azt visz el, akit csak akar.

A bagoly hirtelen elrepült. A szívem őrülten kezdett verni, kettő helyett kell dobognia ezután. Az orvos távozott, nem volt már szükség rá. Anya könnyei lassan felszáradtak. Egyre csak ez a két szó járt a fejemben: Anno domini. Tudtam, a bagoly a kertünkben fészkel, nem mehetett messzire. De most csend volt, csak a házból hallatszódott ki fojtott beszéd. Anya ölelte apát, apa pedig nyugtatta őt, hogy a legrosszabbon túl van, és fel fog épülni. A bagoly tévedett. Mégis csak az Úr évében jártunk.

Koczkás Réka illusztrációja

 

Trogmayer Éva: A tükörpajzs

 Amikor a tükör megrepedt, megremegtek a hegyek. Amikor darabokra tört, süvöltő szélvihar söpört végig a világon és összeomlott egy nagy birodalom. Amikor eltemették a darabjait, visszatért a remény. Ez a történet mégsem a tükörről szól, az sem baj, ha meg sem jegyzed. Csak azt ne feledd, hogy a törött tükröt mélyen a föld alá kell rejteni, nehogy a szerencsétlenség rád találjon. 

Élt egyszer egy király. Kevély volt és gazdag. Égbe törő hegyekkel határolt birodalma virágzott, alattvalói boldogan éltek. Neki mégis hiányzott valami. Maga sem tudta volna megmondani, hogy mi, de vágyai éjjel sem hagyták nyugodni, mintha a falak is egyre hangosabban visszhangozták volna: még, még, még.  Biztos volt benne, hogy hamarosan megőrül.

Egy éjjel aztán nem bírta tovább, lóra pattant és vágtázni kezdett. El a palotából, el a parancsoló hangoktól, hátha megnyugszik a lelke. Léteznek azonban dolgok, amelyek elől a legsebesebb paripa hátán sem lehet elmenekülni. Még, még, még - visszhangozták a hegyek, süvítette a szél. A király addig hajtotta a szerencsétlen állatot, míg az a fáradtságtól össze nem esett. Az uralkodó üvöltött, sírt, könyörgött lovának, hogy álljon fel, míg végül kénytelen volt belátni, hogy gyalog kell tovább mennie. Nagy sokára egy aprócska, ezüst fényben fürdő tóhoz ért. Kimerült, elkeseredett és szomjas volt. Letérdelt a vízhez, ám a nyugodt víztükörről - meglepetésére -, nem a saját tükörképe, hanem egy varázslatosan szép vízitündér szeme nézett vissza rá. Abban a pillanatban, hosszú idő óta először, elcsendesedtek a gondolatai. Ziháló tüdejét lassan áradó friss levegő töltötte meg, teste elernyedt és nem vágyott már másra, csak hogy örökké ezt a szempárt nézhesse. 

Egy éven keresztül minden éjjel visszatért a tóhoz, hogy lássa a lányt, majd úgy döntött palotát épít a tó köré, hogy nappal se kelljen nélkülöznie szerelmét. A tündér kérte, hogy ne tegye, ne zárja őt falak közé, rideg kövek közt nem élhet, de a király meg sem hallotta a könyörgését.
Híre ment a birodalomban a különös építkezésnek. Az emberek sugdolózni kezdtek, nevettek rajta, szájról-szájra járt a bolond király története, aki egy tóba szerelmes. Mindenki, még a környező birodalmak uralkodói is biztosak voltak benne, hogy megháborodott, de ő csak ücsörgött naphosszat a tó partján, álmodozott, terveket szőtt. 

Ám, ahogy formát öltött a palota, a tó változni kezdett. A vize apadásnak indult, ráadásul napról-napra zavarosabb és büdösebb lett. A király néha úgy érezte, mintha a kezére csavarodó hínár a mélybe akarná rántani. A kastély falai egyre magasabbra emelkedtek, egyre kevesebb napfényt engedve a tóhoz. Az uralkodó éjjelente keserves sírást hallott, látta, ahogy a vízitündér teste egyre áttetszőbbé válik, mintha a tóval együtt szépen lassan ő maga is felszívódna, mégsem tett semmit.

Egyik reggel arra ébredt, hogy a tó felszínét vékony ezüstréteg borítja. A gyenge jégre hasonlított, csak épp azt nem tudta senki megmondani, milyen varázslat hozta létre. Az uralkodó örült, mert a védőburok alatt tisztulni kezdett a víz, és a tündér is egészségesebbnek látszott. Rámosolygott szerelmére, ám az tudomást sem vett róla. Másnapra erősebb, tükörszerűbb lett a réteg, harmadnapra pedig annyira megvastagodott, hogy amikor a király belenézett, ijedten hőkölt hátra, mert nem látott benne mást, csak saját magát. A tó felszínét beborító tükörréteg elvágta a tündértől.

Amikor erre rájött, olyan hangosan üvöltött dühében, hogy beleremegtek a palota ablakai. Puszta kézzel próbálta darabokra törni a vastag pajzsot, de ahogy ütötte, az csak egyre erősebb lett. A fejében újra felerősödő hangok már nem többet és többet akartak, hanem bosszúért kiáltottak. Hét napig nem aludt, nem evett, a szemei vérben forogtak, mire hadserege legerősebb katonáinak sikerült egy hajszálvékony repedést ütniük a tükörrétegen. Innen már nem volt nehéz dolga, a végső csapást ő maga mérte a gyűlöletes tóra. A tükörpajzs sikítva robbant apró szilánkokra, majd egy elképzelhetetlen erejű széllökés után mindennek vége lett. Az egykori tündér-tó medre üresen meredt a királyra. Nem volt már ott semmi, amin jóleső bosszút állhatott volna, a tündér és vele együtt minden eltűnt, amit szépnek látott ezen a világon.

A király soha többé nem tette ki a lábát a palotából. Azt beszélik, hajtóvadászatot indított a tündér után. Biztos volt benne, hogy nem halt meg. Ám hiába keresték, hiába kutatták, egy tóban sem találtak rá. Idővel az ország összes tükrét elkoboztatta, és egyenként törte darabokra, míg a szilánkokkal meg nem telt a kiszáradt meder. Az egykor virágzó királyság hanyatlásnak indult, amihez alattvalói hozzáértek, minden tönkrement, a nap sem sütött ki többé. Amikor hét év elteltével hódító katonák masíroztak be a trónterembe, a bolond király meg sem próbált védekezni. Miután elfoglalták az országot, lerombolták az elátkozott palotát, a tükörszilánkokkal teli medret pedig végre betemették. Soha senki nem ment többé a közelébe. Néhány nappal később megjelentek az első fénysugarak az égen, és valahol egy erdő mélyén rejtőző aprócska tóban fellélegzett egy vízitündér.

Bódi Kati illusztrációja

Meskó-Balogh Boróka: A világ végén

 Az erdő egy ágas-bogas fája alatta élt egy igen vén cigányasszony. Már a fa is csuda látvány volt, mert senki emberfia meg nem mondta, hogy fűzre hasonlít-e inkább vagy tölgyre, nagy bükk lehet vagy talán éger, egy szóval olyan volt, mint a varázslat, mintha csak a cigányasszony ötlötte volna ki magának. Valahogy minden varázslatos volt, ami kapcsolatban állt ezzel az ős öreg cigányasszonnyal:arcának mély ráncai, hajának ősz derengése és az a jázminos bódító illat ami körüllengte a lényét. Mindenki csak Babi néninek hívta, és ugyan senki sem tudta, hogy tündér, vagy boszorkány, de abban mindenki egyetértett, hogy valamennyünknél különb. Szájában nagy fapipa lógott és ha az öregasszony rágyújtott, gyermek és felnőtt is tudta, hogy most valami különleges következik. Valami mese. Olyan mese, ami bizonyosan megtörtént, bár ezt Babi néni sosem mondta.

            Nem volt ez másképp egyszer régen, pünkösd másnapján sem, amikor én még hamvas fiatal legény voltam. Szép volt az idő. Mezítlábas, virágszedős, tökéletes nap az ilyen. Persze csak annak, aki élvezheti a virágszedést meg rohangálást, és nem kell dolgoznia. Dolgozni! Ez is olyan igazságtalanság, amivel a boldog gyereket sújtják – legalábbis mi ezt gondoltuk a cimboráimmal. Éppen nagy gondosan palántáztam valamiféle növényt, amiről később megtudtam, hogy közönséges gyom, és nem a paprika, amit el kellett volna ültetnem, amikor valami megmentett keserves elfoglaltságomtól. Valami égi megváltás!

Babi néni ugyanis leült egy bokor mellé, kiterítette hatalmas, vörös szoknyáját, és elkezdte szívni fűszeres illatú pipáját. Közben a közelében burjánzó növényeket kémlelte, és mintha néhány erdei manónak is intett volna, de ebben nem vagyok egészen biztos, mert a Mészáros Pali bácsi mesélte, Isten nyugosztalja, és ő bizony nagyon szerette a jó bort, és az édes meggypálinkával sem volt haragban. Szóval aki csak arra sétált, megérezte a pipa illatát, és rohant a faluba, hogy hírül adja: Babi néni mesélni készül! Dehogy számított, hogy éppen valami mást csináltunk, dehogy volt fontos, hogy más dolgunk volt! Aki csak járni tudott, ott hagyott csapot-papot, és rohant a faluvégre, erdőszélre, hogy csüngjön Babi néni szavain. Egy óra sem telt bele, és az egész falu népe összegyűlt a vörös szoknya elé, és várta a csodát. Szinte levegőt sem vettünk, nem is pislogtunk, csak csendben vártunk. Mikor már jó néhány perce mozdulatlanul ültünk a fűben, Babi néni kivette a szájából a pipát, elégedetten végignézett rajtunk, és halkan megkérdezte:

– Miről szeretnétek mesét hallani? – hangja búgott, mint a déli harangszó. – Távoli hegyekről? Mélységesen mély tengerről? Lápi manókról?

            Megköszörültem épphogy megmélyült hangomat, és igencsak bátorságra és szemtelenségre valló kérdést szegeztem Babi néninek. Ha belegondolok, a mai fejemmel eszembe sem jutna. Akkor is csak azért mertem megtenni, mert közvetlenül velem szemben ült Róza. Róza olyan lány volt, akinek láttán a magamfajta sihedernek rögtön megdobban a szíve, és elvörösödik a képe. A termete karcsú volt, a haja gesztenyeszínű, a szeme zöld, a szája piros, mint az érett cseresznye. És a mosolya! A mosolyától még az eper is pirosabb lett, az ég is kékebb. Csuda egy lány ez az én Rózám! Persze, ezt akkor még nem tudhattam, hiszen csak azt láttam, hogy milyen szép az a külső, ami a valódi kincset takarja.

– Miért nem mesél egy olyan gyönyörű lányról, mint Róz… 

A hangom megremegett. Igazából nem is akartam szép lányról szóló mesét, csak valamilyen úton-módon el akartam mondani ország-világ előtt Rózának, hogy milyen csodálatosnak tartom. De azt hiszem, ettől Róza nem érezte magát csodálatosnak, vagy ha igen, azt elég furcsán fejezte ki. Szinte éreztem, ahogy a nyakamba önt egy vödör jeges vizet, de ehhez a kisujját sem kellett mozdítania:elnémított egyetlen pillantásával. A fülem hegyéig elvörösödtem, és tekintetem a térdemre szegeztem. Bitangul szégyelltem magam.

–Tehát szép lányról – hallottam Babi néni hangját, de közben még egy szúrós tekintetet éreztem a tarkómon, csak ez már a jó édesapámé volt, aki rendes, szerény fiút akart nevelni. – Szép lány… egyszer volt, hol nem volt… – mondta halkan, és duruzsoló hangja beborította a falu népét.

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy dolgos, fiatal lány. Sosem tétlenkedett, szebbnél szebb kelméket szőtt, állatokat etetett, takarított, virágokat ültetett, főzött, csak úgy égett a keze alatt a munka. Ugyan sosem fordított időt a külsőjére, mégis gyönyörű volt. Hullámos fekete haja a vállára omlott, és csípőjén vörös pipacsos kendőt hordott. Nagy, barna szemében szüntelenül lobogott valami ismeretlen fényű, vidám tűz. Ám szegény lány akárhová ment, sehol sem telepedhetett le egy vagy két holdtölténél hosszabb ideig, mert az emberek egy idő után mindenhonnan elüldözték. Hogy miért voltak vele ilyen kegyetlenek? Mert bizony a lány bőre sötét volt, mint az éjszakai égbolt.

Történt egyszer, hogy a sors nagyon messze vetette attól a környéktől, amit ismert. Vándorolt egyik faluból a másikba, ment földúton, országúton, hegyről völgybe, aztán egyszer csak elért a világ végire. Milyen nagyon szép volt az a vidék! Érintetlenek voltak az erdők és a mezők, a nemes virág a kóróval együtt, szabadon nőtt. Nehéz elmesélni, milyen varázslatos látvány is volt.

Miután elérte a világ végét, arra gondolt, ha már eddig eljutott, megnézi, mi van a világ végén is túl. Ment, csak ment, amíg észrevette, hogy egy apró falu simul a lankák közé. Voltak ott házak, kertek, kicsiny fogadó, templom, utcák, de valamiért mégis a dolgos nőnek kétszer is meg kellett dörzsölnie a szemét, hogy biztos tudja, hogy nem álmodik. Talán csak azért, mert a világ végén volt, talán mert itt már elfelejtette a Teremtő befejezni a munkát, ki is lenne a megmondhatója? De mintha mindenből hibádzott volna valami: takaros rendben voltak a házak, csak a cseréptető hiányzott róluk, voltak kertek, de nem volt bennük se vetés, se palánta, még egy huncut gumó sem. Voltak utcák, de nem döcögött rajtuk szekér,nem poroszkált lovas. Az emberek is olyanok voltak, mintha csak úgy teremnének az ég alá.

            A dolgos lány nem riadt vissza, kontyba kötötte hullámos fekete fürtjeit, és egyenest a tetőtlen fogadóba ment a girbe-gurba, iránytalan úton. Bizalmatlanul adta a fogadós az idegen kezébe a kulcsot. Körös körül nem voltak ablakok, onnan világított a nap, ahol máskülönben plafonnak és tetőnek van a helye. Néhány karfátlan szék és lábatlan asztal is helyet kapott a fogadóban, az asztalon kanóctalanul pihentek a gyertyák. Sok ajtó nyílott ebből a helyiségből, a fogadós mind közül a legkisebbhez vezette. Az ajtó mögött kis szoba volt, kis kerttel a háta mögött. A lány leült az ágya szélére – de milyen furcsa ágy volt az, nem volt lába és vánkosa –, és töprengeni kezdett.

Ez így biztosan nem maradhat! – gondolta. – Milyen az a fal, amelyen keret lóg, és a kép hiányzik belőle? Milyen az a kert, ahol van kerítés, de nincs mit elkeríteni? Hát mindennek éppen az értelme hiányzik!

Amint erre rájött, egy pillanatot sem tudott a szobájában tölteni. Fonalat akart szerezni, hogy szőhessen képet a falra és magokat, hogy ültethessen virágot a kertbe.

Akár hiszitek, akár nem még egy ilyen világvégi helyen is előbb vette észre a falu népe, hogy a dolgos nőnek fekete a bőre, mint azt, hogy milyen dolgos. Mikor kiment a piacra, sajnálták a fonalat tőle, mikor beszélgetni akart, sajnálták rá az idejüket, és összesúgtak a háta mögött, hogy milyen kormos a bőre, füstös a haja.

– Nehogy hozzáérjen! Még ráragad erre a szép fonalra a maga fekete színe! – és elküldték a portékájuktól.

Ez sem szegte a kedvét. Végignézett a sok bódén, ahol a kofák gondosan takargatták értékes árujukat, például a vadalmát, vadgesztenyét és vadkörtét, ami itt Világ Vége falván igazi csemege volt. Gondolt egyet a dolgos nő: Mit nekem falu, vadkörték és tetőtlen házak? Kiment a faluvégre, erdőszélre és nem csinált mást csupán figyelt. Figyelte az állatokat, növényeket, és egyhamar kitanulta az ott élő jószágok járását, hamar rájött melyik gyümölcs hol terem. Az édes szamócával, megszelídítette a vadjuhokat, hiszen tudta, hogy a báránykák gyapjából lesz a fonál, tudta, hogy milyen virág festi meg. Több sem kellett hát a dolgos nőnek,szépen lassan lett faliszőnyeg, vánkos, dunyha és kiskert is. A falubéliek hitetlenkedve nézték, mit művel.

            Egy kis idő elteltével egy borongós őszi napon, mikor a dolgos lány már igen magányos volt, gondolt egyet, és elhozta az egyik báránykát abból a vadon élő nyájból, ami az erdei patak mentén szokott legelni, hogy legyen valami kis társasága, öröme. Úgy nézte a bárányt, mintha még sosem látott volna ilyen kedves teremtést! Gyönyörködött benne, csöppgyümölcsöskertjében megfeledkezett mindenről, és észre sem vette, hogy a falu megrökönyödött népe köré gyűlik a kis kertben.

– Hát az meg micsoda? – szólalt meg a fogadós, remegő ujja a báránykára mutatott.

– Ez egy bárány – mondta a lány.– Ha megnő, juh lesz belőle.

– Honnét szedte ezt kend?

– A nyájból.

– Hát azt?

– A mezőről.

Záporozni kezdtek a kérdések. Mi van az ágyon? Hát a falon? Az mi az asztalon? Hogyhogy virág? Se eleje, se vége nem volt a kérdéseknek, azaz nem lett volna, ha egy hirtelen hang nem szakítja meg a jelenetet.

– Mit veszi a szájába, hát bolond maga!?

Valaki bekapott egy szemet a kertben érő gyümölcsök közül, ami bizony sem vackorra, vadgesztenyére nem hasonlított. Visszafojtott lélegzettel várták, hogy mi fog történni, mígnem lenyelte a falatot.

– Ez jó – mondta kurtán, meglepetten.

A dolgos lánynak több se kellett, erre már ő is felkapta a fejét.

– Hogyne lenne jó? Az én termésem, gondoztam, ápolgattam, csak finom lehet!

– Finom? – kérdezte egy vékony hang.

– Finom az íze! – magyarázta a lány, majd az égre emelte tekintetét – A rézangyalát, itt mindenki olyan kevély, hogy majd belezöldülnek, bár lehet, az is jobb volna, legalább lenne valami színük! Ebben a faluban semmi sem egész! Hogy is látnák, hiszen csak ezt ismerik, de az mégsem járja, hogy így viselkedjenek az ember lányával! Nem is ismernek, csak azt látják, milyen a külső!

Szégyenteljes csönd ült a társaságra. Ez volt az első kerek egész, igazi dolog a kis falucskában: a közös csönd. Bocsánatkérőn néztek a bátor lányra, akivel minden ok nélkül méltatlanul bántak. Mind egymás szavába vágva kezdtek el szabadkozni, mikor újra megszólalt:

– No, azért nem kell siránkozni – mondta szigorúan a lány. – Ha megígérik, hogy hallgatnak rám, akkor segítek, és megtanítom magukat valamire. Egyetlen dologra.

– Mire? – kérdezték a falubeliek – Szőnyeget szőni? Palántázni? Báránykát nevelni?

– Élni.

Onnantól kezdve építettek a házaknak tetőt, faragtak az ágynak négy lábat a világ végén is, ahol a Teremtő keze nem végzett a munkával, hanem hagyta az embereknek, hogy maguktól fejezzék be. Megtanultak ízesen enni, vidáman nevetni és csöndben hallgatni. Ott maradt velük a dolgos, bátor, fekete bőrű lány is, egy lett közülük, és nagy békében, szeretetben, élni tanította az embereket.

 

            Babi néni a szájába vette a pipát: vége volt a mesének. Senki sem köszönte meg neki, de anélkül is tudta, hogy mindenki nagyon hálás. Szótlanul felálltunk, és mindenki ment vissza a dolgára, csak Babi néni maradt a fa alatt, és nézte a felhők vonulását.

Pár óra elteltével, amikor jöttem vissza a szántóról (mert a kert közelébe többé nem engedtek), kicsit leültem egy padra pihenni, meg gyönyörködni a naplemente érdekes fényeiben. Hát ki sétált éppen arra, ki állt meg a pad mellett, ki nézett rám azzal a csudaszép zöld szemével? Bizony a Róza! Leült mellém a padra és köszönt.

– Szervusz, Dénes! – olyan lágy volt a hangja, mint az angyaloké. Persze még sosem hallottam angyalt, de ha hallottam volna, biztos ilyen lett volna a hangja.

– Szervusz! – köszöntem én is, de nem igazán mertem ránézni.

– Hogy tetszett a mese? Hallottál- e benne szép lányról? – gúnyos volt a hangja, de nem bántó.

– Nagyon érdekes volt.Világ vége…, nem mondom nehéz elhinni… - töprengtem.

– De ha Babi néni azt mondja, akkor biztosan úgy van – most már újból mosolygott. Én is elvigyorodtam.

Róza felállt, és láttam rajta, hogy búcsúzni készül, de akkor eszembe jutott, amit nagybajuszú öregapám mondott, mikor Rózáról meséltem neki: Dinikém, menjél elébe a dolgoknak, mint egy igazi férfi! Biztos nem így értette a nagyapám, mert ő nagy csibész volt, pont olyan volt siheder korában, aki nem veti meg a szép lányok társaságát sem a finom házipálinkát, de hát akkor is férfinak kell lenni, ha az ember ostobaságot művelt, és úgy udvarolt, ahogyan nem illik.

– Bocsáss meg nekem Róza, hogy zavarba hoztalak a mese előtt, tudom én, hogy nem így kellett volna – megint éreztem, ahogy a fülem hegyébe szökik a vér –, de azért te sokkal szebb vagy, mint amilyen lányokról Babi néni tud mesélni.

Pedig Babi néni olyan lányokat tudott ide mesélni, hogy a csillagok is szerelmesek lesznek, de nem hinném, hogy szebbek lennének Rózánál.

Pír futotta el Róza arcát (persze váltig állítaná, hogy nem így volt), rám mosolygott azzal a cseresznyeszájával, aztán sarkon fordult, és suhogó léptekkel elment.

Nem sokkal ezután kezdtem teljes nyíltsággal és őszinteséggel udvarolni neki, és nem állítom, hogy nem akadtak bonyodalmak, de ha már jó előre tudom, hogy milyen boldog élet sül ki a legelső szemtelen megjegyzésemből, ezerszer is kiállnám azt a szúrós pillantást, azért, hogy most ilyen jó életem legyen, no meg azért, hogy mesélhessek nektek.

Rumi Friderika illusztrációja

 

Halász Bálint: A kancsal egérkirály

Egyszer történt, hogy egy kancsal egér lett az egerek királya. A tekintetében tótágast állt az ég és a föld, és ő is így látta a világot.

Ezért is lett az egerek királya. Mert úgy esett, hogy a ház komisz macskája nagyon megkeserítette az egerek életét, de a kancsal egér, aki nem látta, milyen félelmetes a szörnyeteg, délcegen kiállt elé, és ajtót mutatott neki, takarodj! Azt sem vette észre a kancsal egerünk, hogy a ház kutyája ott vicsorított mögötte, és a komisz kandúr nem tőle, hanem a habzószájú, csupafog ebtől ijedt halálra és iszkolt messzire. A háziak nem bánták, hogy elment, mert tört-zúzott, amerre járt, sok összetört edény száradt a lelkén.

Nagy volt öröme az egereknek, megkoronázták a kancsal egeret! De bizony rosszul tették! A kancsal egérben nem volt meg a jó királyok egyetlen erénye sem: nagylelkűség, igazságosság, alázatosság.  Hanem ellenkezőleg, harácsolt, mint egy hörcsög, a legfinomabb sajtokat mind be kellett szolgáltatni neki!  Ha vitás esetekben az egerek elé járultak, hozzon ítélet, azt nézte, hogy származik haszna belőle, afelé kedvezett, aki jobban megfizette. Az alázatosság, ha volt is benne valaha bármi kevés, azt gyorsan levedlette.A kancsal egér király kedvenc foglalatossága az volt, hogy felcicomázta magát és kíséretével kevélyen parádézott.
Aztán már túl szűk lett neki az egérlyuk! Először összerúgta a port a falban élő hangyákkal, csigákkal, és a poloskákkal. De ez se volt elég! A kertet akarta! A pockok nem értették, mit acsarkodik, volt elég hely mindkettőjük számára. De a kancsal egér király nem így látta, még a béketűrő borzzal is sikerült összevesznie.

Ha nem ellenségeket keresett házon belül és túl, akkor a konyhában pöffeszkedett és az egérszolgáival etette magát a spájzból lopott finomabbnál-finomabbnál falatokkal. Ezt már a háziak is megelégelték. Nem volt kenyér, sajt, kolbász, ami ne lett volna egérlátta!
Így a háziak elhatározták, hogy visszaédesgetik az elűzött kandúrt a házba. De hiába száműzték a kutyát a hideg és nyirkos előszobába, ez a macskánknak nem volt elég. Kérette magát, nem volt hajlandó többet a maradékot enni, azt akarta, amit a háziak: halat, frissensültet, csirkenyársat. Addig is,a pockokat sanyargatta,sőt a borzzal is összeakasztotta a bajszát. Ezt már sok volt, összehívták a házi állatok tanácsát. A gyűlésbe a kancsal egér király is hivatalos volt. De a többiek a kancsal egér királytól hiába vártak megértést és segítséget, egyiket se kaptak. Csak szidalmazást és kioktatást. Mit nyavalyognak, ahelyett, hogy háborúznának a macskával, kössenek vele békét, adják meg, amit szeretne, ha egy pockot, akkor azt, annyi van belőle!Ha a borz bundája kell, kapja meg, majd kinő megint!Neki, mint egér királynak nincs vitája a macskával, sőt örülne, ha visszajönne, akkor ők, vagyis az egerek, egy tálból falatozhatnának vele! Elhűltek a pockok és a borz! Hiába ágáltak, hogy így az egerek népét sodorja veszélybe, a kancsal egér király legyintett, bolond beszéd!

Az állatok tanácskozása eredménytelenül feloszlott. De a pockok és a borz cselt eszeltek ki, eljátszák, hogy a borz is retteg a macskától.  A tervük bejött, a háziak látva, hogy még a nagy borzot is megfutamítja a kis kandúr, mindent megadtak neki,külön csak neki főztek.

Erre már macska is megenyhült, miután befalta az ízletes étket, nagy kegyesen átlépte a ház küszöbét.Első dolga volt, hogy a lábtörlőn heverő kutya képébe fújjon. A kutya pisszenni se mert. A háziak szigorúan meghagyták, ha rávakkant a a macskára, akkor repül. Macska látva, hogy nem kell tartania a kutyától, beljebb merészkedett, és meg sem állt a konyháig. Ott szembe találta magát a kancsal egér királlyal, aki szokása szerint a bendőjét tömte. Az egér király hellyel kínálta. A macska felszökkent az asztalra, az egér mellé.
-  Hálás lehetsz nekem!  - mosolygott rá a kancsal egérkirály miközben eltüntetett egy méretes sajtot.
-  Hálás is vagyok! – válaszolta a macska, és azzal bekapta a kancsal egér királyt.

Mi a tanulság? Ha az egér macskával játszik a végén mindig megeszik.

Gillich Luca illusztrációja

 

Miklya Zsolt: Lekopogom

Asztalom szélén kenyérkatonák – lekopogom: ti-tá-ti-ti-tá –, katonák vállán fehér vaj, kolbászkarikák – lekopogom: ti-tá-tá (szün) tá-tá-ti-ti-tá. Ugye nem túl bonyolult? Lekopogom: ti-ti-tá-tá-ti-ti-tá?

Vagy itt a másik: birsalmasajt – lekopogom: tá-tá-ti-tá –, és mint fegyelmező szitokszó – ti-tá-tá –: Azt a birsalmasajtját neki! – lekopogom: tá-ti-tá-tá-ti-tá-tá-ti-ti. Ugye szép? Ti-ti-tá?

És még egy harmadik, mert három a magyar igazság – lekopogom: tá-ti-ti-ti-ti-ti-tá-tá, ami így, szaporázva szép. Mintha táncszínházban – tá-tá-tá-tá – ropná a magyar láb. Tá-tá-ti-ti-tá-tá. 

Lekopogom.

Szabó Imola Julianna illusztrációja

 

Fodor Veronika: Munin, szép emlékezetem

 A sárkányballon kissé inogva állt meg a táj fölött. Lehmann tábornok kiköttette egy tölgyfa vaskos derekához, egyelőre csak körülnézni akart fentről, nem indult még sehová. Bőrkesztyűs kezével megütögette a felöltője zsebeit, a távcsövét kereste. Szokatlanul óvatlan volt: a szíve fölé tűzött aranyszín sárkányt egyetlen mozdulattal lökte le. A sárkány néhány pillanatra az egyik nehezékül szolgáló homokzsák szélére esett. Reményteli pillanatok voltak ezek. Lehmann a kosár szélére támaszkodva hajolt előre, nem tehetett azonban semmit. Az aranysárkány elveszítve egyensúlyát zuhanni kezdett lefelé.
– Ksssssz – szisszent fel a tábornok. A sárkány fontosabb volt neki, mint bármi akkoriban. Azzal gyűjtötte össze ugyanis az álmokat. Mindenféle álmot: jót és rosszat, legelsőt és legutolsót. Ahogy felegyenesedett, szemébe nézett a varjú, amely mindig a vállán ült. Fejét kissé oldalra billentette, saját tükörképét csodálta Lehmann szemében.
– Fel tudod hozni nekem? Ugye fel? – meredt a madárra. A varjú prüszkölt egyet és a kosár szélére röppent. – Talán már látod is innen, huh?
– Krrraaaa – válaszolta a madár, és ellökte magát a kosár széléről.
A tábornok felegyenesedett. Zavartan megigazította farkasprém kabátjának gallérját, szorosabbra húzta magán, fázott. Kissé összeszorított szemmel nézett körül.
– Na, jól van, nézzük csak, mért is jöttem most fel? – nézett maga elé. Észrevette jobb kezében a sárgaréz távcsövet. A távcső üvegén keresztül az egész vidék tarka takarónak tűnt. Sárga volt és barna, zöld és szürke. Szürke az őszi pataktól, tarka a falevelektől. Lehmann szeme megpihent egy kis házon, a patak mellett. Füst gomolygott kifelé a kéményéből. Régóta nem érzett nyugalom áradt szét a testében. Nem emlékezett rá, honnan volt ismerős a hely, arra sem, hogy honnan volt ismerős az érzés. A varjú nem maradt sokáig távol. Elméje egy alig látható vörös szalaggal kötötte a sárkány ragyogó szívéhez, így könnyű volt megtalálnia. Ahogy újra a ballon kosarának peremére szállt, Lehmann tekintetéről eltűnt a feledés fátyla.
– Munin, hamar megtaláltad – vette át a sárkányt, és szokott helyére tűzte vissza. – Jó, hogy visszatértél, nem emlékeztem, hogy ma még dolgunk van. El kell foglalnunk azt a falut. 

Fodor Veronika illusztrációja

Dér Adrienn: Mézesbába az Antarktiszon

 Életkép a mézcsorgató orrú banya egy rendhagyó napjából 

Franciska M. Slejm, közismertebb nevén a mézcsorgató orrú banya vacogva dörzsölte a karját a jégszakadék peremén, sütőlapát méretű füleit pedig melengetően az arcára lapította. Fogalma sem volt arról, hogyan került az Antarktiszra. Előző este még Jancsit és Juliskát akarta betolni a kemencébe, ma meg már itt ébredt, és most a jégszikla peremén egyensúlyozott. Vele szemben egy eszkimóbundába bugyolált rablósirály vicsorgott rá: a fél szemét szemkötő fedte, jobb szárnyában egy pengeéles sirálytollat szorított vasmarokkal, amit marok híján két összekötözött harapófogóval helyettesített.
– Elkészíted nekem a szörnyet, vagy sem? – fenyegette a banyát hunyorogva, mivel a szabad szemébe minduntalan belefújta a havat a déli-sarki szél.
A banya rettegve nézte a sirályt, majd letekintett a végtelen fehér mélységbe. És ilyenkor nincs nála a seprűje, sóhajtotta magában. Végül úgy döntött, a sütés mégiscsak jobb választás, ott legalább nem fagy halálra.
Csakhogy az Antarktiszon nemhogy kemence, de még egy gyufa és fahasábok sem voltak, amiket meg lehetett volna gyújtani, a jég meg pikk-pakk elolvadt, ha abból próbált tüzet csiholni. A banya tehát továbbra is vacogott, de nekilátott a mézeskalácstészta elkészítésének. Igaz, a mézcsorgatással akadt némi nehézsége, ugyanis annyira hideg volt, hogy még a méz is megfagyott az orrában. Ezzel egyidejűleg persze – szintén a hideg miatt – egyfolytában folyt is neki, így úgy nézett ki, mint egy rég kihalt kardfogú tigris, csak neki a szája helyett az orrából meredt ki két hatalmas mézagyar.
Tapasztott a tésztába mindent, ami csak a keze ügyébe akadt: levált sirálykarmot és -ürüléket, kihullott banyahajat, sőt még a rablósirály egyik ottfelejtett harapófogóját is. Végezetül beleköpött egyet, hogy legalább ennyi elégtétel jusson neki. Alaposan kifáradt, mire meggyúrta és formára sodorta a tésztát, amely akkora lett, hogy éppenhogy elfért az igluban. A végén kifújta magát, és lepöccintette a jégverejtékgyöngyöket a homlokáról.
– Ehun a szörnyed! Most má’ erissz el!
– Előbb lássuk, feléled-e, mert ha nem adtad bele szíved-lelked, jaj neked! – sandított rá vészjóslóan a sirály.
– Má’ hogy adtam vóna? – motyogta a banya. – Egy szívtelen, gonosz banyátú’ vársz szívet? Ennek sem óvastak mesét fiókakorában.
A rablósirály ebből mit sem hallott, a „gonosz” szót különösképpen nem, hisz azt annyira megszokta már, meg különben sem így hangzott el a mondat. Várt egy napot, mert a Mézeskalácsszörnyek felélesztési útmutatója rablósirályok számára című nagykönyv szerint ezt így szokás (valamint az sem elfelejtendő, hogy a lényt kizárólag jó boszorkánnyal szabad elkészíttetni! De hát ő csak ezt az egy banyát találta). Másnap felröppent a figurához, összekötötte a kábeleket a mézeskalácstésztával, azután beindította a masinát.
– Kelj fel és járj, szörnyűséges Jégrémem! – rikoltotta gonosz kacajjal a sirály.
– Mézrém – javította ki a banya, de szavait elnyomta a gépezet recsegése, zizegése, ami emellé szikrákat is szórt, és az utolsó utáni pillanat nyolcadig szikracsapásában és ötödik zizzenésében a mézeskalácsszörny feléledt. Összevissza kóválygott az igluban, még a havat is kihányta belőle, közben a hasát szorította.
– Asszem túl sok lett nekije a méz – vakarta elgondolkodva a bibircsókját a banya, mert az néha neki is megártott, ha nem tudta hova felhasználni azt a sok kicsorgó mézet, és olyankor visszaszívta, hogy mégse vesszen kárba.
– Mindjárt jobban lesz, ez csak a felélesztés mellékhatása – reménykedett a sirály, ám a mézeskalácsszörny csak rombolt tovább szakadatlanul. Azaz mégsem, mert az egyik füle leszakadt, amikor beverte a fejét a mennyezetbe. Ettől aztán éktelen haragra gerjedt.
– Ki élesztett fel? – zengte. Dörgedelmes hangjától egy jégtábla megriant, levált a többitől, és menekülőre fogta.
– Én vagyok az apád! – röppent elé büszkén a sirály, közben a hangja egy pillanatra elhalt, ahogy lenyelt egy adag túlfűszerezett aromát. – Engedelmeskedni fogsz nekem! A világ sirályurává teszel engem! A te hatalmasságod és az én eszem senki sem győzheti le!
– Én is eszem – válaszolta a szörnyeteg, azzal hidegvérrel bekapta a sirályt. Tudniillik, bár nagyon is édes szörnyeteg volt, azt meglehetősen rosszul tűrte, ha valaki evésről beszél, őt pedig meg sem kínálja, ráadásul parancsolgat neki. Ezután jóllakottan visszafeküdt aludni.
A banya egy ideig az ajtó mögött lapulva, mézbe ragadt lábbal figyelte, mert még az orrából kicsorgó mézet sem merte visszaszippantani, nehogy őt is befalja a szörny. Majd amikor a mézeskalácsszörny iglurengető hortyogással álomba szenderült, a banya az ajtó mögé támasztott sílécekkel sietve lelécelt, sütőlapát méretű füleivel ugyanis már hallotta az erdei kunyhója felé tartó Andrist és Mariskát.

 

Vajda Melinda illusztrációja

Lukács-Kis Panka: VarázsSzeplők

 Mimi volt a legkisebb a boszi óvodában. Aprócska, hirtelen vörös, göndör hajú, zöld szemű kislány, ezernyi szeplővel az arcán.
A nagyobb gyerekek gyakran csúfolták:
- Pöttyöslabda, pöttyöslabda! Gyere ide pöttyöslabda!
Mimi ilyenkor pipacs vörös arccal rontott neki a csúfolódóknak és kiabálva szórt rájuk átkokkal kígyót, békát.
Egy péntek tizenharmadikai napon Mimit megint csúfolni kezdték. A kis boszilány válogatott átkokkal felelt. A boszi óvónéni azonban türelmes szeretettel csitította;
- Ne vedd a szívedre, nem akarnak bántani, csak eddig még nem láttak VarázsSzeplőket!
A kis boszi nagy csodálkozásában még azt is elfelejtette, hogy egy pillanattal korábban Mandragóra haját akarta éppen meghúzni, és Undok Ulrik orrát akarta megfricskázni.

- Gyertek üljünk le a repülő meseszőnyegünkre! - hívta kedves hangján Boszinéni a kis ovisokat a hatalmas erdei tóra emlékeztető szőnyegre.
Ehhez kellett némi idő, mert Vadóc Vendel és Gőte Mirabella éppen békává akarták varázsolni Tóvölgyi Gedeont. Nagy igyekezetükben Gedeon brekegni kezdett és zöld lett a haja. Ezen annyira nevettek a bosziovisok, hogy addig nem lehettet elkezdeni a mesét, amig Boszinéni vissza nem varázsolta Gedeont az eredeti formájába. Ezután Pöffeteg Katica szólt, hogy neki meg pisilnie kell és szomjas is.
Mikor végül mindenki az erdei tavacskára emlékeztető szőnyegen ült, kezdődhetett a mese.

„Egy havas téli estén a Szeplő tanyát óriási hangzavar töltötte meg. 

- Hagyj békén! Ne húzd a hajam! Ezzel én játszottam, add vissza! - hallatszott mindenfelől a sivalkodás.
A Szeplő csemeték, akik épp tizenhárman voltak folyton civakodtak. Panaszkodtak; a tejberizs túl édes, a pulóver túl puha, a kisautó elgurul, a Hold túl messze van, a mama meséje túl rövid. Szeplő mama nem győzte őket csitítani. Sokszor annyira elfáradt, hogy a legnagyobb zaj közepén is képes volt elaludni. Ez történt ezen az estén is, ami péntek tizenharmadikára esett. Annyira mélyen aludt, hogy csemetéi hiába randalíroztak, hangoskodtak, dobálóztak, veszekedtek, hisztiztek, csapkodtak, nem tudták felébreszteni.

Szeplő mama álmodott: rózsaszín vattacukor felhők alatt táncolt, pillecukor lepkékkel futott versenyt, csokoládé pacsirtákkal énekelt. Mikor elfáradt, leheveredett a selyemméz mezőre és az eget kémlelte. Az ultraviola égbolt egyszer csak vibrálni kezdett. Egy színpompás, ívszerű valami jelent meg a feje felett. Sosem látott még ilyen szépet. Felállt, hogy megérintse. Addig nyújtózott, míg a lába már nem érte a földet. Egyre magasabban lebegett a föld felett, a színes csoda pedig egyre közelebb volt hozzá. Mikor végre elérte, meglepődött. Egyszerre érezte keménynek és puhának. Felkapaszkodott rá. 

- Köszöntelek Szeplő mama! Vagy inkább hívjalak CsillagVirágnak?! - hallatszott valahonnan.
- Ki vagy? Hol vagy? Nem látlak!– forgott Szeplő mama óvatosan.
- Pedig látsz! Csak nem ott keresel, ahol igazából vagyok, ott keresel, ahol te gondolod, hogy vagyok. Gondolkodj és nézz körbe jobban!
Szeplő mama mély levegőt vett, próbálta izgatott szívdobogását lecsitítani. Lassan körbe nézett az ultraviola égen. Nem lehet más a hang tulajdonosa csak a…
- Szivárvány, te beszélsz?
- Igen. A nevem pedig CsillagSzivárvány.
- Hasonlít az én régi nevemre.
- Nem véletlenül, ugyanis testvérek vagyunk. Réges régen téged egy hatalmas égi vihar a Földre sodort. Nem tudtunk visszahozni, ezért segítettünk neked családot találni ott lent. Régóta figyellek és ma azért hoztalak az álmodon át, hogy segítsek visszatalálni a boldogságodhoz.

Szeplő mama csodálkozásában szóhoz sem jutott.

-    Tudod miért olyan rosszcsontok a gyerekeid? Mert el vannak zárva az égtől. Ők oda tartoznak, ahogy te is. Ugye, mostmár emlékszel, milyen az ultraviola ég, a repülés, a vattacukor felhők, a pillecukor lepkék, a csokoládé pacsirták, a selyemméz mező? Sokáig vártam, hogy újra velem lehess, s hogy ezután bármikor eljöhess hozzám ajándékot kaptok tőlem: VarázsSzeplőket.
Az arcodon helyezem el őket. Amikor nagyon hiányzom neked én és az ultraviola ég szabadsága szivárvány színűvé válnak. Ekkor indulhatsz hozzám és hozhatod a gyerekeidet is. Ahogy felébredsz az arcodon lesznek a vörös varázsszeplők és a gyermekeiden is megjelennek, amint megsimítod őket ébredés után.

Szeplő mama örömmel teli szívvel ébredt.
-    Gyerekek, gyertek ide!! -kiáltotta izgatottan.
A Szeplő gyerekek azonnal odasereglettek az anyukájuk köré, mintha érezték volna, hogy itt valami csoda-fura dolog van készülőben.
- Miért mosolyogtál álmodban? - kérdezte a legkisebb Szeplő gyerek, Micike. Szeplő mama mesélni kezdett: a vattacukor felhőkről, az ultraviola égről, a csokoládé pacsirtákról, a selyemméz mezőkről, CsillagSzivárványról és aVarázsSzeplőkröl is.
- Tényleg szeplős vagy!- kiáltották a gyerekek kórusban.
Szeplő mama tükör elé állt, vörös szeplői ott virítottak az arcán, pont ahogyan CsillagSzivárvány mondta. A gyermekeihez fordult és mind a tizenhármat megcirógatta. Rögtön megjelentek az ő szeplőik is.
Ettől a naptól kezdve a Szeplő család élete teljesen megváltozott. Nem lehetett hallani többet a; „Hagyj békén! Ne húzd a hajam! Ezzel én játszottam, add vissza!” kiáltásokat. Bármelyik kis Szeplő szomorú vagy rosszkedvű lett, az arcán lévő VarázsSzeplők működésbe léptek és a lurkó meg sem állt az ultraviola égig.”

 
- Így volt mese volt minden szava igaz volt! Ha belenézel a tükörbe és meglátod a szeplőidet ne felejtsd, az ég egy darabkáját hordod. - fejezte be Boszinéni a mesét.
Mimi, a legkisebb bosziovis szóhoz sem jutott. Percekig csend volt a csoportban. Aztán Turbolya Fanni, aki Mimi legjobb barátja volt, felkiáltott
- Én is akarok VarázsSzeplőket!

Ettől a pillanattól kezdve a hangzavar leírhatatlanná vált. Mindenki VarázsSzeplőket akart.
- Az igazság az, hogy mindenkinek vannak VarázsSzeplői - magyarázta Boszinéni - van, akin már születésétől fogva látszanak, és van, aki elrejtve a szívében hordja őket.- Látni akarjátok az enyémeket?
Egy pillanat múlva az arca csillogni kezdett és szivárványszínű szeplők kezdtek megjelenni rajta, szám szerint egy tucat meg kettő.
- A nevem Szeplő Mici- suttogta csillogó szemekkel Boszinéni – és segítek előcsalni a ti VarázsSzeplőieteket is.
Boszinéni sorra megsimította a bosziovisok arcát. Mindegyikőjükön sorban meg is jelentek a VarázsSzeplők.
- Használjátok örömmel a szeplőiteket, s ha valakinek szüksége van rá, meséljetek neki ti is róluk, CsillagVirágról és az ultraviola égről. Ez az én ajándékom nektek! -fejezte be Boszinéni.
Így volt mese volt minden szava igaz volt!

Fodor Veronika illusztrációja

Komjáthy Nessie: N+V

 Metafor, a százhét és egynegyed éves bükkfa mogorván méregette a derekán éktelenkedő rovást. A kora őszi nap még alig kelt fel; szomszédai éppen csak ébredeztek, így meglehetősen kellemetlenül érintette őket, mikor Metafor nem bírta tovább türtőztetni magát, és felcsattant.
— Kazetta! Rozetta! Pipetta!
Három taplógombakalapos manó érkezett kutyafuttában, az egyiknek fényes, fekete haja volt, a másiknak csipkerózsa szirmához hasonlított az arca, a harmadik meg hangosan szívta az orrát.
— Mámivammá’ — szipp. — Még a nap is szinte alszik, öregem — szipp. — Má’ a manót se hagyjuk aludni? — szipp.
Olyan volt, mintha Pipetta a mondatvégi írásjelek helyett mindig szipogott volna egyet, pedig csak náthás volt, mert a kis csobogó melletti páfrányosban, ahol Rozettával és Kazettával lakott, még nyáron is olyan hideg és nyirkos volt, hogy brrr.
— Nézz rám! — dörrent rá Metafor, és még a szokásosnál is magasabbnak látszott.
Pipetta ránézett, aztán vállat vont.
— Na — szipp.
— Hát nem látod?!
— Azt nézd, ott fenn! — bökte oldalba Kazetta.
Pipetta kimeresztette a szemét, és tényleg! Metafor ezüstszürke kérgén egy elnagyolt, szív formájú seb volt, benne N+V felirattal.
— A korhadt fapadját neki! Há’ téged kidekoráltak — szipp. — Elég randa, ha engem kérdezel…
— Azonnal keresd meg azokat a faragatlan csupaszkezűeket, és szedesd le! — Metafor már magából kikelve ordított. — Itt állok százhét…
— És egynegyed… — mormolta unott hangon Rozetta, és megvakarta finom sörtékkel borított tenyerét.
— …és egynegyed éve, és még senki nem vetemedett arra, hogy megsértsen. Senki! Én itt tiszteletben állok! A törzsem olyan síma — így, hosszú í-vel mondta — és fényes és hibátlan, hogy a harkályok is csak messziről köszönnek! És most tessék! Jött az a csupaszkezű! Az még hagyján, hogy lelocsolt meleg sóslével, annak pár nap alatt elmegy a szaga. De aztán képes volt…
— Psszt! Pssssszt!
Kazetta két kézzel integetett, de olyan hevesen, hogy lobogott volna a tenyerén a sörte, ha hosszabb lett volna.
— Ne szólj közbe! — mordult rá Metafor.
— De jönnek a csupaszkezűek! – súgta a lehető leghangosabban, miközben a többiekkel együtt elbújt a szomszéd fenyő (a hetvenhárom és fél éves Kámfor) mögé.
— Nagyon jó, Lajoskám, nagyon jó! — bólogatott Ati az ákombákom faragást nézve, de olyan lelkesen, hogy vékony testén lengett az XL-es póló. — Ha ezt a Vivi meglátja, tuti lesz esélyed nála!
Norbi reménykedve mosolygott vissza.
— Ugye, Lajoskám? Ma meg akarom kérdezni…
— Gyertek már, a Vass tanár úr titeket keres!
— Hupsz, a Vivi…
Ati nem a tapintatról volt híres, de most mégiscsak a legjobb barátjáról volt szó, úgyhogy sarkon fordult, és elindult vissza a táborba.
— Szólok a Vassnak, hogy mindjárt jöttök!
— Kösz, Lajos — intett utána Norbi, és Vivihez fordult. — Nézd! — mutatott Metafor törzsére.
— Azt a krikszkrakszot? — Vivi agya a következő pillanatban felfogta, hogy mit lát, és a szája elé kapta a kezét. Hatodik vége óta, azaz kerek négy hónapja fülig szerelmes volt Norbiba, és ha most emiatt befuccsol…!
Hangos röhögés buggyant, és ezzel egyidőben a szomszédos fenyő mögül kiesett egy apró, szőrös izé, aminek gombakalapja és fényes, fekete haja volt.
Vivi védelmezőleg Norbi elé lépett, és felvette a küzdőállást. Ez kicsit kellemetlenül érintette a fiút, mert mikor tavaly ilyenkor kiderült, hogy Vivi karatézni jár, ő is kikönyörögte a szüleitől, hogy hadd járjon. Na nem karatéra, hanem kung fuzni, mert a kung fu sokkal menőbb, mint a karate. De mindenesetre kellett, mégpedig azért, hogyha arra kerülne a sor, hogy valakivel bajuszt kell akasztani, hogy Vivi végre észrevegye őt, akkor ne álljon ott, mint egy láma, hanem legalábbis egy-két forgórúgást meg feszítős kibírást tudjon villantani.
– Hopszikácska – hallatszott a fa mögül, és két másik almaméretű fej bukkant fel. Az egyiknek még a színe is olyan rózsás volt, mint a legjobbféle almák belseje, a másik meg szívott egyet az orrán. Szipp. – Kazetta! – súgta fojtott hangon a rózsás arcú. – Micsinász?
A fekete hajú izé feltápászkodott, és leporolta magát.
– Há’ na, ha má’ így vagyunk, lennétek szívesek szépen elmesélgetni, hogy mi a rothadó avart csináltatok a Metaforral?!
Most Norbin volt a sor, hogy védelmezőn Vivi mellé álljon. Nem elé, nehogy Vivi azt higgye, gyengének tartja, vagy lenézi a karate tudását, ami mondjuk nem annyira menő, mint a kung fu, de azért mégiscsak karate. Éppen csak annyira mellé, hogyha szükség lenne rá, be tudjon szállni a bunyóba.
– He? – kérdezte, és befeszítette a felsőtestét, hogy nagyobbnak látsszon.
– He? He?! Há’ te vésegetted meg a Metafor százhét éves törzsét, vagy nem te vésegetted?
– És egynegyed – suttogta Pipetta a fa mögül, nehogy Metafor is megszólaljon, mert néhány manó még csak-csak, de ha kiderül, hogy a fák is éreznek, gondolkodnak és beszélnek…! Hát, nagy felhördülés lenne a világban, az biztos.
– És egynegyed! – tette hozzá sietve Kazetta. – Százhét és egynegyed. És eddig nem vót rajt’ hiba, mosmeg idevésted ezt a randát, te, te, te…! – Hirtelen semmi cifra nem jutott az eszébe, úgyhogy elhallgatott egy pillanatra, aztán rávágta: – Te bomlott borztetem!
Norbi önkéntelenül is megszagolta a hónalját, de csak a póló mosószerillatát érezte rajta. Vállat vont.
– Jól van na, így sikerült. Még sose véstem.
– Akkó ezt most mé’? – tette csípőre a kezét Kazetta. Élvezte a helyzetet, mert nem ritkán adatott meg, hogy ne őt szidják.
Norbi Vivire sandított, aztán kihúzta magát.
– Mert szerelmes vagyok a Vivibe, és ha belevésem a fába, hogy együtt vagyunk, akkor úgy is lesz! – hadarta. A hangja nem hagyta cserben, de azért belevörösödött. Mi van, ha Vivinek nem tetszik? Fel se ismerte, hogy az szív, meg ők ketten. Mi van, ha Vivinek nemcsak a szív nem tetszik, de ő se tetszik?
– Ezt meg kitő’ hallottad?
Norbi csak a vállát vonogatta, és nem mert Vivire nézni.
– Tök mindegy, nem? Úgyse használ. Csak egy hülye babona. – Az imént még feszesen álló kamaszvállak beestek. – Na, én mentem.
– Nem használ? Mi?! Nem használ?!
Norbi megtorpant. Vivi közelebb húzódott hozzá.
– Nincs félelem, csak én vagyok. Nincs félelem, csak én vagyok – mormolta, de most, hogy Norbi feladni készült, és ijesztőnél ijesztőbb dolgok történtek ebben a fura erdőben, az egész teste megtelt bizsergető félelemmel.
– Itt állok százhét és egynegyed éve, de még senki nem sértett meg ennyire – dörögte a bükkfa a megszeppent gyerekekre. – Azt hiszed, semmi következménye nincs annak, hogy ennyire belebolondultál ebbe a kis csupaszkezűbe? Azt hiszed, nyom nélkül elmúlik az egész, ha elsompolyogsz?! Hát hadd mondjam el neked, mindennek van nyoma, és mindennek van következménye!
– Elég lesz, Metafor – próbálta a szomszéd fenyő menteni a menthetőt, de az öreg úgy felhúzta magát, hogy nem lehetett megállítani.
– Téged valami kóbor mókus hordott ide a bükkösbe, szagoskám! Azt hiszed, hogy csak úgy beleszólhatsz a nagyok beszélgetésébe?
Kámfor megrázta magát, és ahogy peregtek a tűlevelei, gyantaillat borította be a környéket.
– Lehet, hogy nagyobb vagy, és lehet, hogy többet tudsz, mint én, de egészen megkérgesedtél. Pedig régebben te is tudtad: akinek van szíve, csak azt hallja meg, ami a szívéhez szól.
A manók felbátorodtak, és mindhárman odasündörögtek Kámfor elé, készen arra, hogy megvédjék, de a százhét és egynegyed éves bükkfa hallgatásba burkolózott.
Szipp. Szipp. Szipp.
– Szóval akkor most mi lesz? – kérdezte óvatosan Pipetta a hosszúra nyúló csendben.
– Ha már idevéste, akkor így is lesz, nem? – morogta az öreg bükkfa, de már egyáltalán nem félelmetesen. Tulajdonképpen becsülte azokat, akik annyira akartak valamit, hogy tettek is érte.
Vivi megköszörülte a torkát.
– Oké – mondta halkan, és leeresztette az öklét.
Norbi olyan gyorsan fordult hozzá, hogyha megemeli a lábát, simán fel tudta volna rúgni. Kung fu király! Persze nem rúgta meg. Csak belebámult a szemébe. Még sose látta ilyen közelről, ezüstszürke volt, sárga és barna pöttyökkel. Tisztára mint az őszi bükkös. Egészen megszédült, pedig csak egy felet fordult.
– Tényleg azt mondtad, hogy oké?
– Lajos! Gyertek már, a Vass mindjárt bepipul! – hallatszott Ati hangja a tábor irányából.
Norbi ujjai maguktól megtalálták Vivi kezét, és olyan szélesen vigyorgott, hogy belesajdult az arca. Viviből is kibuggyant a nevetés, és futásnak eredtek.
– Aztán jövőre tessék visszajönni kijavítani ezt a randaságot! – szólt utánuk Metafor.
– Hát, ezt már nem hallották – nézett fel rá Rozetta. – De ha szeretnéd, a téli álom idején kicsit kipofásíthatjuk.
– Nem, nem, ez az ő dolguk. A csupaszkezűek sokmindenre rámondják, hogy babona meg boszorkányság, de csak azért, mert még nem értik, hogyan működik. Ha visszajönnek, akkor tudni fogjuk, hogy tényleg akarták.
Pipetta megnyugodva ült le Metafor lába elé, de aztán rögtön fel is pattant.
– A bűzhödő sóslevét neki! Olyan lett a hátsóm! Hapci! Hapci! Sose fogok meggyógyulni…
Rozetta és Kazetta közrefogták, és elindultak hazafelé.
– Ó, fúj – fogta be az orrát Rozetta. – Három napig büdös leszel.
– Dehogy lesz, megmosdatjuk!
– Megmosdatjátok a Kámfor lombját, azt! – hallotta még Metafor Pipetta bosszankodását.
– Kámfornak nincs is lombja!
A három manó távolodó nevetése vidáman tekeredett a fák törzsére, és megmelengette a százhét és egynegyed éves bükkfa szívét; a kintit is, meg a bentit is. 

Illusztráció: Pörge Panna

Csík Mónika varázsigéi

Takács Viki illusztrációja

 

Ráolvasó szeplő ellen

Piros lábú gólya,
villás farkú fecske,
vigyétek a szeplőimet
tőlem nagyon messze!

Vigyétek el Afrikába,
szilaj szelek otthonába!

Villás farkú fecske,
piros lábú gólya,
vigyétek a szeplőimet
óceánon túlra!



Bájoló

Erdei mályva, égszínű kéken,
szirmait bontja kinn a sötétben,
bókol a virgonc, fűszagú szélnek,
táncba, ha hívná, menne, de félszeg.        

Menne, de félszeg erdei mályva,
reszket a magja, szirma, a szára,
száron a bimbó, rajta egy lepke,
szárnyait bontja, szállni szeretne.

Lepke lehetne mályva ruhája,
tündekirálynős tarka uszálya,
báli cipőben lejteni menne        
erdei fűből fényes egekbe.

Fényes egekben szállna a lepke,
akárha mályva virágja lenne,
akárha szélnek táncosa volna,
más egyebekre nem lenne gondja.

Égszínű kéken úszna egy felleg,
fellegen ajtó, ajtaja mennynek,
lepke, ha lennék, mályva virágja,
szárnyaszegetten hullanék hátra.

Hullanék hátra, rá a világra,
fényből a fűbe, kőbe, a fába,
fából a vízbe, vízből a földbe,
mályvagyökérként föld alatt körbe.

Hangtalan nőném körbe a Földet,
magamba rejtve kéket s a zöldet,
égen a felhőt, táncot és lepkét,
gyökérbe fonva mind, ami emlék.

Takács Viki illusztrációja

Várfalvy Emőke: Eugénia

Mondd csak, te láttál már gombakalap alatt lila macskát Luca napján?
Hogy tehénből láttál már lilát csokoládépapíron? Az is valami. Talán még szerencsét is hoz, ha nem egyben eszed meg. Na, nem a tehenet. A csokoládét.

Én is csokoládéra vágytam azon a napon, mikor a lila macskával találkoztam. Na, nem lila tehenesre, hanem zöld bocisra. Persze, olyat sem árultak a nagymamáéknál. Náluk a faluban csak kicsi bolt volt,abban pedig kicsi csokoládé. Olyan kicsi, hogy össze kell keverni margarinnal, aztán vézna kekszek közé dugni, hogy az ember egyáltalán észrevegye. 

–Eugénia – adta a kezembe a nagymama.

Én pedig néztem a pici csokoládét a vézna kekszek között s csodálkoztam, miért van egy ilyen szegény kis édességnek olyan neve, mint egy tündérnek. Nem is mertem beleharapni, mert az ember mégsem fal fel egy tündért, akármennyire is csokoládé formája van.

–Hazaviszem – mondtam nagymamának, aki nem vitatkozott. Nem szokása.

A Luca nap a legsötétebb napok egyike az évben. Ilyenkor már három órakor elkezd a nap lefelé gyalogolni az égről és négy óra körül már egészen sötét van. 

– Azért világítunk a gyertyával a koszorún – magyarázta nagymama –, hogy visszacsalogassuk a fényt a világba. Persze, arra még sokat kell várni. Addig itt sertepertélnek a boszorkányok.
Előtte nem hallottam boszorkányokról. Na jó, valami rémlett egyről, aki be akarta tenni a Jancsit meg a Juliskát a kemencébe. 

Nagymama elmondta, hogy a boszorkányok nagyon szeretik a Luca napot, mert a sötétben lehet a legjobban rosszalkodni. Elcsenni azokat a dolgokat, amiket valakinek kölcsönadunk. Bevarrni a tyúkok fenekét, hogy ne tudjanak tojást tojni, vagy egész éjszaka seprűn nyargalászni, hogy senki se tudjon aludni a faluban.
Épp azt kezdte magyarázni, hogy hány fej fokhagymát kell megpucolnunk az esti krémleveshez, amikor megláttam a hatalmas kalapos gombát.

–Őzláb – mondta nagymama.
–Eugénia, Eugénia, Eugénia – hallatszott nyávogó hang a gomba alól. 

A zsebemhez kaptam. Éreztem, hogy benne lapul a csokoládés keksz. De ki akarja tőlem megszerezni? 

– Eugénia – lépett elő nyávogva a gomba alól egy cica. Nem hittem a szememnek. Lila volt. Egészen lila.
– Nocsak – mondta nagymama, mire a cica megindult felém, aztán a lábamhoz dörgölőzött.
– Eugénia, Eugénia – nyávogta kitartóan.

Nagymama megfogta a kezem és húzni kezdett. Hazaindultunk. A cicával a nyomunkban.
– Eugénia, Eugénia – ismételgette. 

Mikor hazaértünk nagymama kulcsra zárta a kaput. Pont a cica orra előtt. Én ellenkezezni akartam, de valahogy nem jött hang a torkomba. Bementünk a házba és nekiláttunk a fokhagymapucolásnak. Olyan szaga lett a kezemnek, mint apa kedvenc ételének. Azt mindig a nagymama hozza. Most már tudom, hogy azért, mert neki van a legtöbb fokhagymája azok közül, akiket ismerek. A fokhagymák után nagymama elővett egy kis zsákot a kamrából. 

– Eriggy ki és hozd be a szép cserepet az ablakpárkányról! Csak óvatosan, mert meg van töltve földdel! Beletesszük a Luca búzát. 

Mikor kiléptem a ház ajtaján, úgy éreztem, valami puhára lépek. Fel is kaptam a lábam.
– Eugénia – bámult rám a cica, aki addig a lábtörlőrongyon kuporgott a hidegben. Nem tudtam, mit csináljak. Eszembe jutottak a boszorkányok és az, hogy a nagymama bezárta a kaput, a macska mégis itt van. Kicsit féltem, de elindultam a cserepet keresni.

Míg megtaláltam az ablakpárkányon, végig csak ezt hallottam:
– Eugénia, Eugénia.
– Egy simogatásból nem lesz baj – gondoltam és leguggoltam a cicához. Barátságosan dörgölőzött a fokhagyma szagú kezemhez. Aztán mikor felegyenesedtem egyszer csak beleakasztotta a körmeit a melegítőmbe és mászni kezdett fel a lábamon.
– Nagymama! – kiabáltam rémülten és berohantam az ajtón.
– Ejnye, te! – hámozta le a pulóverem kapucnijáról a kis állatot nagymama, jól megnézte, aztán belerakta egy hímzett párnával bélelt kosárba – Hát a fokhagyma sem rémít meg, boszorkány!

Ekkor lépett be a konyhaajtón anyukám:
– Eugénia?! Hát itt vagy! – kiáltott fel és odarohant a kiscicához, aki olyan, volt, mintha mindig is nálunk lakott volna. Miután alaposan megsimogatta, asztalhoz ültünk. Lekváros gombócot ettünk, ami nagymama szerint egyszer azt is elárulhatja majd, mi lesz a férjem neve. Most viszont anya és a nagymama árult el egy titkot arról, hogyan találkozott kislány korában ő is Eugéniával, a lila cicával.
– Az én édesanyámnak is volt egy, s az övének is. Ebben a házban minden első szülött lánygyerek mellé odaszegődik egy jó boszorkány, vagyis egy Eugénia. Persze óvatosnak kell lenni, mert Luca napján sok rossz boszorka is settenkedik erre. Onnan lehet felismerni őket, hogy azok irtóznak a fokhagymától. Míg a jó boszorkák velünk élnek, minden karácsonyunk boldog. Nincs szálka a halászlében, sosem reped ki a bejgli és az angyalok is mindig be tudnak repülni az ablakon a karácsonyfával meg az ajándékokkal.
– És a csokoládéba mártott szaloncukorral – tette hozzá anyukám, miközben megsimogatta Eugéniát, aki a mese alatt elaludt az ölemben.

Takács Viki illusztrációja

Nagy Izabella: Ha kiborul a só....

Kiborult a só ebédkor ma délben,
fehér hegyben az asztalra szóródott.
Bence csak vihogott, mint egy jó viccen,
de anya szeme villámokat lövellt,
mintha csak én tehettem volna erről,
mintha nem Bence szórakozott volna.
Mindig a nagyobbakat hibáztatják,
mindig a kicsik ússzák meg a vitát.
Végül felemeltem a hangom én is,
anya arca még mérgesebbre váltott.
Bencének is bele kellett szólni, ki ne
maradjon, és Cirmi is belenyávogott.
Így lett a véletlenül kiborult sóból
vasárnap-ünnepi nagy veszekedés.

Zelei Marcell illusztrációja

Lovranits Júlia Villő: Szerelmes boszorkányok

 Éjszaka volt, Görbe Géza házába csak a Hold pislákolt be valamicskét. Kukucskált, leskelődött, de volt is mit látnia: amíg Géza békésen hortyogva szunyókált a kanapén, valami seprűs asszonyszemély tüsténkedett a fürdőszobájában.
Babonás Böske olyan csendesen osont, mint valami kisegér. A padló alattomosan megcsikordult. Géza nagyot horkantott, de csak a másik oldalára fordult. Böske tovább araszolt: meglelte a nagy ládát a fürdőszoba sarkában, óvatosan felemelte a tetejét és könyékig túrt bele.
Géza ezt a pillanatot választotta, hogy nagyot rándulva álmából felébredjen, és a fürdőszoba felé támolyogjon félálomban.
− Hű, az áldóját! Ördög jár idebent! – kiáltott fel, mikor észrevett a reszkető árnyat. Oda is csapott volna a görbe botjával, de Böske gyorsan a lába közé kapta a cirokparipát, és a zsákmányával a markában röppent is ki az ablakon.
Géza döbbenten bámult utána.
− Röpülő ördög! Szoknyás denevér!
Nem tudta mire vélni, mindenesetre keresztet vetett, elvégezte, amiért a fürdőszobába éjnek évadján kijár az emberfia, azután jobb ötlet híján visszament aludni.
Böske bezzeg nem aludt. Szigorúan a legnagyobb ablaka bal oldalához közelítve berepült az otthonába. Bal kézzel a jobb fülét megcsavarintotta, és előhúzta a szoknya bő zsebéből, amit Géza szennyesládájából horgászott.
Macska Medárd, aki gazdasszonya érkezésére előbújt a kosarából, döbbent undorral észrevételezte. Még a szemöldökét is felhúzta volna, ha a macskák tennének ilyet. Egy zokni! Egy büdös zokni!
Böske láthatóan felvidult, megkönnyebbült: dudorászva tett-vett a boszorkánylakban, helyet csinált a tűzhelyen, sepregetett, kitett három egyforma fekete fazekat és három egyforma merőkanalat. Mindenféle színes porokat és száraz növényi részeket készített elő. Ekkor csengettek.
Babonás Borbála érkezett, éppen úgy seprűn, az ablakon át, de előtte jólnevelt módon megnyomta a csengőgombot is:
− Idenézz, Böském, mit szereztem! – mutatott egy kis tálca sárra, amit a köpenye alól húzott elő – Misi lábnyoma!
Akkor röppent be a harmadik boszorkány, Babonás Boróka:
− Nézzétek, lányok, én mit szereztem! Sanyi három haja szála! Hát neked mid van, Böském?
− Zokni! Használt zokni! – lengette vidáman Böske az elcsent holmit.
− Hát, ha gondolod, hogy ezzel is működik…
− Öreganyámék kapcát főztek, a mai férfiaknak nincsen kapcájuk, hátha ezzel is jó lesz!
A boszorkák nem akadékoskodtak tovább. Hamarjában neki is láttak, amiért összejöttek e késői órán. Mindegyik beletette a maga kincsét egy-egy fekete fazékba. Főzték, sózták, megszórták mentával, levendulával, macskagyökérrel, amikor legjobban bugyogott a főzet, Borbála így szólt:
− Holnap reggel úgy szaladjál hozzám Misikém, mintha a talpadat a forró gőz égetné, mint ezt a lábnyomot!
Babonás Boróka ezt mondta:
− Holnap reggel úgy siess hozzám, Sanyikám, mint ahogy a három hajszálad bugyborog az üstben!
Böske reszkető ajkakkal ejtette ki a szavakat:
− Holnap reggel olyan forró legyen a te szíved énirántam, Gézukám, amilyen forró most ez a fél pár zokni!
Reggelre kihűltek a főzetek. Akkor a három boszorka ki-ki a maga főztjéből kent egy kicsit a szemhéjára, a füle tövére meg a hajába is belefésülgetett pár cseppet. Azután kiültek az ablakba és várakoztak.
Ej, de három szép némber volt! Borbála, Böske meg Boróka, mindegyiknek volt három-három foga, azzal mosolyogtak a világra. Bibircsókjuk is annyi, hogy egy nap alatt megszámolni sem lehet. Egyszóval, boszorkák voltak a javából.
Telt az idő. Egyszerre befordult a sarkon egy legény. Nézik: hát a Miska!
Csak odasétál Borbálához, és azt mondja:
− Ej, Boriskám, én olyan szépet álmodtam rólad, vinnélek is magammal moziba, jössz-e velem?
Boriska pillogott, kuncogott és ment is a legénnyel.
Megint telt az idő. Már fél tizenegy is elmúlt, mire felbukkant egy újabb legény: a Sanyi!
Odaballag Borókához, és mondja:
− Ej, Borókám, olyan szépet álmodtam rólad, vinnélek magammal most azonnal cukrászdába. Jössz-e velem?
Borókát sem kellett kétszer kérni, kapta a söprűjét és ment is a legénnyel.
Böskénk ott maradt az ablakban magára. Tanácstalanul nézett az álmosan nyújtózó Macska Medárdra: hát őneki ugyan csak a macska marad?! Mégse volt jó ötlet az a zokni…
Már erősen dél fele járt az idő, amikor felbukkant ám egy legény az utcasarkon: nem volt az más, mint a Görbe Géza!
Odaperdült Böske elé és mondta:
− Édes Böském, én bizony olyan szép álmot láttam rólad az éjjel, én elvinnélek téged macskástul Velencébe gondolázni, ha meg nem sértelek!
Örült a Böske, kapta a seprűt meg a macskahordozót, talán útlevele is volt, már ment is a Gézával.
A végkifejlettel talán csak Macska Medárd nem volt különösebben elégedett, aki a büdös zokninál csak a vizet utálta jobban.
S hogy a mesének mi a tanulsága? Néhanapján még egy büdös zokni is meghozhatja a szerelmet.

Ficzere Kyrú illusztrációja

Csík Mónika: A széltoló Kalamona

 Erdőn járó Kalamona,
se kalapja, se falova,
se cipője, se barátja,
se egy foltos nagykabátja.

Van viszont egy mániája:
feneketlen hátizsákja!
Naphosszat azt ráncigálja,
oldja, köti, hurcibálja.

Hátizsákban nagy a ricsaj.
Bivaly lenne benne, szilaj?
Krokodilus? Bőgőmajom?
Majomkenyérfa egy halom?

Nem bivaly az, nem is majom,
krokodilus sincsen benne.
Egész halom felaprított
kenyérfa meg hogy is lenne?!

Feneketlen hátizsákban
szélfúvás van, fergeteg!
Akik látják, gondolhatják:
erdőn járó Kalamona
alighanem szélbeteg.

Takács Viki illusztrációja

 

Béres Tamás: kutyavilág

Ahogy közeleg a tél minden nap egyforma. Felkelünk, reggelizünk, majd leviszem Mancit sétálnia közeli parkba. A tévében is bemondták, napi három óra mozgás és friss levegő lassítja az öregedést. A tévében minden hülyeséget összehordanak, de ebben lehet valami, bár a vénség a fejünkre ült. Hosszú készülődés után indultunk. Már a lejutás is kész kaland. Ahogy kiléptünk a lakásból mindig háromszor kocogtatom meg az ajtót a lábammal. Ha így teszek, akkor soha nem lesz baj. Van, aki ezt babonának hívja, én inkább megszokásnak. Napi három étkezés, napi három óra friss levegő, három kocogtatás az ajtón, három lépcsőfokonként megpihenni. Tízévente három évvel fiatalodik az ember. Lehet benne valami.
Lassan baktattunk le a harmadik emeletről. Háromszor néztem vissza, hogy nem maradt-e nyitva az ajtó. Nem. Nem. Nem. Közben néztem az öreg társamat, könnyes lett a szemem. A hidegtől lehet. A lépcsőházban minden fordulónál megálltam, három emelet, három forduló. Mantráztam, három fok, megpihen, szuszog, majd minden egyes új lépést meg kell gondolni. Egyszerre léptünk. Együtt öregedtünk meg. Jól ismerjük egymás mozdulatát. Negyedóra alatt értünk le. Az órámra nézek, negyedóra, az háromszor öt perc. Ő is precíz típus, amikor bezárul a bejárati ajtó, minden alkalommal háromszor simítja meg, lehetne babona is. Én háromszor kocogtatom meg az üveget. Talán babona. Így szoktuk meg, így minden rendben lesz.
Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt! Miska a zöldséges visszaköszönt, háromszor bólintott. Már vagy ezer éve ismerjük egymást, de lehet, hogy háromezer is megvan. Ahogy közeleg a karácsony a narancsot, mandarint és banánt előre pakolja. Igazán jó illatuk van, már messziről megéreztem, megtöltötte az orrom. Bár én nem szeretem a gyümölcsöket, hármat szippantok a friss levegőbe.
A parkban kutyásokkal találkoztunk. Mindig van téma. Most a kutya időjárás volt. Minden felől ugatás, kórusban, három szólamban. Fújt a szél, szinte a húsig hatolt. Lógott az eső lába. Az egyik pocsolyában tükröződtek a rohanó felhők. Az emberek lefelé nézve siettek el mellettünk. Nem köszönt senki. Télen barátságtalanabbak a városlakók, mint nyáron. Biztos a szürkeség az oka. Minden évszak három hónap, mégse egyformák. Nem eszi meg a kutya a telet. Már a kutyák se olyanok, mint régen.
Nagy szél támadt, zsákszámra fújta le a színes leveleket a fákról. A kutyák beleugráltak. Mi csak néztük, butaság lenne ugrálni benne. Még fiatalkoromban minden levélkupacba beleugrottam, ma már nem. Ugorjon, akinek négy lába van!
Manci aznap este a szívéhez kapott, megfordult vele a világ, ájultan esett össze. Azt hittem itt a vég. Mindennek a legvége. Hármat gondoltam, háromszor csókoltam meg a homlokát, háromszor simítottam az arcát, háromszor öleltem meg. Ekkor hármat ütött a nagy ingás óra, háromszor dörrent az ég, felhők futottak a csillagos égen, árnyjátékot játszva a város felett.
Ahogy közeleg a tél közepe minden egyforma. Felkelünk, reggelizünk, majd leviszem Mancit sétálni a közeli parkba. A rádióban is bemondták, napi három óra mozgás és friss levegő lassítja az öregedést. A rádióban minden hülyeséget összehordanak, de ebben lehet valami, bár a vénség a fejünkre ült. Hosszú készülődés után indultunk. Már a lejutás is kész kaland. Ahogy kiléptünk a lakásból mindig háromszor kocogtatom meg az ajtót a lábammal. Ha így teszek, akkor soha nem lesz baj. Van, aki ezt babonának hívja, én inkább megszokásnak.

Kovács Mariann illusztrációja

 

Juhász Kristóf: A megnémult kandúrkirály

Egyszer volt, hol nem volt, hajj, de nagyon régen volt, bizony abban a nagy régiségben még poharas tejföl sem volt, hanem csak vödrös, így minden teremtett lény vödörből lefetyelte a tejfölt, ám  senki se bánta. Élt-volt pedig ezekben e békés, nagy időkben egy buzgó, fekete kandúrkirály. Szép király volt, jó király volt őkelme: királyi tejcsarnokában mindig jutott egy-egy csöpp a rászorulóknak és a megtört szívűeknek, s a királyi trónus kaparófái is mindig nyitva álltak a túl hosszúra nőtt karmú alattvalók előtt. Volt aztán ennek a kandúrkirálynak egy kedves szórakozása: igen szeretett újságot olvasni. Egyszer az emberek földjéről hozott neki egy szép képes újságot a postás. A kandúrkirály föllapozta kíváncsi mancsaival, s igen érdekes hírt olvasott, hogyaszondja: 

„A fekete macska balszerencsét jelent. Aki fekete macskát lát, azonnal bújjon át a létra alatt, köpje meg a tenyerét, dörzsölje meg zsebében az aprópénzt, és kívánjon háromszor jó egészséget a kéményseprő édesanyjának!”

Megrémült az olvasmánytól a kandúrkirály, el is nyávogta magát azzal a nyávogásával, amitől felesége azonnal ott szokott teremni. Ezúttal se volt másképp, nyomban ugrott hites párja, a macskakirálynő, és nagyra nyitotta szemét, hogy jól lássa: mi bántja az urát? Azt mondja a macskakirály:

– Édes cicám, nagy gond emészt engem, azt írja a képes újság: balszerencsét hoz a fekete macska. Hát én ezek után hogy lehetnék jó király?

Azt mondja erre a macskakirálynő:

– Édes uram, gondod ne legyen avval, hisz amit a képes újság ír, az mind csupa hiábavalóság, meg kishitűség, ráadásul kellemetlen bolondság is, ami értelmes macskának nem való.
Ám a macskakirály lelkét úgy elsötétítette az újságcikk, hogy felesége óvó szavai hiába próbáltak abban világosságot gyújtani. Csak a balszerencse járt királyi fejében.
 

Mivel szép király, jó király volt a mi fekete kandúrunk, sehogyan se volt ínyére balszerencsét hozó fekete macskának lenni. Minden királyi igyekezetét arra fordította hát, hogy e balvégzetet elkerülje:  minden szőrszálát megszámolta, megszámlálta a nyelvén az érdes dudorokat, megszámlálta a karmait, a fogait, de még az orrlyukait is – utóbbiakat persze nem tudta túl sokáig számlálni, ám cserébe annál többször újrakezdte. Hűséges alattvalóival egész regimentnyi létrát hozatott királyi tejcsarnokába, és reggeltől estig a létrák alatt bújkált, míg egyszer elfeledte, miképpen is szólt a babona, és inkább a létrák tetején kezdett bolondul ugrándozni. Majd a tenyerét köpködte, macskakirályhoz merőben méltatlanul. Sőt, egyszer befestette magát fehérre is – persze a finom macskaszőr hamar ledobta magáról a beltéri diszperzitet (más festék épp nem volt a palotában). Alattvalói nem hagyták szó nélkül ezt a bolondságot. Mind nyávogott, miákolt, egyesek még fújtak is: hát miféle hitvány babonaságba keveredett a mi kandúrkirályunk?
Amaz büszke, rátarti kandúrkirály volt még tévedésében is, nem hallgatott olyan szóra, ami kétségbe vonta igazlátását. Így szólt hát nagy megátalkodottságában:

– Essen le a fülem, essen le a farkam, s némuljak meg egészen, ha nem nekem van igazam!
És láss csodát: abban a pillanatban a kandúrkirály csakugyan megnémult. Érdekes módon a farka nem esett le, a füle is a helyén maradt, egyáltalán helyes, királyi formát mutatott a továbbiakban is, viszont egy incifinci kis hangot sem volt képes kiadni többé. Ha nyávogott, ha miákolt, ha dorombolt, abból teremtett lény nem hallott semmit, csak a száját tátogatta szomorún a pórul járt király.

Látta ezt a macskakirálynő, el is nyávogta magát hamar:
– Édes uram, távozzon el tőled minden babonaság!
Erre persze a kandúrkirály nem szólhatott semmit. Annál inkább szólt a babonaság:
– Az még csak hagyján, hogy úgy szólítasz engem távozásra, hogy meg sem szólítasz tisztességesen, de az már igencsak és pláne disznóság, hogy úgy akarsz engemet távozásra bírni, hogy közben azt sem tudod, ki vagyok!

A macskakirálynő erre így felelt:
– Adjon Isten, babonaság, emberek bajvivője, macskák irtózata, képes újság élesztője! Lásd, úgy bírlak távozásra, hogy minden neved tudom!
A babonaság azt mondta:
– Csakugyan minden nevem tudod, királynő, s valóban te vagy, ki távozásra bírsz.
Azzal a babonaság távozott a macskák királyságából.

Közben a kandúrkirály hangja, ha már urát nem szolgálhatta, szintén útra kelt. Hol itt, hol ott miákolt föl az országban. Emitt dorombolt, amott vernyákolt egy kicsit. Az alattvalók összezavarodtak: hallották ugyan a királyi hangot, de uralkodójuk nem látták sehol. Az elkóborolt hang pedig rest volt mindenkinek magyarázkodni. Csak ment, ment hetedhét ország ellen.
Elért aztán a restség földjére. Nagy, lapos ország volt, szélesen hullámzó tejtavakkal. A szomjas hang belekortyolt a tó tejébe, de az büdös volt és savanyú. Azt mondja a hangnak a restség:
– Gyere, te szép, királyi hang! Légy az én hangom ezentúl, dorombold a restség dalait, légy király az én országomban!
De a hangnak nem tetszett ez a munka, és továbbment. Elért az álmatlanság földjére. Szúrós tüskéjű, goromba bokrok teremtek ebben az országban. Sötét volt a bokrok alján, nem látta a hang, hogy hová lép, puha talpát a tüskék megsebezték. Azt mondja a hangnak az álmatlanság:
– Gyere, te szép, királyi hang! Légy az én hangom ezentúl, nyávogd az álmatlanság énekét, légy király az én országomban!
De a király hangjának nem tetszett ez a munka, így továbbment. Elért a kétely földjére. Ezen a földön találkozott a babonasággal, aki már a két másik országban is előtte járt. A babonaság és a kétely próbáltak már egy ideje együtt élni, de békesség köztük nem volt, mert az egyik mindent elhitt, a másik meg azt se, amit a saját szemével látott. Amint a hang megérkezett, mindkettő rögtön a magáénak akarta:
– Az én hangom legyél, az enyém, mert én olyan okos vagyok, hogy a füled is kettéáll tőle! – akaratoskodott dölyfösen a kétely.
– Ne az övé legyél, hanem az enyém, mert én olyan jól meg tudok magyarázni mindent, hogy igazam is lesz! – győzködte nagyképűn a babonaság.
Akkor a hang körülnézett ebben az országban, és látta amit látott: a fák nem tudtak rendesen az ég felé nőni, mert folyton a leveleiket számolták, hogy szerencsés, vagy balszerencsés szám jön-e ki. A madarak nem tudtak gondoskodni rendesen fiókáikról, mert mindig elfeledték, hogy a legutóbbi teliholdkor bal- avagy jobbfelé repültek-e ki a fészekből élelemért, és mire utánagondoltak, a zsákmány elszökött, a fiókák meg félig éhen haltak. A medve téli álma végeztével képtelen volt kijutni a barlangjából, mert nem tudta pontosan, hogy mit kéne tennie a napvilágon az árnyékával, csak toporgott kínjában a sötétben, és vívódva rágcsálta mancsait.
– Hejj, de rút, szerencsétlen egy ország ez! Úgy látszik, akármerre járok, az én kandúrkirályom földjénél jobbat nem találok. Menten visszatérek hozzá, biztos szívesen lát, még ha botor módon némaságot is kívánt magának! – sóhajtott föl a hang, azzal otthagyta a babonaságot meg a kételyt, és zengzetes nyávogással suhant is vissza a macskakirályságba.

Ott a királynő már olyan szomorú volt a néma ura miatt, hogy a bajusza egészen a földig lógott bánatában, de gyászolt az egész ország is, hisz mit ér egy olyan király, aki képtelen szavakkal kifejezni magát? Annál nagyobb volt az öröm, mikor a királyi hang megérkezett, és a macskák nagyura végre elnyávogta magát! Persze nyomban bűnbánatot is tartott, amiért nem hallgatott a feleségére, és mind a kilenc életére* megfogadta, hogy a babonaságot száműzi a macskák birodalmából eztán, emberek földjéről való képes újságot pedig nem olvas többet, mert értelmes macskának az nem való. Hétországra szóló mulatságot csaptak, még a kóbor macskák is libazsírral itták a kecsketejes habos kakaót, úgy ünnepelték vígan a kandúrkirály hazatalált hangját. A király pedig az átélt megpróbáltatásoktól úgy megbölcsült, hogy attól fogva igazságos és jó uralkodója volt a macskanemzetségnek mind a kilenc életében.**


*A macskák kilenc élete természetesen nem babonaság, hanem tudományos tény.
** Ez is csak a fentieket bizonyítja.

Takács Viktória illusztrációja