Volt egyszer egy szoba, a szobában egy polc, a polcon egy játékbaba. Haja
rakoncátlanul kunkorodott a fején, arcán pirospozsgás mosoly ült mindig. Mindig-mindig-mindig.
Gazdája, egy idős néni két barátról is gondoskodott számára: a polc
jobb oldalára egy hatalmas, vaskos könyvet helyezett, míg a másik oldalán egy fokföldi
ibolya illatozott. A játékbaba azonban a beröppenő katicát szerette a legjobban,
aki ráült az ibolya levelére, és mesélt neki a kinti világról. A kék égről, a
tűző napról, a síró-nevető gyerekekről, a batyuikkal megrakott, rohanó
felnőttekről, és a rémisztő, nagy autókról. A játékbaba ilyenkor maga is
elképzelte az ablakon túli világot, a téren kiabáló gyerekeket, a forgalmas
utakat és az égen ragyogó napot. Arra gondolt, bárcsak a saját szemével is
láthatná mindezt.
Neki azonban csak heti egyetlen izgalmas nap jutott. Szerdánként az
idős nénihez látogatóba jöttek az unokái, és a kis szoba megváltozott. Pár
órára megtelt élettel. A gyerekek a szőnyegen kergetőztek, ugráltak az ágyon, és
dobálták a párnákat. Ha sikerült a párnát a plafonig dobniuk, akkor nagyot
kacagtak. Ha azonban megcsúsztak és leestek a parkettára, elsírták magukat.
Ilyenkor az idős néni a karjába vette a pityergőt, és ölelgette, simogatta, ringatta.
A polcon álló játékbaba vágyakozva tekintett le rájuk. Amikor az unokák
hazaindultak, arról ábrándozott, hogy ő is felkerekedik velük, és bejárja az
utcákat, párnákat dobál, nevet és sír. Valaki pedig őt is megvigasztalja és
megölelgeti.
Az egyik ilyen szerda estén a játékbaba különösen szomorú lett, és elpanaszolta
bánatát két társának.
– Én épp úgy nézek ki, mint a gyerekek. Van kezem, lábam, szemem és
szám. Mégsem futhatok soha, nem dobálhatok párnát, nem jönnek könnyek a
szememből. Ráadásul, ha bánatos vagyok, akkor is mosolyognom kell. Kemény a
testem, és soha senki sem ölel meg – sóhajtotta.
Az ibolya együttérzően ingatta kis virágait, a könyv azonban szigorúbb
volt.
– Ne siránkozz! A te helyed itt van közöttünk, a polcon –
figyelmeztette a játékbabát.
Ő azonban továbbra is arról ábrándozott, milyen jó lenne gyerekké
válni. Játszani, nevetni, sírni, megvigasztalódni.
– Porcelánból vagy. Azért nem tudsz futni, és azért kell mindig
mosolyognod – magyarázta a katicabogár.
– A porcelán fogva tart. Bárcsak kiszabadulhatnék belőle! – kívánta a
játékbaba.
– Hm… egyszer láttam egy porcelánmadárkát, aki repülni szeretett
volna. Egy napon, portörlés közben leejtették, és a földre zuhant. Akkor
széttörött a porcelán, ami fogva tartotta. Talán veled is ez történne, ha
levernének a polcról – töprengett a katica, majd pettyes páncélját kinyitva
elröppent.
– Kérlek szépen, könyv, dőlj rám, és lökj le a földre! – kérlelte
barátját a játékbaba.
– Szó sem lehet róla! – felelte a keményfedeles könyv. – A katica nem
tud mindent. Neked részed a porcelán. Ha széttörik, szörnyű dolgok történhetnek
– aggódott a bölcs kötet.
A játékbaba azonban nem hallgatott rá, és tovább kérlelte. Minden nap
újrakezdte, és addig-addig könyörgött, míg a könyv bele nem egyezett.
– Látom, már sosem leszel boldog közöttünk, annyira vágyakozol a másik
élet után. Hát ma megteszem, amit kérsz! – mondta, és fedelével megbillentette
a porcelánbabát.
A játékbaba elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant a polcról. Egy
pillanatig szabadon szállt, majd ahogy földet ért, éles fájdalmat érzett. A
porcelándarabkák szétszóródtak a szobában. A baba annyira megijedt, hogy
elsírta magát. Végre hullottak a könnyei, de csak most jött rá, hogy a sírás is
fáj.
– Jaj, igazad volt könyv! Ez nagyon rossz. Bárcsak hallgattam volna
rád – zokogta, de a könyv nem válaszolt. Mozdulatlanul hevert.
– Ibolya! Jó barátom! Segíts valahogy! – kérlelte a másik társát a
baba, ám az sem felelt.
Az ablakon beröppent a kis katica is, és körözött a porcelánbaba darabkái
fölött.
– Katica, de jó, hogy jössz! Mondd, mit tegyek? Leestem a polcról,
ahogy tanácsoltad, de mindenem fáj! Ezer darabra törtem! – hüppögte a baba, de a
katica csak hümmögött-zümmögött. Nem értették meg egymás szavát.
– Miért is akartam ezt az egészet? Miért nem maradtam a polcon? Jobb
volt örökké mosolyogni, mint darabokra törni – pityeregte tovább a játékbaba,
de senki sem törődött vele a szobában.
Ekkor belépett az idős néni, és meglátta őt a földön. Odarohant, és
egyenként felszedegette a darabkáit. Óvatosan elkezdte összeragasztani a
játékbabát, és közben megsimogatta az arcát, a kezét és a lábát. Végül magához
ölelte. A játékbaba pedig ismét mosolygott. Olyan melegség öntötte el a
tagjait, amit még sosem érzett.
A néni visszatette őt a polcra a könyv és az ibolya közé. A baba végre
újra értette a barátai szavát.
– Látod-látod, én előre szóltam, hogy baj lesz. Most szörnyen nézel
ki. Tele vagy vágással, karcolással, töréssel – leckéztette a könyv, de a
játékbaba csak mosolygott.
– Ó, úgy sajnáltalak! Vigasztaltalak volna, de nem értetted, mit
mondok. Szörnyen fájhatott a törés. Biztosan még most is sajognak a ragasztás
helyei – siránkozott az ibolya, de a játékbaba csak mosolygott.
Többet nem ábrándozott a kinti világról, nem akart már gyerekké változni,
és nem akart megszabadulni a porcelántestétől. Mosolygott a könyvre, az
ibolyára, de legfőképpen az idős nénire, aki mindennap bejött, és megsimogatta
az arcát. A játékbaba karcolásokkal és törésekkel tele, de boldogan állt a
polcon. Egy cseppet sem bánta a sérüléseit. Nem sóhajtozott, ha megfájdultak a
ragasztás helyei. Csak ő tudta, hogy mégis megérte egyszer lezuhanni és
összetörni.
