Halász Bálint: Kalimpálás

Kalimpálás. Lábbal. Ezt mondja anya. Vagyis nem anya, hanem az a Majakovszkij, vagy Janikovszky. Anya kedvenc gyerekírója. Anya az orrom alá tolja, muszáj elolvasnom. Kuncog. Én nem. Dermedten nézzem. Mi ez a furcsa fény a szemében a mosoly a szája a szélén? 

Ilyenkor már általában rám szokott szólni, ne egyek instant levest, az nem étel, és ha már azt eszem, ne nézzem a telefont közben. De most nem mondott semmit, mármint azután, hogy mondott. Előadta a szokásosát. Bezzeg az ő idejében nem léteztek kütyük, se mobil, se tablet, se laptop, a tévében is csak két csatorna volt, a reklámot külön jelezte a műsorújság, és az esti film előtt verset mondtak. Ilyenkor borzasztóan sajnálom, és ő is borzasztóan sajnál engem. Mindketten sajnáljuk egymást, a másik csúfos gyerekkoráért. 

Csak az a különbség, hogy az enyém még tart és ő az anyám. A családunk mottója pedig, hogy:

 Anyáknak ellentmondani lehet, de nem érdemes!

Így van.  Mindig én húzom a rövidebbet, ő meg ki a mobilomat a kezemből, repül a fiókba, a képernyő időm a felére. Ezért kidolgoztam egy stratégiát. Amikor leülök az étkező asztalhoz enni, elrejtem a szalvétatartó mögé a telómat. Így amikor anya jön-megy, a konyha és nappali között, és felém pillant, úgy teszek, mintha papírtörlőért nyúlnék. Esetleg eljátszom, hogy Cirmit, a macskánkat keresem. Legtöbbször beválik, néha nem. És akkor jön a műsor, de nincs benne vers, csak bezzeg, sajnálkozás, kiabálás, telefon elkobzás, satöbbi. 

De most nem. Megállt felettem, rám meredt, finoman próbáltam betolni a telefonomat a terítő alá. Biztosra vettem, hogy észrevette. De nem, a lábamat nézte. Kalimpálok, mondta. Igen, bólintok, mozog a lábam, baj? Nem, sőt! Nevetett. Pont olyan vagyok mint ő, amikor annyi idős volt, mint én, állapította meg és ezzel elrohant, fel az emeletre. Kettesével véve a lépcsőfokokat, mintha a húgom lenne. Pedig az nincs, csak öcsém. Sajnos. Közben hallottam, ahogy anyám, akit megszállt a nem létező kishúgom szelleme, nagy sebbel-lobbal kinyitja a padlásfeljárót. Cirmi ijedten felnyávog. A nehéz létra lecsapódik, anya trappol fel, ideg gyenge macskánk meg a hangok alapján neki a könyves szekrénynek. Piff, paff, puff, vaskos kötetek koppannak a linóleumon. Fémes csattanás, azt hiszem Cirmi irányt váltott, és feldöntötte a szárítót. Gyanúm gyorsan beigazolódik, már a nyakamban van öcsém fekete tornagatyája, aztán érkezik hozzá fehér felső is, végül kisvártatva Cirmi. Hopp! Beugrik az ölembe, nagyot szusszan, összegömbölyödik és már dorombolva alszik is. 

A macskák furcsák, ennél már csak az anyák furcsábbak! Az enyém ott áll felettem. Azzal az ezeréves, koszos könyvvel a kezében. Magához öleli, tekintete homályos. Aztán a kezembe nyomja, muszáj elolvasnom. Eszem, próbálkozom és a félig megevett instant levesem felé, biccentek. Meg mobilozol, teszi hozzá anya, szeme összeszűkül. Dehogy, hebegem, és ujjammal finoman a telefonomat beljebb nyomom a terítő takarásába. Cirmi megébred, neheztelőn néz rám. Mielőtt még anya is, kikapom a kezéből a könyvet. Magam elé veszem.

Borítóján három színes gyerek, meg egy furcsa férfi. Utóbbi barna öltönyt hord, fején csákót visel, egyik kezében kemény kalapot másikban esernyőt szorongat. 

Ki ez, Poirot az óvodában? 
Anyám nevet, és valahogy azonnal átragad a jókedve rám. Jó együtt röhögni. A végén a könnyem is folyik. Kemény borítóra hullik. Letörlöm. Anya kinyitja a könyvet és olvassa: 

„A felnőttek folyton csak azt mondják: - Legyél jó! 
Meg azt, hogy: - Ne legyél rossz  
Meg azt, hogy: - Fogadj szót ! 
Meg azt, hogy: - Viselkedj rendesen!”

Nem is rossz egy orosztól, állapítom meg. Anyám kacag, miért lenne orosz. 
Hát mert Majakovszkij, nevetek. Janikovszky, javít ki. 
Ikszi, ikszi egyre megy, legyintek. És mi van a kalimpálással,kérdezem.

Neki az volt a mobil, muszáj volt kalimpálnia evés közben. Lapoz a könyvben. Rám néz, én ő rá, aztán a könyvre, olvasom:

„A mi gyerekeink mindig annyit rosszalkodhatnak majd, mint én meg a lány, akit feleségül veszek, de nem többet mert az nem igazság. Vendégségben mindnyájan egyformán fogunk kalimpálni a lábunkkal a széken, ebéd előtt elosztjuk majd egymás közt a nagy tábla csokit, valamennyien hátrafelé megyünk az utcán, és mindegyikünk megsimogathatja a kóbor macskát, persze csak szép sorban, egymás után.”

Hátrafelé menetben kóbor macskát simogatni, csettintek elismerően, na, az menő.
Akkor tetszik, lelkesedik anya. 
Aha, bólintok.
Most már anyának is könnybe lábad a szeme. Tudom végre feltehetem neki a kérdést, ami azóta foglalkoztat, mióta hazajöttem: 
Anya ... tudnál egy kis időt adni Youtube-ra? 

Illusztráció: Szabó-Szemenyei Eszter

 

Kiss Dorina: Mire várok?

Ismered azt az érzést, amikor felébredsz, és már rögtön tudod, ma megint minden nagyon bonyolult lesz? Én onnan tudom, hogy anyu reggel nem azzal köszönt, hogy „Jó reggelt, kincsem!”, hanem azzal, hogy „Gyere, Dávid, ma nagyon sietnünk kell!” 

Én vele szeretnék készülődni, ezért inkább csak bambulok, de ekkor újra rám szól: „Tényleg sietni kell, és ne nézz így rám!” Pedig én nem is nézek sehogy, hanem csak bambulok ugye. 
Amikor már harmadszor kér tőlem valamit, de még mindig csak ülök – legalább felültem végre – akkor már mérges lesz. 

– Te tényleg azt hiszed, hogy én a falnak beszélek?
Nem, ezt egyáltalán nem hiszem, bár azt gondolom, a falnak beszélni néha sokkal érdekesebb lehet, viszont az egy másik történet. Én igyekszem, de a dolgok valahogy mindig balul sülnek el. Tegnap például elhatároztam, hogy rendet rakok. A rendrakás a felnőtteknél azt jelenti, hogy ami a földön van, azt be kell tenni egy dobozba, amit aztán beteszünk a szekrénybe, hogy ne lássuk. Szerintem ez csalás. Szerintem a rend az, amikor minden ott van, ahol szükség van rá.
Például a kisautó a küszöbön kell, hogy legyen, mert ott van mellette a kanyar. A poharamnak az ágy alatt van a helye, mert éjszaka néha olyan szomjas leszek, mint egy sivatagi vándor.  
A gumicsizma pedig a szoba közepén a legjobb, mert így mindig eszembe jut, hogy  milyen jó pocsolyába ugrani páros lábbal.

Nemrég végül rájöttem valamire. Amikor felnövünk, azért leszünk olyan furcsák, mert elfelejtünk guggolni. Ha leguggolsz, látod az érdekes formájú szöszöket, vagy a sós mogyorót, amit a kutya tegnap a kanapé alá köpött. Látod a pókhálókat a szekrény és a fal közötti résben, ha anyának megint nem volt ideje kihalászni őket. Minden sokkal érdekesebb, ha alulról nézzük. 

Például öltözés helyett most megtaláltam egy régen elveszett zacskót az ágyam alatt, amiben kitörött ceruzahegyeket gyűjtök. Direkt dugtam el, aztán elfelejtettem. Hogy miért kell rejtegetni? Mert anya kidobná, mielőtt papír zsebkendőbe csomagolva jól bevizezném az egészet, és mindent szivárványszínűre kennék vele. Hiába, itthon nem értékelik a magaskultúrát. 

Anyu végül bejött, meglátott a szoba közepén guggolva, ahogy egy piros ceruzahegyet vizsgáltam, és csak annyit mondott:
– Édesem, te már megint mit csinálsz? 
– Gondolkozom – válaszoltam.
– Akkor kérlek, gondolkozz cipőben, mert ha nem indulunk el most, akkor elkésünk!
A felnőtteknek van egy saját órájuk, ami teljesen máshogy jár, mint az enyém. Ha én mondom azt, hogy „csak egy perc”, akkor az azt jelenti, hogy még meg kell néznem, mi van a dömperem platója alatt. Vagy hogy még meg kell kérdeznem a kutyát, hogy álmos-e. Azt is ellenőriznem kell, hogy nem hagyta el a mancsos díszt, amit este a nyakörvére akasztottam. Mindig akkor szólnak rám, hogy ne húzzam az időt, amikor éppen elkezdek valamit. 

De ha anyu mondja azt, hogy „csak egy perc, és jövök”, az akkor még minimum három mesefilmnyi idő. Csak gyorsan elindít egy mosást, kihúz pár dolgot a listájából, bekapja 
a maradék reggelimet, kicseréli Fifike vizét, berakja egy borítékba a holnapi színházpénzt, amit be kell vinni az oviba, fésül egyet a haján, és indulás előtt közvetlenül még gyorsan felvarr egy gombot, ami apa zakójáról szakadt le. Olyankor én már felvettem a kabátomat, a sálamat, sőt, még a sapkámat is a szememre húztam, és ott állok az előszobában, mint egy nagyon türelmes eszkimó, de anyu még mindig azt mondja, hogy: 
– Mindjárt, most már tényleg csak egy pillanat! 
Ilyenkor az idő nem telik, hanem áll, mint a spenótos főzelék a tányéromban. 

A spenótról jut szembe, nálunk otthon létezik egy nagyon különös dolog, amit úgy hívnak: az Étvágy. 
Én még sosem láttam az Étvágyat, de anyu szerint ez egy nagyon kényes valami. Ha csak ránézel egy gombóc fagyira ebéd előtt, az Étvágy azonnal eltűnik és vége a világnak. Pedig én már többször megfigyeltem, hogy a gyomrom egy elég nagy hely. Elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy rántott hús, utána meg a fagyi. Sőt, akár előtte is. Igazából az még jobb, mert ha előbb eszem meg a fagyit, akkor a rántott húsnak sokkal több helye marad, mivel a fagyi addigra már rég lecsúszott a lábujjamig. De anyu szerint ez nem így van. Szerinte, ha megeszek egy icikepicike eperízű gombócot délelőtt tizenegykor, akkor délben, amikor az asztalhoz ülünk, hirtelen olyan leszek, mint aki soha többé nem akar enni semmit. Még a világ legfinomabb nokedlijét sem.

Na mindegy, már rég rájöttem, hogy a felnőtteket nem lehet megváltoztatni. Lehet, hogy nem csak a guggolást felejtették el, de a titkos kódot is. Hogy a világ nem azért van, hogy rendet rakjunk benne, meg mindenhová odaérjünk, meg megegyük a spenótot, hanem azért, hogy nevessünk. 

Amikor este végre mindenki elcsendesedik, és anyu odakucorodik mellém, és már nem azzal foglalkozik, hogy merre áll a hajam, vagy hová tűnt a fél pár zoknim, akkor rájövök, hogy ez mégiscsak jó nekem. Mert ilyenkor anyu is kicsit gyerek lesz, és elhiszi nekem, hogy a földre dobott pulcsi valójában egy sárkány, és megkéri Sárkányeltávolító apát, hogy mentsen meg minket a rettenetes szörnytől. És akkor apa nevet. Ilyenkor, de csakis ilyenkor, hajlandó vagyok megígérni, hogy holnap... tényleg... talán... megpróbálok hasonlítani a Bezzegmásgyerekre. Ezen pedig együtt nevetünk.

Illusztráció: Zelei Marcell

 

Németh Eszter: Diótilinkó

Pöszke a dióbarna ujjbegyeit bámulta és elégedetten mosolygott. A pulcsija feltartott öblében további diók kerekedtek, a zöld külső héja még soknak érintetlen volt. Az eperszájú a kezében tartott kis ezüstnyelű bicskával, amit Papustól kapott a születésnapjára, kettéhasította a zöld burkot és a nedves diót ügyesen feltörte.

A csúcsánál kellett megroppantani egy kővel, utána a bicskával szétfeszíteni, kiszedni a diót, ami még annyira éretlen volt, hogy le lehetett hámozni a héját. Az akkurátus munka után a diógerezdeket nagy vidáman a szájába tömte. Lassan takaros halmot alkotott mellette a későbbi flotta alapanyaga.
A dióhéjból ugyanis hajót lehetett készíteni. Vagy bababölcsőt meg más egyéb terméssel kiegészítve egyéb játékot. Két fél dióhéjból pedig tilinkót. Diótilinkót. Az oldalába fúrt lyukak segítségével muzsikálni lehetett. Pöszke zsebében lapult már egy diótilinkó. A következő Turcsiorré lesz, ideje, hogy megtanulja a sípolást, mármint síppal, mert sipákolni azt tudott magától is.  Pöszke végül feltörte az utolsó diót is, gondosan megpucolta, a szájába tömte, majd felállt. A nadrág zsebébe töltötte a dióhéjat és a kerten át hazaballagott, hiszen eddig Ciki mama diófája alatt ült.

Gondosan a kosárba tette a műhelyben az alapanyagokat a játékokhoz, aztán komótosan felmászott a  műhely tetejére.  Szájához emelte a tilinkót és muzsikálni kezdett. Kicsit szomorúan szólt a nóta, hiszen Zsóóóci aznap nem ért ra, Peti a nyári szünet után hazautazott, így Pöszkének nem volt kivel játszania.
Márpedig fára mászni, oroszlánt szelídíteni, sakkozni tanulni barát nélkül elég nehéz, meg úgy általában barátok nélkül minden unalmas.

Pöszke legnagyobb meglepetésére felelet érkezett a bánatos diótilinkó dallamra. Kürtszó harsant, de ebből a távolságból elsőre nem lehetett tudni, vidám lesz-e vagy inkább szomorú a folytatás. Pöszke visszatrillázott. A trilla azonban már kíváncsi volt bánatos helyett.

Várt. Hamarosan érkezett a felelet, vidám, hívogató dallam szólt, és Pöszke nem tétovázott, elindult a hang irányba. Két utcával később harsány volt a vadászkürt és csak akkor hallotta  meg a finom a pengető hangot az erőteljes kürtszó mellett, amikor egészen közel ért. Két gyerek állt egy nagy, nyitott kapu előtt. Aki a kürtöt tartotta a kezében nagyra nőtt, erős, kissé medve alkatú fiú volt, mogyoróbarna szemekkel. Meglepő kontrasztként a mellette álló másik csenevész alkatú, kisnövésű bosszankodott, ahogy az eredetileg valószínűleg íjnak készült szerszámra rögzített több húr egyike elpattant. Mindketten várakozásteljes érdeklődéssel figyelték az eperszájú közeledését. 

- Hát ti kik vagytok? - kérdezte kíváncsian Pöszke.
- Trombitás Palkó- nevetett rá a nagyobb fiú. 
- Rapport Rupper -vigyorgott a koboldszerű másik. 
- Ne higgy neki - nevetett Palkó. - Karcsinak hívják és valójában nem tud zenélni.
- Már hogyne tudna? - vigyorgott Pöszke. 
A csenevész fiú hálásan pillantott rá. 
- Ez igazából egy íj, csak szereltem rá további húrokat, hogy én is tudjak zenélni.
- Gitárra lenne szükséged, nem íjra - mondta Pöszke.
 - Miből gondolod, hogy gitárral jobb lennék, mint íjjal?

Mielőtt Pöszke válaszolhatott volna, két másik fiú tűnt fel az utca másik sarka felől. Az egyik egy cserép fenekén dobolt, a másik egy fésűn szájharmonikázott.
A szemközti kapuban egy borzas fej tűnt fel és kíváncsian bámulta a gyülekezetet. Valószínűleg tetszett neki, amit látott, mert lassan odasétált a csoporthoz. Az egyik kezében könyvet tartott. 
- Zenekart akartok  alapítani? Tudtok kottát olvasni? Milyen hangszereitek vannak? Elég egyedi - mondta, miután végignézett a szedett-vedett hangszerű társaságon.

A dobos elindult, Pöszke hamar felismerte, mit dobol és vidám tilinkózással lépdelt utána:

Kire ütött ez a gyerek? 
Dobfenékre, se apjára, se nővérére.
Mit csinál, ha lány, ha fiú?
Örül, a felnőtt nem tanú.
Anya nem vitáz, apu nem okos…

Így haladtak, amíg az utca végén álló házhoz értek. Pöszke tétovázott, de a kürt eldöntötte a dolgot, a fülébe harsogott, így hát belépett. Mindannyian beléptek.
Még felnőttre sem volt szükségük, hiszen a könyves fiú tudálékossága minden felnőttet pótolt. Együttvéve.

Ha bekapcsolod a rádiót a VU10 sávon talán a legújabb slágerüket is meghallgathatod.

Illusztráció: Bechtel Helga

 

Lukács-Kis Panka: Esik a hóóó...

– Esik a hóóóó! – süvített Peti indián üvöltése keresztül az óvodán.
– Esik a hóóó! – felelt Pisti is indián üzemmódban. 
A hó egész éjszaka esett, befedte a fákat, az utcákat, az autókat, az óvoda udvart. A gyerekek reggel apró, színes hóemberként érkeztek, jól becsomagolva az overáljaikba, sáljaikba, sapkáikba és az elmaradhatatlan vastag kesztyűkbe. 
– Esik a hóóó! – süvöltötte Peti és Pisti kórusban.  
A Csepp csoport egész reggel egy megkergült nyájhoz hasonlított, hol Peti, hol Pisti, hol Hajni, hol Emma, hol Iván kezdett rá az esikahóra. Éppen reggelizni próbáltak, de az újra rákezdő hóesés nem sokat segített ebben, mert valaki mindig az ablak előtt kötött ki, hogy nézze a havazást, vagy indián üvöltéssel jelezze a hóesést.
– Tudom, hogy izgatottak vagytok – kezdte Zsófi néni – de, most üljetek le picit! Ha szépen s gyorsan megreggeliztek lesz egy meglepetésem számotokra. 
Már csak ez kellett a kerge birkanyájnak!  Egy másodperc alatt zsák zsizsegő bolhává változtak. Becsületükre legyen mondva nagyon igyekeztek a székeiken maradni és megenni a reggelit, ami pont a kedvencük volt; vajas kalács kakaóval. 
Reggeli után aztán mindenki felsorakozott az ablakoknál, Zsófi néni nem is próbálkozott azzal, hogy leüljenek a szőnyegre. 
– Cseppecskéim! A meglepetés az, hogy kimegyünk szánkózni a Barackos dombra - a hírt szűnni nem akaró örömujjongás fogadta. 
Zsófi néni, Panni néni és Böbi néni nagy nehezen kiterelte a gyerekeket a mosdóba és az öltözőbe. A nagy izgalomban a nagyobbak gyorsan elkészültek, a kisebbeknek viszont annál több segítség kellett. 
Mire a Csepp csoport kisétált a Barackos dombra még legalább öt centi friss hó esett. A sok apró, színes hóemberke szánkókkal és popsi csúszkákkal felszerelkezve érkezett meg és vette birtokba a porcukros gombócra emlékeztető dombocskát. Fel-alá rohangáltak, csúszkáltak, hóangyalt készítettek, hemperegtek, kacagtak, kiabáltak, kinyújtott nyelvükkel hókristályt kóstoltak. 
Pisti Petivel az új szánkóján száguldott, miközben a kicsik, Emma és Iván hógörgetegest játszottak.  Nekifutásból gurultak le a dombról, minél több havat maguk előtt görgetve, közben azt kiabálva:
– Hógörgeteg! Jön a hógörgeteg! 
– Lavina – kiáltott utánuk Pisti, aki mindig mindent jobban tudott, de a két kicsi ezt már nem hallotta. 
– Esik a hó fingik a ló, seggen csúszik az igazgató – kezdett rá Peti a mondókára, amit az iskolás bátyjától tanult meg reggel az óvoda felé jövet. 
– Peti! – szólt Zsófi néni – ez nem túl szép vers…
– Akkor esik a hó pukizik a ló seggen csúszik az igazgató!  
– Peti…
– Esik a hó pukizik a ló, popón csúszik az igazgató – nézett nagy huncut szemeivel Peti Zsófi nénire. 
Az óvó néni nem tudta visszafojtani a nevetést:  
– Egy költő veszett el benned, te kis hóhányó! - simogatta meg a kisfiú fejét. 

Peti büszkén ismételte meg egyre hangosabban és hangosabban friss költeményét a téli ruháktól kissé nehézkes indián szökellésben ugrálva a többiek között: 
– Esik a hó, pukizik a ló, popón csúszik az igazgató… 
A többiek hamar bekapcsolódtak így a Barackos dombot nem csak a hó lepte be ezen a délelőttön, de a legvidámabb téli indián csatakiáltás is, amit csak hallani lehetett a környéken. 

Illusztráció: Csankovszki Csilla

Kasza Eszter: Zoknitesók

Egyik nap apa vitt oviba, és késésben voltunk. 
– Vedd fel ezt – húzta a lábamra a méhecskés zoknit. Régen ez volt a kedvencem, de már nem szeretem. A méhecske dedós, én pedig nagy fiú vagyok.

A legjobb barátom, Tomi aznap egy traktoros zokniban jött. Még soha nem láttam ilyen szépet. Amikor ezt elmondtam neki, azt válaszolta, ő nem szereti, mert szorítja a szára.
Akkor támadt egy ötletem.
– Mit szólnál hozzá, ha odaadnám a méhecskéset a traktorosért cserébe? – kérdeztem.
– Jó, de csak a bal lábamat szorítja – válaszolta Tomi.
Így a bal zoknikat cseréltük ki.
– Tudod, ez mit jelent? – szólaltam meg. – Mostantól zoknitesók vagyunk!
Tomi megörült ennek.
– Atti és Tomi zoknitesók! – kiabálta, és futott egy kört a csoportszobában.

Megijedtem, hogy Gyöngyi néni meghallja, és gyorsan félrehívtam Tomit.
– De ne mondd el senkinek! A felnőttek nem szeretik a páratlan zoknikat.
Tomi bólintott. Azonban annyira tetszett neki a zoknitesóság, hogy mégis elmondta a többieknek.
Aznap Réka elkérte a másik méhecskés zoknimat. Eszembe jutott, anya milyen hamar észreveszi, ha hiányzik egy fél pár, ezért jobb, ha odaadom a másikat is. Egy rókamintásat kaptam cserébe. Réka ugrált örömében, amiért neki is lett zoknitesója.
– Mi ez a zsivaj? Gyertek, álljunk körbe, mondókázni fogunk – mondta Gyöngyi néni. Szerencsére nem vette észre a felemás zoknikat. 

Ovi után otthon elrejtettem az új kincseket az ágyam alá. 
Másnap én választottam ruhát magamnak, ezért anya nagyon megdicsért. Még ebéd előtt odajött egy kislány a pandás zoknimért. Neki katicás volt, ami még a méhecskénél is dedósabb, ezért azt válaszoltam, inkább cseréljen mással. Nemsokára egy kutyás zoknival jött vissza, amiért már szívesen odaadtam a pandásat. Harmadnap két újabb tesót szereztem egy jegesmedvés zokni árán. A pizzásat a jobb, az űrhajósat a bal lábamra húztam.

Alvásidőben halkan kopogtattak az ajtón, és Gyöngyi néni kiszaladt a csoportból. Felültem az ágyon.
– Kinél van az űrhajós zokni párja? – kérdeztem.
– Nálam – válaszolt egy szőke kislány, Panni.
– Akkor te is az én zoknitesómnak számítasz! – vigyorogtam.
– Nekem veled együtt már tizenhúsz zoknitesóm van – jelentette ki Panni.
A kezünkön kezdtük számolgatni, kinek van a legtöbb zoknitesója. Hamar kiderült, hogy már mindenki elcserélt legalább egy fél párat. Ezen nagyon meglepődtem. Vajon baj lesz ebből? Mire Gyöngyi néni visszaért, már annyira izgultam, nem is tudtam elaludni.

Délután anya jött értem.
– Az egyik anyuka négy különböző zoknit talált náluk otthon. Hogy került hozzájuk az egyik méhecskés zoknid? – mondta, aztán meglátta a lábamon a pizzásat és az űrhajósat. Összecsapta a kezét.
– És mik ezek rajtad?
A homloka ráncba szaladt. Már nem tűnt annyira jó ötletnek ez a játék.
– Én csak Tomival akartam zoknitesó lenni – görbült le a szám. – De a többiek elkezdtek utánozni minket.
– A te ötleted volt? – kérdezte.
Lehajtottam a fejemet. 
– Pörge Attila, mit csináltál már megint? – sóhajtott egy nagyot anya. – Vedd fel a pulcsidat, hazafele elmeséled, kik azok a zoknitesók.

Útközben elmondtam a cserék történetét a méhecskéstől az űrhajósig. Anya megpróbált szigorú arcot vágni, de nem ment neki, sőt, el is nevette magát. Szidást is csak kicsit kaptam, azt sem a zoknitesóság miatt, hanem azért, mert anya szerint egyik felnőtt sem szeret zoknit válogatni. 

A következő napon az óvónéni mindenkitől összeszedte a páratlan zoknikat. A szülőknek kellett egy nagy kupacból kiválogatni, melyik kié. Panni apukája tanácstalanul állt a maradék zoknik felett, majd összefogta az összeset, és elrakta a hátizsákjába.

Ebéd előtt az udvaron ültünk. Rossz volt nézni, ahogy Tomi és Réka az orrát lógatta. Vége lett a mókának, vissza kellett adnunk az összes szerzeményünket. Érthető, hogy nem volt kedvük sem fogócskázni, sem mászókázni. Ekkor eszembe jutott valami.
– Ugye tudjátok, hogy akivel egyszer cseréltél, azzal örökre zoknitesók maradtok?
A barátaim arca felderült. Réka felpattant.
– Ezt el kell mondani a többieknek is! – kiáltotta, és elfutott. 
Tomi ott maradt mellettem. Kézen fogtam, és a hinta felé húztam.
– Gyere, menjünk játszani, zoknitesó!

Illusztráció: Leitner Ivett

 

András Adél: Cipők, zoknik és dédik

    Messziről hallani Anya cipőjét, ahogy kopog. A sarka olyan magas, mint egy LEGO emberke. Nehéz lehet járni benne. Talán ezért késik mindig.
– Megyünk Mamához? – kérdi tőle Péterke.
– Sajnos Mama kórházban van. 
– De hamar meggyógyul, nem?
    Péterke is volt kórházban a télen. Egy fehér bakancsos nővérke injekciót adott neki. Egy hét múlva már újra oviba járt.
– Meggyógyul, hogyne – mondja Anya, de nem néz Péterkére, mintha haragudna.
Pedig Péterke ma nem rugdosta az asztalt és nem köpködött Fecóval. Még a trutyis borsófőzeléket is mind megette. De legalább a felét biztosan.
    Mama helyett Rékához mennek, aki slattyogó papucsban nyit ajtót. Réka Péterke unokatesója, Kati néni lánya. Sokkal nagyobb Péterkénél, a férje pedig még nagyobb. Katinak akkora a pocakja, mint egy focilabda; babát vár. Péterke örült neki, de aztán kiderült, hogy kislány lesz: Míra. Mit lehet kezdeni egy lánnyal? A lányok nem köpködnek. És rózsaszín cipőben járnak.
    Mama így is boldog, mert Dédi lesz. Most Mama vagy Dédi?
– Dédimama – magyarázza Anya. – Nekem és Katinak az anyukánk. Neked és Rékának a mamája. Mírának pedig a dédije. 
    Kinek a mijének a mije?!
– Sorban jövünk. Mama Katit és engem tanított, mi Rékát és téged, Réka pedig majd Mírának mutatja meg, hogyan kell megkötni a cipőfűzőt.
– Nekem tépőzáras csukáim vannak – nevet Péterke.
    Az igaz, hogy Anya és Apa sok mindent tud, amit Péterke nem. De Mama még többet. Almás pitét is tud sütni – Péterke kedvencét. Anya nem tud sütni. Apa sem. De Apa a legjobb Minecraft-építő, és mindig legyőzi a zombikat. Apa az asztali gépnél játszik, nem a kanapén bekuckózva. Sosem húzza le a tornacipőjét, mert büdös a lába. 
    Mama a legidősebb és a legokosabb, mégsem tud Minecraftozni. Még a leveleit sem tudja megnyitni a mobilon, pedig Péterke már többször megmutatta neki.
    Pár hét múlva babanézőbe mennek. Míra csak szuszog és alszik. Kosárban fekszik, mint egy piros alma. Ráncos, mint Mama, és zokni van a kezén. Biztos azért, mert négykézláb fog járni. De Réka elmeséli, azért, hogy ne karmolja össze magát. A lányoknál soha nem lehet tudni.
    Hazafelé meglátogatják Mamát, akit végre kiengedtek a kórházból. Puha, barikaszőrös mamuszban, egy botra támaszkodva várja őket a verandán.
– Miért keltél fel? Ne fáraszd magad! – szól rá Anya, mintha Mama a gyereke lenne, nem az anyukája. 
    Most akkor ki jön sorba ki után? Minden a feje tetejére állt.
– Jól vagyok! – legyint Mama. – Sütöttem pitét.
– Meggyógyítottak a dokik – örül Péterke.
– A dokik?! Ugyan! Tudod, ki gyógyított meg? 
– Ki?
– Míra – mosolyog Mama, aki most már Dédimama.
 

Illusztráció: Hanga Réka

Puskás Pálma: Mi leszel, ha nagy leszel?

Hányszor hallottam már ezt a kérdést! Kérdezik otthon, az iskolában, az utcán, a boltban és a játszótéren. Ahelyett, hogy azt kérdeznék:
– Hogy hívják a babáidat?
– Melyik a kedvenc búvóhelyed? 
– Hány lépés körbejárni a házatokat? 

Amíg kicsi voltam, könnyű dolgom volt. Mindent elhittek nekem.  

Elég volt annyit mondanom: „Tanító leszek!”, és utána békén hagytak a kérdéseikkel. Anyukám szája olyankor fülig ért, apukám pedig elégedetten bólogatott az újság mögül.
– Követi az anyja példáját! – csapta össze kezét örömében Etelka mamám is.
Pedig nekem eszem ágában sincs anyu kitaposott ösvényén haladni. Dehogy akarok egész nap bezárva ácsorogni egy tanteremben! Ki bír abban a süvítő hangzavarban létezni, nemhogy tanítani?
– Többé nem akarok tanító lenni! – közöltem, amikor nagyobb lettem, és már nem akartam hazudni. Fagyos arcokkal találtam magam szemben.

Erre kikerestem a szótárból a foglalkozások listáját, és onnantól kezdve minden nap más akartam lenni.
– Táncos leszek – lejtettem egy piruettet Endre nagybácsim tiszteletére.
– Tengerbiológus leszek – mondtam, miközben kiraktam apu elé a kagylógyűjteményemet.
– Akkor térképész leszek – duzzogtam anyunak, amikor a héten már harmadszorra figyelmeztetett, hogy ne ábrándozzak nagyokat, mert szerinte a magyar tenger nem is igazi tenger, és reménytelen sors vár a hazai kutatókra. Éhhalál! – fenyegetett mutatóujjával.
– Akkor előbb felfedező leszek, és majd jól felfedezek egy tengert itt a közelben – vágtam rá.
– Majd megbánod – legyintett lemondóan anyukám.
– Mondj már valamit, Jenő! – morogta apunak, de ő csak azt felelte:
– Higgadj le, előbb vagy utóbb kinövi. 
Erre anyu paprikavörös fejjel szónokolni kezdett, és estig abba sem hagyta. 

Nem értem, anyuék miért aggodalmaskodnak ennyit a jövőmön. Én közben már rég eldöntöttem, hogy író leszek. Mert az írók bármik lehetnek. Ha akarom, feltaláló leszek, aki feltalálja a mindenízű banánt, ha akarom, én leszek az első ember, aki eljut a világegyetem szélére, és kilép belőle. Csak papírra kell vetnem, ami kipattan a fejemből, és máris valóság lesz. 

Egyáltalán nem fogok éhen halni, mert annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy bármikor, bármit megírok, és a rengeteg fizetségem csak egy égig érő bőröndben fér majd el. Írok verseket a gyerekeknek, amiket anyu majd fel tud olvasni nekik irodalomórán. Írok tudósításokat, amiket a napilapok közölnek, és apu büszkén mutogathatja a szomszéd Marikának: az én fiam milyen nagyszerű tollforgató!

Írok meséket, mert azok nélkül semmi értelme nincs az életnek. De írok majd gyászjelentést is, mert a halál is az életnek a része.  

Postázok levelet külföldre, miután megtanultam az összes létező nyelvet. Írok védőbeszédet, hogy senki se kerüljön ártatlanul börtönbe. 

És végül minden egyes rokonomnak és szomszédomnak küldök egy levelet, aki valaha megkérdezte tőlem: „Mi leszel, ha nagy leszel?” És ennyi áll majd az üzenetben:
„És te mi voltál, amikor gyerek voltál?”

Puskás Pálma illusztrációja

 

Czeiner-Szücs Anita: Csíz!

Mosolyogni, tessék! – rikácsolja a fotós a kamera mögül. De én csak állok a fal előtt, meg az osztálytársaim mellett, és azon tanakodom, minek mosolyogjak a múltból a jövőbe? 

Somolyogni szeretek, bazsalyogni is, sőt, a huncut vigyor meg a hahota a két kedvenc hábetűs szavam. Mosolyogni viszont mindig felszólításra kell… Tessék, kimondom, azt nem szeretem.  

Ne tessék engem arra kérni, hogy mosolyogjak! Fogok, ha jó lesz a kedvem, például ha kidobózunk, vagy kakaós palacsintát csomagol uzsonnára anya.  

Vallja be, hogy tudja, ez erőltetés, és maga sem akar erőltetett fotót készíteni. Azt mondja, mutassuk meg, milyen jó gyerekek vagyunk… Én nem akarom ezt eljátszani. Jó gyerek vagyok akkor is, ha nem látszanak ki a fogaim. Vagy maga szerint nem?

Egyébként is: hogyha mosolygok, egyenes lesz a szám íve. Ha valaki rám néz, nem is hiszi el, hogy mosolygok. Látja? Nem látja? Na, látja!  

A mosolyom a szívemben lakik. Saját kulcsot kapott hozzá. Akkor dugja ki onnan az orrát, amikor neki tetszik. Hopp, már vonalazza is a számat, ránevet a csízre, a kamera pont elkapta.

Illusztráció: Izsay Alexandra

 

Miklya Zsolt: Fő a hatóság

Anya azt mondta, legyek megbízható.
És megbízott, hogy menjek át a boltba.
De előbb felírta egy cetlire, hogy 
    3 liter tej, 
    2 kiló kenyér
    2 teavaj
    1 papírzsebkendő, százas. 
És adott egy ötezrest.
A boltos néni elég megbízható volt,
pontosan adott vissza. 
Anya megdicsért, és nekem adta az aprót.

                            *

A megbízhatóság fő erény. 
Ezt meg apa mondta.
Pedig a kenyér nem fő,
hanem már ki van sütve.
(De azért még van remény.)

                             * 

Hatóságosat játszottunk egész nap.
Építettünk Somával egy várost
kockákból meg dobozokból.
Volt benne rendőrség, tűzoltóság,
megbízhatóság meg mentők.
A megbízhatóság szirénázott 
a leghangosabban.
Akkor anya azt mondta, elég volt.
Pedig megígérte, hogy ő is játszik.
Tessék! Így bízzon egy felnőttben 
az ember, aki csak szirénázik,
mikor rá lenne éppen szükség.

                            * 

Már csak az óvó néni van hátra.
De őt meg elkapta a nátha,
és nem jött egy hétig óvodába.
Különben a fél ovi hiányzott,
még Boti is, pedig ő megígérte,
hogy elhozza a kindereit, de hiába,
nem tehet róla ilyen rossz időbe,
hogy szüksége van otthon
egy kiló papírzsebkendőre.

(Megjegyzem, 
új barátokra leltem 
az összevont csoportban.
Játszottunk hatóságost,
betegest, orvosságost,
Viki meg megígérte,
beteg lesz ő is a jövő hétre.)
 

Agócs Írisz illusztrációja

 

 

Smelka Sándor: Mi a szerelem?

Anya azt mondja, szerelmes apába, és megpuszilja.
Én is megpuszilom Zsófit, az uncsitesómat, de nem vagyok szerelmes belé.
Apa azt mondja, szerelmes anyába, és mindig megdicséri a főztjét, még akkor is, ha sós.
Nagyinak is megdicsérjük a főztjét, ha sós, akkor is. Mégsem vagyunk szerelmesek nagyiba.
Anya azt mondja, szerelmes apába, és mikor azt hiszi, nem látjuk, orrba pöcköli őt, persze csak játékosan, hogy ne fájjon.
Öcsémet is orrba pöckölöm, mikor nem látják, mégsem vagyok szerelmes belé. (Jó, az néha fáj neki.)
Apa azt mondja, szerelmes anyába, és kézen fogva sétálnak az utcán.
Apa engem is kézen fog, mégsem szerelmes belém.
Anya azt mondja, szerelmes apába, és végignézi azt a filmet is, ami csak apának tetszik.
Sanyi bátyja kedvéért is végignézünk filmeket, mégsem szerelmes Sanyi bátyjába senki.
Apa és anya szerelmes egymásba, és néha csak ülnek egymás mellett, anélkül, hogy beszélnének.
Magda néni (a bébiszitterünk) mellett is csak némán ülünk öcsémmel, annyira unalmas, mégsem vagyunk szerelmesek Magda nénibe.
Apa és anya szerelmesek egymásba. És ha kérdem tőlük, mi a szerelem, csak a vállukat vonogatják, mint minden felnőtt.

Dudás Győző illusztrációja

Lackfi János: Meg vagyok áldva

Mondták már rám, hogy átokfajzat meg égetnivaló, 
hogy na, velem aztán jól meg vannak áldva,
hogy a szobámban áldatlan állapotok vannak.
A Misi anyukája viszont áldott állapotban van
a nagy pocakjával, mert hát nem terhes senkinek,
alig várják, hogy kibújjon a tesó.
Nagyi mondta, vigyázzak a számra,
mert az ember szava lehet áldás meg átok.
Ha elküldök valakit az anyukájába,
tényleg visszatörpül csecsemőnek.
Ha azt kívánom, nőjön szemölcs az orrára,
csupa ragya lesz.
Ha rámondom, fulladjon meg, aki nem ad csokit,
máris nem kap levegőt, aztán viszik temetni.
Nem mindegy, kicsim, mit kívánsz, mondja nagyika,
csak olyat kívánj másnak, 
amit magadnak is kívánnál,
örömöt, gazdagságot, békét, jóságot,
mert a rossz olyan, mint a bumeráng, 
visszatérül ahhoz is, aki másra küldi.
Kipróbáltam, és tényleg működik.
A kopasz szomszédbácsinak dús hajat 
kívántam, hát annyi nőtt neki,
átkúszott a kerítésen. 
A bottal botorkáló néninek
jó egészséget, 
így aztán elhajította a botját, 
futni kezdett, berohant egy stadionba,
és megnyerte az aranyérmet.
A bömbölő kisgyereknek
gigászi adag fagyit, 
a fülén is az jön ki.
Misinek még több kistesót,
erre az anyukája pocakjából egy egész
ovis csoport ugrott ki, ott ugráltak
mind nevetve a trambulinjukban.
Az egymást vörös fejjel püfölőknek
békét, mire egymásba karolnak,
és máris legjobb barátok lettek.
A kertben izzadtan fát vágó fickót
begyorsítom, 
csak úgy ég a keze alatt a munka, 
egy-kettőre ott magasodik
a hatalmas fakupac.
A hajléktalan felveszi az arany öltönyét,
beül a Cabriójába, és elhajt a fogorvoshoz,
hogy szép porcelánt tetessen 
a foghíjas szájába.
Csodásan szórakozom,
de a szüleim meg a tanárok
fejüket csóválják,
mi lesz így ebből a gyerekből,
folyton csak képzelődik.
 

Illusztráció: Klesitz Piroska

 

Csányi Szilvia: Örülj, hogy jön a nagypapa

    Amikor még messze laktunk, a nagypapám a sok átszállás miatt ritkán tudott meglátogatni minket, és nem viselte jól, hogy minden buszra sokat kellett várnia. Olyankor reggelente anyu bejelentette, hogy „ma jön a nagypapa”, én meg nagyon örültem. Most, hogy közel lakunk egymáshoz, szerencsére sokszor jön, én pedig még mindig ugyanúgy örülök.

    Azért jó, hogy jön a nagypapa, mert ő sosem kérdezi, hogy vagyok, neki elég rám néznie és máris tudja a választ. Ha úgy látja, hogy jól vagyok, megveregeti a vállam és azt mondja: „Gyere, menjünk, sétáljunk egyet!” Viszont, ha azt olvassa le az arcomról, hogy nem vagyok jól, akkor megsimogatja a fejem és azt mondja: „Gyere, játszunk valamit, te választhatsz!” A lényeg, hogy nekem mindig jó. Nagyapa azt mondja, neki is egyformán jó a séta és a játék, de a doktor bácsi szerint a séta jobb. Azért szeretek a nagypapámmal sétálni, mert mindig szép ruhát vesz fel, nyakkendőt köt és megígérte, hogy majd engem is megtanít nyakkendőt kötni, ha nagyobb leszek. Régebben lakkcipőt is felvett a sétához, de most már olyat hord, amit „belehuppanósnak” hív. Nekem is olyan van, mert nehezen tudom bekötni a cipőfűzőm. Nagypapa azt mondja: ő is. Szerintem csak azért mondja, hogy megvigasztaljon, amiért nekem még nem sikerül.

    Az én nagypapám imád olvasni, főleg a sportújságot. Azt gyanítom, hogy nagyapa régen, amikor még dolgozott, adatgyűjtő volt, mert mindig azt mondja, azért olvassa a sportújságot, hogy adatot gyűjtsön a totóhoz. A totózóba is együtt megyünk, hetente egyszer, amikor nagypapa hoz el a suliból. Úgy köszön a totózós néninek, hogy „Kezicsókolom”, én meg úgy, hogy „Szia!”, mert nekem megengedte a néni, és én egyébként sem értem, hogy mit jelent a „kezi”.  

    Az én nagypapám olyan okos, hogy mindent el tud magyarázni nekem, amit a tévében látok, de nem értek. Ráadásul a vetélkedőkben az összes kérdésre tudja a választ, mindig gyorsabban mondja, mint a versenyzők.  

    Anyuék azt mondják, nagyapa kész ezermester. Megjavítja a redőnyt, a rádiót, a porszívót, a szárítót. Azért gondolom, hogy tényleg ezermester, mert saját szerszámos táskája van, amit magával hoz, ha javítanivaló akad, de haza is viszi magával, mert nem akarja, hogy elkallódjon belőle valami. Apu szerszámait nem szokta használni, mert szerinte azok csak trendi kacatok.

    Az én nagypapám olyan sportos, hogy bármilyen sportra meg tud tanítani. Tőle tanultam sakkozni, pingpongozni és az öregfiúk focimeccsére is el szokott vinni, ahol igazából öreg bácsik játszanak.

    Az én nagypapám olyan büszke rám, hogy amikor megkapjuk a bizonyítványt a suliban, át kell vinnem hozzá, hogy minden szomszédnak bemutathassa: az ő kisunokája egy zseni.

    Nagypapával akkor is jó együtt lenni, ha igazából nem csinálunk semmit, csak ülünk. Mindig eszébe jut valamilyen vicces történet régről, amikor még “ifjú legény” volt. Azt mondja, nemsokára én is ifjú legény leszek, és nagyon remélem, hogy velem is annyi érdekes dolog fog történni, mint vele. Addig is, mindig nagyon örülök, hogy jön a nagypapám.

Bódi Kati illusztrációja

Csányi Szilvia: Örülj, hogy jön a nagymama

     Amikor még messze laktunk, a nagyi a sok átszállás miatt ritkán tudott meglátogatni minket, és nem viselte jól, hogy minden buszra sokat kellett várnia. Olyankor reggelente anyu bejelentette, hogy „ma jön a nagymama”, én meg nagyon örültem. Most, hogy közel lakunk egymáshoz, szerencsére sokszor jön, én pedig még mindig ugyanúgy örülök.

    Azért jó, hogy jön a nagyi, mert meglocsolja anya virágait, de nem mondja el neki, anya meg büszke, hogy még egy sem száradt ki. Nagyi csokit tesz az íróasztalomra, bár előtte kicsit leszid a kupi miatt. Kivasalja apa ingeit, mert szerinte sokkal szórakoztatóbb úgy sorozatot nézni, hogy közben vasal, ráadásul így anyunak is több ideje marad felkészülni a másnapi megbeszéléseire. 

    Az én nagymamám nagyon felkészült, mert akármikor elhoz a suliból, mindig van a táskájában keksz és alma, papírzsepi és baracklé. Anyu mérges, ha cukros italt iszom, de nagyi szerint majd úgyis leugrálom. 

    A nagyim igazán ügyes kezű, mert minden ruhát meg tud javítani, ha véletlenül beakadok valamibe és elszakad, ráadásul olyan gyorsan megvarrja, hogy mire anyu hazajön a munkából, észre sem veszi.
Azt gyanítom, hogy a nagyi konyhatündér. Térül-fordul, sürög-forog a konyhában és az összes kedvencemet elkészíti. Még rántott párizsit is csinál, ami anyu szerint borzalmas menza kaja. 

    Az én nagymamám olyan almás pitét süt, amilyet én szeretek: sok almát és kevés pitét tesz bele. Sosem használja anyu robotgépeit, de mondjuk anyu sem, mert sokáig tart elpakolni. Nagyi szerint felesleges fakszni. 

    Az én nagymamám olyan tehetségesen csinálja meg a hajam, mint egy fodrász. Mindig megmutatom neki a videót, hogy tudja, hogyan kell fésülni a hajam, de csak legyint, mert ő ezt magától is tudja. És tényleg. A többiek mindig elámulnak, hogy milyen klassz a frizurám.

    Az én nagymamám olyan, mint egy orvos, csak kevésbé ijesztő. Ha elesem, neki mutatom meg a sebet, mert nem aggódja túl, mint anyu, csak megsimogatja a fejem és főz igazi kakaót, mert az minden bajra gyógyír. Ha nagyon beteg vagyok, ül az ágyam mellett,  felolvas, és ágyba hozza az ebédet.

    Az én nagymamám olyan ügyes, mint egy jelmeztervező. Minden farsangra szuper jelmezt gyárt nekem és nem mondja, hogy butaság, csak kérdezget, hogy ki is az a Wednesday. 

    Nagyinak van még egy szuper szokása: amikor évente egyszer Hévízre megy, mert szerinte ki kell áztatnia sajgó tagjait, küld nekem képeslapot. Soha senki mástól nem kapok képeslapot, úgyhogy mindig kiteszem a hűtőre, hogy mindenki lássa, nekem ilyenem is van. A régieket meg eltettem a fiók aljára, és amíg nagyi Hévízen van, és nem jön hozzánk látogatóba, a képeslapokat nézegetem, hogy ne hiányozzon annyira.

Szóval én ezért örülök mindig, hogy jön a nagymamám.

Bódi Kati illusztrációja

Majoros Nóra: A lány, akivel mindig történik valami (részlet)

     Éva négyéves volt, amikor megsejtette, hogy a betűk minden bizonnyal jók valamire. Hűs, nyári délután volt, az eső kipikopogott a papír-írószer és könyvesbolt bejárata fölötti ponyvatetőn. Pont úgy, ahogy az írógép betűi csapódtak a fehér papírra, amikor Kisapa, a nevelőapja esténként dolgozott. A kislány a bolt ablakában ült, kifelé nézelődött az esőáztatta szegedi utcára. Amíg az anyukája vásárolni ment, a könyvesboltot nagyapára és persze Évára bízta.
    Egy vevő lépett a boltba, csilingelt az ajtó fölé akasztott csengő. Éva felkapta a fejét, és alaposan megnézte a férfit. Magas volt, egy kicsit lehajtotta a fejét, ahogy belépett, mintha megszokta volna, hogy mindenhol fennakad.
    – Jó napot, Lipót úr –, aztán meglátta a kislányt, és szigorú arca mosolyra húzódott –, és kegyednek is, Évike kisasszony!
A kislány duzzogva elfordította a fejét.
    – Csókolom – mormolta, mert nagyapa megharagudott, ha nem viselkedett udvariasan a vevőkkel, de magában hozzátette: – Senki sem hívhat Évikének, akinek nem engedem meg!
    A vevő azonban nem foglalkozott tovább a kislánnyal. Nagyapához lépett, beszélt egy kicsit az időjárásról, a kenyér áráról, aztán egy szót mondott, ami úgy hangzott, mint egy varázsige:
    – Kosztolányi…
    Éva úgy látta, nagyapa először körbe-körbe forgatja a csuklóját, mintha nagy varázslatra készülne, majd az ujjpercek halk roppanásával ökölbe zárja a markát, orrára illeszti a szemüvegét, hintázik egyet a balról a jobb lábára, majd odalép egy polchoz, a tengernyi könyv közül egy határozott mozdulattal leemel egyet, és átnyújtja a vevőnek. A vevő elégedetten biccent, mintha beteljesedett volna a furcsa szó, a koszoslányi vagy kosztoslányi, a kislány nem emlékezett pontosan. A vevő kiment, köszönt – viszlát, Évike kisasszony! –, ám a bolt levegőjében tovább rezgett a gyanú, hogy itt valami olyan történt, amit csak a felnőttek érthetnek.
    Éva elhatározta, hogy megfigyeli még egyszer, alaposabban, mi lehet a titok. Nem kellett sokáig várni, csingling, bejött a következő vevő.
    – Köszön – jegyezte meg magában Éva. – Fecseg. Most jön a jelszó.
    – Móra… – mondta a nő áhítattal.
Nagyapa újrakezdte a különös szertartást.
    – Csuklóforgatás – a kislány számolta a lépéseket. – Ujjroppanás. Szemüveg. Hintázás.
Nagyapa most egy másik polchoz lépett, és magabiztosan leemelt egy kötetet. A vevő jól megnézte, belelapozott, aztán fizetett, köszönt, csingling, kiment.
Újra csilingelt a csengő, ezúttal az anyukája és friss kifli illata lépett be az ajtón. 
    – Itt a lehetőség! – gondolta Éva, felállt, lesimította a szoknyáját, és fürkész tekintettel végignézett a polcokon. Magasabbnak tűntek, mint az emeletes házak a belvárosban. Éva megforgatta a csuklóját, aztán összezárta a markát. Hintázott előre-hátra, és halkan elsuttogta a szavakat:
    – Koszos lány, itt az óra, mosakodj meg, kicsi Dóra! – duruzsolta, aztán pörgött is, majd odaperdült az egyik polchoz, és leemelt egy könyvet. Odavitte az anyukájának, és átadta, ahogy nagyapától látta.
    – Tessék parancsolni, hölgyem. Ezt tetszett keresni?
    – Hm. Sütemények az ünnepi asztalra, ötven könnyen elkészíthető recept – olvasta el a könyv címét anya, aztán elnevette magát. – Pontosan erre van szükségem! Honnan tudtad?
    – Nagyapától láttam, hogy csinálja – felelte Éva, aztán elgondolkodva Lipót bácsihoz fordult. – Honnan tudtad, melyik könyvet kérte a bácsi? Azt mondta, koszos lány, és azon nyomban megtaláltad a könyvet.         Meg a néniét is, aki valami órás könyvet keresett.
Nagyapa összevonta a szemöldökét.
    – Micsoda szemfüles gyerek vagy te! No, ha már ilyen jól kifigyelted, elárulom neked a titkot. Úgy hívják, ábécé.
    – Ábécé – ismételte a szót Éva, hogy el ne felejtse.
    – Ez a betűk sorrendje. Ennek megfelelően rendezem el a polcokon a könyveket, így mindig tudom, melyiket hol keressem. Kosztolányi Dezső egy író, a neve K-val kezdődik. Az előrébb van, mint az M, amivel meg Móra Ferenc neve kezdődik. Ezért van Kosztolányi ott, Móra meg amott.
    Éva elhallgatott és a gondolataiba zárkózott. Betűk. Ábécé… Úgy hangzott, mint az abrakadabra, meg a csiribú-csiribá. Vagy az apacuka. Mondogatta magában, ábécé, ábécé. Még akkor is mondogatta, amikor már az ágyban feküdt, és kipikopogtak Kisapa írógépén a betűk.
    – Tudnom kell az ábécét – határozta el, aztán magához ölelte az alvómaciját, a fülére húzta Pimpit, a kispárnáját, és álomba zuhant.

A teljes szöveg a Móra Kiadó gondozásában 2026.04.07-én megjelent azonos című kötetben olvasható. 

Radnóti Blanka illusztrációja

 

Nagy Izabella: Én egészen másmilyen felnőtt volnék

 „A felnőtt azt csinál, amit akar, a gyereknek pedig azt kell csinálnia, amit a felnőtt akar.”
Janikovszky Éva: Ha én felnőtt volnék

Ha én felnőtt volnék,
egy csomó mindent máshogyan csinálnék.
Ha esne az eső, kimennék Sárikával az udvarra,
és ott addig tapicskolnánk a pocsolyában,
amíg mindenünk el nem ázna.
És megengedném Pistikének, hogy a szépen festett
fehér falra
hangyahadsereget rajzoljon zsírkrétával.
Hogy a túróscsuszára cukrot szórjon.

Ha én felnőtt volnék,
a házunk tele lenne kiscicákkal, és lenne benne
egy csüngőhasú malac is,
aki elfoglalja a kutyaházat,
röfög, ha valaki érkezik,
és megdicsérnénk érte.
Nem szólnék Lizusra, ha egy nap
zöld temperával befestené
a kiskutya sárga szőrét
tetőtől talpig.

Azt sem mondanám, edd meg a zöldbabfőzeléket,
pedig az tele van ehetetlen zöldbabszárral.
Jaj, hát én, ha felnőtt volnék,
nem mondanám, hogy ideje aludni,
amikor a legérdekesebbet olvasod,
vagy hogy nem lesz belőled semmise,
ha nem csinálod meg a matekházit,
vagy hogy hívd már meg a szülinapi zsúrra
a Lalit is, akit mindenki utál,
vagy hogy most már igazán elég a legózásból,
a meggyevésből,
a hógolyózásból
vagy épp a Balatonban fürdésből,
én biztosan sose mondanám,
ha felnőtt volnék,
hogy ne nézz több mesét,
ne igyál kólát üvegből,
ne szaladgálj már annyit, fiam,
biztosan azt se mondanám,
hogy na, most már elég, háromig számolok.

Én nem értem a felnőtteket,
miért eszik meg a brokkolit,
miért fekszenek le időben,
miért nem esznek túrós palacsintát reggelire,
miért beszélgetnek folyton a jövőről.

Bárcsak itt lenne velem Rozika mama,
és megkérdezhetném.

Zelei Marcell illusztrációja

 

Szabó Zelmira: Vetkőznek az őszi libák, öltöznek az angyalok

Lili néni papsajtot, bábakalácsot, békalencsét visz a piacra. Kacaghatnak rajta az ángyók, kománék, nanók! Amikor panaszuk van egy gyermekre, úgyis hozzá fordulnak segítségért. Lili néni mindenféle eljárást tud rosszaság ellen. Nyelvöltögetésre papsajt, hajhúzogatásra bábakalács, bakalódásra békalencse ökörnyállal.
    Magam is átalestem egy ilyenfajta gyermekbetegségen: a láthatatlanságot kezdtem tanulmányozni. Nem érdekelt más az iskolából, csak az, hogyan tűnjek el onnan.
    Meg is tanultam az Ábécéből az Abrakadabrát, meg is tanultam számolni tizenháromig. De a leghatásosabbnak az bizonyult, hogy iskolába menet letértem jobbra egy sikátorba, és bemásztam egy rozoga kerítésen. Hogyan gyakoroljam azt a néhány órányi láthatatlanságot? Végigkóstoltam a ringlószilvákat, a császárkörtéket, a kecskecsecsű szőlőket. 
    A szüleim úgy tettek, mintha nem vették volna észre, mennyire láthatatlan vagyok. Nem akar tanulni – mondta Édesanyám ángyóknak, kománéknak, nanóknak. Ők pedig rámolvasták: rossz vagyok, erre gyógyírt pedig csak Lili néni tud. 
    Volt Lili néninek egy fekete macskája, egy gúnárja és sok-sok libája.
    Hányszor megkergettük őket! Rohantunk utánuk, ordítottunk, a tolltartó kattogott a táskánkban, locsogtak a pocsolyák. Aztán lemaradtunk, a libák messze jártak, csak fehér felhő gomolygott a dombtetőn. Reggel olyan volt a falu, mintha ezer meg ezer párnát bontottak volna fel az éjszaka.
Egy nap a szüleim a kezembe nyomtak egy zsákot: hozzam el a párnatollat Lili nénitől. 
    Én, pont én? Én, aki megkergettem a libáit, Lili banyának csúfoltam, gágogni szoktam a háta mögött? 
    – Én? – kérdeztem bambán.
    A jóestét elmotyogtam, az üzenetet eldadogtam. Lili néni tépte a tollut, a macska hancúrozott benne.
    (– Lili banyának a macskája valamikor fehér volt, mire kitanulta a boszorkatudományt, megfeketedett – meséli Zsuzsa ángyom a buszmegállóban.)
    – Ej, te rossz cicus! Annyiszor megkergetted a libáimat! – A cica összekuporodott az ölemben.
    – Hallod, hogy csúfolódik velem? Azt mondja nekem ba-nyauu! Ba-nyauu! – A cica kissé belémkapaszkodott. De nehéz! Kácc, bolond macska! Né, még meg is karmolt!
    – Jól van na, nem haragszom. Gyertek, kaptok egy kis libatejet, macskamézet, aszaltszilvát is. 
    Soha ilyen finomat nem ettem! Lili néni megboszorkányolt, gondoltam magamban. 
    (– Lili banya kertjében van egy szilvafa, aki arról eszik, annak teljesül egy kívánsága – jut eszébe Kukora bapónak a pálinkafőzdében, miközben a cibrét őrizzük.)
    Ettem az aszaltszilvát, de nem tudtam, mi legyen az az egyetlen kívánság. Szárnyakat szerettem volna én is, de hátha igaz, amit a faluban mondanak? 
    (– Lili banya libái mind gyerekek voltak, mint te, és azt szerették volna, hogy szárnyaik legyenek. Aki abból a szilvából eszik, jól gondolja meg, hogy mit kíván! – folytatja Kukora bapó.)
    Amikor tollseprűért kellett Lili banyához menni, magamtól mentem. Hátha megint megkínál! Tollseprűket bogoztunk, felvittük a padlásra száradni. Majd jött a libatej, a macskaméz, az aszaltszilva.
    Besötétedett, Lili néni magára terítette gyapjúkendőjét, hogy hazakísérjen. Mendegéltünk, ő az égboltról mesélt nekem, a hegyen épült városról, amelynek csak a fényei látszanak. Azt mondta, ott is olyan gyerekek élnek, mint én, csak épp szárnyaik vannak. Félálomban éreztem még számban az aszaltszilva ízét, tudtam már, mi az egyetlen kívánságom. Kéményseprő akarok lenni! Kérek Lili nénitől egy tollseprűt, seperni a kerekvilág kormát.
    Hát nem elaludtam?! Nem is reggeliztem, szaladtam, ahogy csak bírtam! Késő. Lili néni mind elvitte a tolluseprűt a piacra, és eladta az angyaloknak.
    – És én, és én? – kérdeztem kétségbeesetten. A többiek most kapaszkodnak az égigérő létrán, pucolják ki az égigérő kéményt. Söpörnék én is kormot, ha volna tollseprűm, bánatot meg gondot. De csak itt kaparászok egy libatollal. Ennyi maradt a létra tövében, azt próbálgatom.

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

A szöveget szerkesztette: Miklya Zsolt

Dávid Ádám: Kire ütött ez a limerik?

Volt egy hölgy, Janikovszky Éva.
Tudta jól: amikor kilép a
gyerek a lakásból,
a sok új hatástól
valakire üthet itt még ma.

Szabó Imola Julianna illusztrációja

Égigérő szófüzér

Te is tudod, hogy vannak könyvek, amiket ugyanúgy szeret a nagyi, az anyukád és a kistesód. 
Hogy te is pont azt érzed, amit réges-régen ők, amikor a szomszéd néni már megint azt kéri: felelj szépen, ha kérdeznek. 
Kicsit toporogsz, végül belekezdesz: akár hiszed, akár nem, az úgy volt, hogy velem mindig történik valami…

Innen pedig csak beszélsz és beszélsz és beszélsz.
 
Például a tacskóikrekről, akik annyira egyformák, hogy még a gazdáik sem tudják melyik Bertalan és melyik Barnabás. Meg arról az öreg házról, aminek a belső udvarán egyszer csak égig ér a fű és mindenki málnaszörpöt iszik szalmaszállal. És nem felejtkezel meg szomorú Amálkáról meg a fura szemüveges bácsiról, aki igazából cvikkedlit hordott. 

Amikor pedig a szomszéd néni a nagymamádra mosolyog és megkérdezi, vajon kire ütött ez a gyerek, a nagymama visszamosolyog és azt mondja, nem tudom, de örülök, hogy fiú/lány. 
Te pedig azt érzed: jó nekem!
 
Innen hipp-hopp már óvodás vagy, egy szempillantással később meg már iskolás és azon kapod magad, hogy lassan érdekelni kezd a Naplóm, sőt már nem is neked olvasnak, hanem te olvasol Janikovszkyt. 

Fenti böngészős szövegünkben bizonyára több ismerős és kedves könyvcímre bukkantál, amiből sejted, a soron következő Cimbora írások a Mosolyrend lovagjához, a 20. század kiemelkedő gyerekirodalmi szerzőjéhez és szerkesztőjéhez, Janikovszky Évához kapcsolódnak majd. És nem tévedsz! 

Bódi Kati illusztrációja

A szerző születésének 100. évfordulója alkalmából elővettük, újraolvastuk és tovább/át/össze/megírtuk a saját mosolyszövegeinket. 

Hogy mi került a lemez kortárs oldalára? Hamarosan megtudjátok!

Várnak együtt ünnepelni s mosolyogni:

a szerkesztők - Nagy Izabella és Várfalvy Emőke

Műhelyablak-búcsú

                                        
                                        A Műhelyablak búcsúzik,
                                        a műhely működik tovább.
                                        Míg mozgolódik a tavasz,
                                        cinke, rigó sem ostobább,
                                        hogy elhullajtsa énekét.
                                        A tavasz életre szavaz,
                                        s mindent megtesz az álomért.

Takács Viktória illusztrációja

Köszönet az írásaikkal, rajzaikkal megmutatkozóknak, köszönet az olvasóknak, a hozzánk ellátogatóknak. 
Búcsúznak a Műhelyablak 3. projektjének szerkesztői. 
Átadjuk a stafétát, bízva a tavasz erejében. 

Áldásokkal
Takács Viktória és Miklya Zsolt 

Szabó Zelmira: Egy sárga selyemcérna meg egy ezüst

Szabó Zelmira illusztrációi

Egyszer volt, hol nem volt, szürke hátú kis pók volt.
Bánatszürke nagykabátban, homályszürke nadrágjában dolgozott a fáskamra 
szögletében. A vetélő koppan, a fonál meg surran egy hatalmas szövőszéken. 
Rámköszön – én a porszemek táncát figyelem a küszöbön – egy reggelen.
Ő Petók:

Jó napot.
Világgá megyek, búcsúzom.
Én voltam a legnagyobb mester
a szövésben,
a fonásban, hímzésben, kötésben.
Próbáltam szárnyakat kötni egyszer:
Hagytam volna a sok szita-mintát,
spárgát, cérnát, a masinériát – hadd vesszen!
Mert én, Petók,
ki nem láttam eddig csak szitát és posztót,
a selymek szépébe szerelmes lettem!
Pedig mi sem történt volna,
ha szomszédom megmarad barna,
szőrös hernyó, öt pár láb – 
aki egyetlen rozsdás tűvel varrja, varrja
nagy barna zokniját.

        – Mit csinálsz, szomszéd? Ejsze zoknit foltozol?
        – Nem.
        – Hát?
        – Zsákot varrok. Né! Már kész is van.
        – Mit csinálsz vele?
        – Belebújok. Né. Már bele is bújtam!
        – Most mit csinálsz? Bevarrod belülről? Hihi-haha-hehe-hihi!
        – Igen! Már be is varrtam.
        – És most...
        – Kérlek, ne zavarj, most alszom egyet.
        – És most...
        – Sssst... álmodom... selyemcérnát... rímelem a mintát.
        – Hímezed.
        – Kék selyemcérna. Vörös. Sárga selyemcérna. Selyemszárnyak suttogása... 
        illatiram, sziromsurranás... lassan lepkedni, pillanni.
        – Milyen zavaros álmok! Kék selyemcérna nincs is. Vörös sincs. Sárga, 
        nevetséges! Van hamuszürke, porszürke, deszkaszürke, alkonyszürke, 
        egérszürke. És pókhálószürke, de ezt csak én tudom.

Hát vártam, álltam, bámulásztam – képzelheted,
így töltöttem izgalomban...úgy két hetet.
A horkolásból szöszmösz lett, szusszanás,
és ha jól látok, ha nem egyéb, ha nem más – 
TÜNDÉRLEPKE!
Csoda! Sziromsurranás, illatiram, lenge!

        – Nos, jó reggelt! Én vagyok Lenke, a lepke.
        – Jó reggelt, habár... találkoztunk mi már... Én vagyok a takács, Petók. 
        Nem emlékszel... Nem emlékszik rám a kisasszony?
        – Ó, valóban? Találkoztunk? Kissé sokat aludtam, még bágyadt vagyok... 
        valami nagyon szépet álmodtam...
        – Sárga selyemcérnát?
        – És kéket meg vöröset. Hatalmas selymeket hímeztem álmomban.
        – Valóban szép köntöse van a kisasszonynak!
        – Hiszen ezek a szárnyaim...
        – És honnan vannak ezek a cérnák? Én is kipróbálnám... a hímzést.

Ezek az álmaink – mondta ő –,
a legelső, amik vagyunk:
hasunkban a gombolyagunk,
onnan tekerjük a cérnát, naponta
szövünk selymet, posztót, vásznat ontva
garmadával.

        – Egyszóval, bújjak egy zsákba és aludjak.
        – Én ezt tettem...
        – Rágcsáljak esetleg ribizlilevelet, málnalevelet, szederlevelet?
        – Nem tudom, hogy segít-e.
        – Akkor szövök egy hatalmas zsákot.

Hát szőttem egy szürke posztót,
erőset, feszeset, nem foszlót,
belecsavarodtam tetőtől-talpig.
Abban ültem szombattól szombatig,
márciustól áprilisig, májusig, júniusig,
júliustól augusztusig.
Szeptemberben szepegésre-szipogásra ébredek,
Ősz apó gubbaszt mellettem,
sír,
nagy sár lett a könnyeitől,
leszipogta a szilvát levelestől
a fáról.
Mert a zsákja elvesztődött,
és nincs, amiben elszállíthatná a vándormadarakat.

        – Mi lesz most a vándormadarakkal?
        – Neked adom a háló-zsákom.
        – De hát nincs szükséged rá?
        – Nincs... nem esett jó alvás benne. Minden porcikám sajog. És fogadni 
        merek, hogy a szárnyam sem ütközik.
        – Hahaha! Miért is ütközne?
        – Ne nevess ki, Ősz apó, de nagyon szerettem volna. Nem is magamért... 
        Azt a selyemruhás kisasszonyt, azt a tündért szerettem volna megkeresni.
        – Lenkét, a lepkét?
        – Ő is így csinálta. Neki sikerült. Olyan gyönyörű volt! A ruhám is ugyanaz 
        a bánatszürke nagykabát és homályszürke nadrág maradt... Még ha szárnyam 
        nőtt volna, akkor is egy fakó kis moly lennék. Lenke rám se nézne.
        – Kis Petók, akkor nem bánod?
        A madaraknak adod a zsákod?
        Ez a hajszálam a tied: nézd, ezüst.
        Szőhetsz belőle szőnyeget,
        s mint a füst,
        ellebeghetsz.

Így mondta.
És ezt adta:
Ezüsthajszál!
Hajszol a vágy: indulok, megyek:
az utolsó szálakat bogozom.
Nem akasztanak el hangyabolyok, hegyek,
repülőszőnyegen utazom.
„Ökörnyál” –
súgnak össze mögöttem
a sárguló gazok.

A kis pók megvárta az első kedvező szellőt, s egy vörös szőlőlevél mögött 
ő is elrugaszkodott. Integettem.
Ősz apó novemberben búcsúzott. Már csak maradékot cipelt: egy-két fénykévét. 
Mondta, hogy látta a lepkét dideregni egy deres kökénybokor tövén, és hogy 
a kis Petók épp akkor ért oda, s kabátja galambszürke szárnyaival betakarta.

        Szerkesztette: Miklya Zsolt 

Bank Eszter Katalin versei

  

Radnóti Blanka illusztrációja

 

                                        Zöldségzabáló Szörnyeteg
                                        
                                        Ó, minden gyermek réme, te
                                        Zöldségzabáló Szörnyeteg,
                                        ki az apróságok elől
                                        eleszed a zöldségeket!
                                        
                                        Hová tűnt a paradicsom,
                                        póréhagyma, répa, retek?
                                        Te etted meg gonosztevő!
                                        Mutogat rád minden gyerek.
                                        
                                        Kata, Sára úgy kesereg!
                                        Nincs a kamrában csak csoki;
                                        még egy paprika sem maradt,
                                        sem cukkini, sem egy ubi.
                                        
                                        Na megállj csak, gaz szörnyeteg!
                                        Kibabrálok én majd veled;
                                        kiskertembe zöldség helyett
                                        csokoládéfát ültetek.
                                        
                                        Kicsit azért szomorkodok,
                                        tányéromon nem lesz sali;
                                        de legalább a kertembe
                                        nem vonz többé ez a csali.
                                        
                                        És nem kell, hogy aggódj értem,
                                        mivel tömöm meg a hasam;
                                        nagy sóhajok közepette
                                        a csokira vetem magam.
                                        
                                        
                                        Árulkodós 

                                        Én nem akarok árulkodni,
                                        de láttam ám,
                                        hogy a Réka a Petinek
                                        pofont adott,
                                        
                                        és azt sem fogom elmondani,
                                        de jól tudom,
                                        hogy a Peti a Rékába
                                        belerúgott.
                                        
                                        És amit senki sem tud, csak én,
                                        de ez a legnagyobb titok:
                                        hogy Peti szerelmes Rékába,
                                        a Petibe pedig én vagyok.


            Szerkesztette: Miklya Zsolt