Csillagszeműek (Fodor Veronika, Kovács Réka Barbara, Nagy Izabella és Sugár Zsigmond alkotásai)

 

Fodor Veronika illusztrációja

Sugár Zsigmond: A kígyókirály ajándéka

Élt egyszer egy szegény asszony három gyerekével a sűrű erdő mélyén, sebes patak partján, vályogkunyhóban. Lánya, Imani, az utolsó évét taposta az iskolában; anyja keze alá dolgozva lassan felserdült. A folyóban áztatta a maniókagyökeret, mozsárban törte a tésztának valót. Apjuk távozása óta öccse, Boboto járta az erdőt, állította a csapdákat. Mokét, a legkisebbet anyjuk a hátára kötözve hordta a folyópartra maniókát áztatni, és ruhát mosni.
      Lubefu, az örökké kavargó, nagy erejű folyó bárkit könnyedén elragadott. A falu népét mégis megkímélte, mert minden hajnalban egy tál puliszkával és levélbe göngyölt kígyóhússal ajándékozták meg. Lubefut még akkor is jól tartották, amikor ők maguk koplaltak.
      Délutánonként a parton talákozott össze a három testvér, miután az idősebbek végeztek a munkával. Kacagva fröcskölték egymást, és ha az anyjuk megelégelte a lármát, visszavágtattak a többi gyerekkel focizni az iskolaudvarra.
      Egy napon Boboto állt a kövekkel jelölt focikapuba, oldalán a kisöccsével.
      – Csak egy kapus lehet! – kiáltotta egy atlétás fiú.
      – Moke az öcsém, mellettem a helye – vágta rá Boboto, de amikor egy labda képen találta a kicsit, már megbánta makacsságát. Magához ölelte, a tisztás szélére vitte Mokét, ahol Imanival együtt vigasztalták.
      Az iskola ősz, hajlott hátú gondnoka, Bompaka lépett melléjük, és a kisfiú szemére mutatott.
      – Kék álom – mondta a fejét csóválva.
      Imani és Boboto közelebb hajolt, de Moke szemében csak egy kéken csillogó hajszálat láttak. Hiába tiltakoztak, az esti tűznél az öregek már baljós jelként beszéltek róla.

Sugár Zsigmond: Harmatgyöngye három testvére (2. rész)

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

Egy hétbe sem telt, és ott sorakozott a palota udvarán száz markos legény fejszével, fűrésszel felszerelkezve. A legfiatalabb királyfi parancsára nekiestek a palotát fojtogató sűrű erdőnek, széles utat vágtak benne, a diófáknak még a gyökerét is kifordították, és azon nyomban tűzre vetették. Fogytak a fák, de lassan haladt a munka. Egyszer aztán a királyfi egy tenyérnyi kis tisztásra bukkant, aminek a közepén egy roskatag kunyhó állt, egy kúttal az oldalán. Hatalmas, háromtörzsű diófa magasodott a tisztás túloldalán. Nem teketóriázott, a kunyhónál meg sem állt, ment egyenesen a diófához. Ahogy odaért, megmarkolta a fejszéjét, és belecsapott. Abban a pillanatban kivágódott a kunyhó ajtaja, és egy csapzott bundájú kutya sántikált ki rajta vonyítva. Vérzett az egyik lába, csak húzta maga után a szerencsétlen. Az öregasszony követte az ebet, a kezét rázta és kiabált, de a királyfi csak akkor értette meg, hogy mit beszél, amikor már egészen közel ért hozzá. 

– Bolond vagy? Nálad még a két bátyádnak is több esze volt, fiam! Legyél te a macska, akit móresre taníthat a kutyám! – kiáltotta a banya.

Egy vörös cirmos termett a legfiatalabb királyfi helyén, akit a sebesült kutya felkergetett a diófára. Ahogy végigrohant az ágakon, egy kicsi dió lepottyant az egyiknek végéről, és gurult-gurult, meg nem állt egészen a palotát körbevevő árokig. Belepottyant a vízbe, és énekelt. 

– Apám, apám, édesapám, jöjjön ki hozzám!

Sugár Zsigmond: Harmatgyöngye három testvére (1. rész)

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

Élt egyszer régen, messze innen, túl az Üveghegyen egy király, akinek az egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Palotájának nem akadt párja e kerek világon. Hét aranytornya úgy csillogott-villogott, mintha egyenesen a napnak lett volna az otthona. Seregét az összes szomszédos uralkodó félte, kincseskamrája színültig volt. Mégsem irigyelte egyetlen emberfia sem a királyt, mert a palotát vérvörös levelű, fekete fák zárták el a külvilágtól. Ha valaki ebbe a rengetegbe merészkedett, soha nem került elő. Maga a király is csak serege kíséretében vágott át rajta. Ráadásul, ahogy teltek az évek, a fák gyökereket vertek a palota kertjében is, hát oda sem ment szívesen a király és a felesége. 

No, ennek a királynak volt három fia, és amikor a legidősebbnek már olyan sűrű lett a bajusza, mint a fekete erdő, ami körülölelte a palotát, akkor odaállt az apja elé. 

– Kedves édesapám, árulja el nekem, hogy miért sír folyton az egyik szeme?

A király megigazította a koronáját, sóhajtott egy akkorát, hogy még a szakácsok is összerezzentek a konyhában, aztán bólintott és belekezdett. 

Majoros Nóra: Az utolsó lovag

 

Illusztráció: Gargya Attila
 (Berettyóújfalú, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola) 

– Édes fiam, te jó gyereknek tűnsz, és nem szeretném, ha úgy járnál, mint a többiek – magyarázta a király. –  Ha lépteket hallasz, előkapod a kardod, és kaszabolsz! Megértetted?

A fiú a királyra bámult. Egy ideig hallgatott, aztán megkérdezte:

– De mi van akkor, ha…

Czeiner-Szücs Anita: Pháddi

 

Illusztráció: Pap Kata

Mint ahogy az életet adó forrás, a Tiriszi a tavaszi olvadás idején, úgy hömpölygött a kérők sora a vakítóan fehér falú palota aranykapujától egészen a vele szemben magasodó Kajána hegy lábáig. Szó, mi szó, lassan húsz éve, a király lakodalma óta nem volt ekkora csődület a birodalomban. Az uralkodó, Pháddi király a környező országokban kihirdettette, férjhez adja egyetlen lányát, Téát, a legrátermettebb jelölteket pedig ő maga fogja kiválasztani.
Amikor aznap hajnalban Téá álmosan széthúzta toronyszobájában hatalmas ablaka függönyét, hogy kinézzen a Kajánára, nem tudta mire vélni a tülekedést a palota előtti utcákon, de nem sok ideje volt töprengeni, hiszen mire a Nap sugarai megérintik a hegy lábát, oda kell érnie a város másik végére. Végigszántott fésűjével hosszú fekete haján, felkapta köpenyét és kalapját. Sebtében kortyolt egyet kedvenc kecsketejéből a konyhában, és tarisznyájába rejtette ebédjét, az éléskamrából nyíló átjárón keresztül kijutott a város utcáira. De ahelyett, hogy mélyet szippanthatott volna a friss reggeli levegőből, lépten-nyomon idegen férfiakba botlott. Az egyikük a lábára is lépett.
– Auuuu! Figyelj jobban az orrod elé, te mamlasz! – szisszent fel Téá. 
A díszes ruhába öltözött alak azonban annyira igyekezett a palota irányába, hogy meg sem hallotta a mérges királylányt.

Széchey Rita: A kismadár

 

Yekaterina Guzikova-Vassilenko: Madár (құс)

Kulcsszavak: fiú, koldus, gyöngy (ұл, қайыршы, інжу)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kastély, abban egy király, s a királynak egy fia. Egy királyfia.
Ez a királyfia fiú különleges FIÚ volt.
Volt neki saját kastélyszobája, abban függönyös, tornyos ágya, abban fényes selyempaplana, s abban puha toll, mely melegben tartotta.
Reggelire napsárga tojást evett, estére puha kalácsot vacsorázott édes borral.
Tudott a paripáján vágtatni, volt kardja, sarkantyúja. A csillagok járását, a betű vetését is megtanulta. Szélesre szabott gyolcsingben járt, arany fodor volt a széle, bíborszín palást omlott alá a válláról, égkék bársonyban, puha szattyánbőr csizmában járt.
Lépdelt és járkált bizony egyre, föl és alá a palotában. Nyugtalanság kínozta. Megvolt mindene, s úgy érezte, mégsincs semmije.
– Hát ennyire bolond volnék? – kérdezte gyakorta a tükörben rácsodálkozó ifjútól.
Nagyra nyílott óriási kék szeme, s mint a paripa, ha darázs csípte, fújt szép, egyenes orrának lika, ráncossá gyűrődött az indulattól levélforma ajka.
– Mi bajom van hát? Miért nem nyughatom? Mire vágyom én oly igen, mire?!
De az aranyhajú ifjú a tükörben nem válaszolt.
A királyfia ekkor sarkon fordult, kardjára csapott, tarisznyát csomagolt, csizmát húzott.

– Meg kell találnom – súgta Csillag paripája fülébe. Felnyergelte szépen, gyengéden, s a hátára pattant.
– Meg kell találnom, legelőször azt, hogy mit is keresek… S ha ez már bizonyos; az elveszettre, a sosemvoltra is bizonnyal rátalálok… –okoskodott magában, míg a mezőkön vágtatott.
– Ó, jaj! Ó, te szerencsétlen! – kiáltott fel egyszer hirtelen, s hátrarántotta a kantárszárat erősen. A szép Csillag felágaskodott, s nagy ugrással kitért az útszélen, a fák homályából kilépő KOLDUS elől.
– Most kis híja, hogy meghaltál! – üvöltött az ifjú az öregemberre, de nem is haragjában, mint ijedtében, s zavarában inkább. Nem figyelt, hova, merre nyargal, csak vágtatott, előre…
– Köszönöm, ügyes ifjú – mondta fölhunyorítva rá a koldus –, köszönöm, hogy vigyáztál rám, s gyönyörű lovad patája nem lett oka halálomnak.
– Én köszönöm – pillantott rá a királyfia –, hogy te sem nézel rám haragosan. Elgondolkodtam, s későn eszméltem, hogy elém léptél.
– S vajon min töprengtél ennyire, milyen súlyos gondolat terheli szívedet? – kérdezte összehúzott szemmel, tengermélye tekintettel az öregember.
– Úgy vágyom rá… – kezdte az ifjú – úgy szeretném, ha…
– Ne folytasd – intett kezével a koldus –, értem így is.
Azzal a melléhez nyúlt, a rongyok alól előhúzott valamit, s a királyfia felé nyújtotta.
Egy alabástrom GYÖNGY pihent a tenyerén.
– A jutalmad, amiért megmentetted az életemet – mondta. – Ha feltöröd – folytatta – kincset találsz benne.
A fiú érdeklődve lépett felé, mire az öregember fölemelte a kezét:
 – De csak ha… a megfelelő időben cselekedsz. – Akkor törheted fel, ha annyira vágysz valamire, hogy akár az életed is adnád érte. Ha csak úgy, kényre-kedvre nyitod fel…
A királyfia nézegette a tenyerén a lágy fényű, érdekes ajándékot.
– Köszö… – kezdte, de mire felnézett, a koldus már nem volt sehol.
Az ifjú folytatta hát útját.
Vágtatott napsütésben, vágtatott esőben. Felkaptatott sziklás hegyekre, leügetett aranyfényű városokba. Látott házakat, s utcákat, az utcákon embereket.
Látott játszadozókat, látott verekedőket. Kikiáltókat és színpadosokat, molnárokat, pékeket, tudósokat. Látott csúnyákat, és látott szépeket.
S látott szerelmeseket! Akkor egyszerre meghallotta a madarak énekét. Megcsodálta a nap kelését, s a hold fekvését. A szívét nyugtalanság járta át, és vágyakozás. A két kezét a szeméhez emelte. Oly igen erősen vágyott már arra, hogy legyen neki is szerelme!
Aki őt öleli. Aki nem néz másra. Aki csak az övé.
Azon az estén feltörte az alabástrom gyöngyöt…
S akkor kibiccent – kilibbent belőle egy… törött szárnyú, kócos kismadár.
– Kolduuuus! – ordított fel a királyfia. – Mi ez?! Hát szerinted erre vágytam én oly igen nagyon?!
Mérgesen elfordult, s lefeküdt aludni. A kismadárra rá se nézett. Az a sarokban didergett, pityergett egész éjszaka.
Aztán reggel mégis a kezébe vette a pihegő madarat. Amúgy sem igen aludt miatta.
Nem azért, mert csiripelt, azt még bírta volna… de a némasága bántotta a fülét, elvitte az álmát.
A madárkát akkor selyem palástja redőjébe rejtette, s belovagolt a városba. Magot vett neki a vásárban, csuprot, s tálacskát. Megetette, megitatta. Sebét tiszta vízzel kimosta, szép gyolcs ingét megtépve pántot font, s avval a szárnyát felkötötte.
S a kismadár evett, ivott.
S a kismadár csippantott.
S a kismadár a kezéből evett.
S a kismadár ránevetett.
S a kismadár a vállára repült.
S a kismadár a párnája csücskére ült…

Egy reggelre aztán, nem lelte a kicsi madarat. Ahogy tekintete a párna üres széléről a szobára szállt, látta, hogy kecses, szép leány kínál neki helyet a terített asztalnál.
– Ki vagy? – kérdezte a lányt hidegen – s, a pillantása tőle el, a saját vállára fordult: odaröppent-e már a kismadár?
De az nem volt sehol.
Az ablakból ekkor illatos szellő libbent felé. Akkor a kitárt ablakszárnyon át a kelő hajnalba nézett, s könny csillogott a szemében.
– Jobb is így– gondolta – Legalább neki… Itt, ha felgyógyul is, nem repülhet szabadon, s talán nyakát is szegi…
Lehajtotta a fejét, s nem mozdult, csak ült, s egyre a hideg kőbe nézett. Nem kellett neki se szép leány, se gazdag reggeli, szíve sötét bánattal volt teli.
A lány szeme mégis ráragyogott. Hozzálépett, s odanyújtotta felé a két kezét. Az egyik csuklóján tiszta gyolcs pánt fehérlett…
– A koldusruhás tündérkirály lánya vagyok – mosolygott rá kedvesen. – Szerelemre vágytál, de a bölcs szem látta, hogy nem erre van szükséged. Még elébb valami másra…
Hogy megtanulj szeretni. Igazán szeretni.
Törődni. Nevetni. Sírni.
Elengedni…

S esztendő múltán a királyfia szépséges arájának ruháját tiszta gyolcsból varrott pánt díszítette…

Szerkesztette: Németh Eszter

Eldana Aimukhametova: Barát (дос)

Halász-Géczi Ágnes: Szív (жүрек)

Dina Odess: Szerelmes (ғашық)

Wéber Anikó: Erdő a tó mélyén

Illusztráció: Bezerédi Zsófia

Kulcsszavak: arc, erdő, tó (бет, орман, көл)

Élt egyszer az erdő szélén, a patak partján egy fiatal lány. Reggelente korán kelt, bevetette fehérpaplanos ágyát, majd a kert végében csordogáló patakot követve kisétált a tópartra. Megmosta a kezét, megmosta az arcát, majd leült, és csak nézte, nézte a tó tükrét. A vízben megismétlődött a kinti világ. Az erdő, a fenyők, a zöld lombok a tóban még szebbnek tűntek, mint körülötte a parton. De a leggyönyörűbbnek az arcát látta. Míg a tóból nagy, csillogó szemek néztek rá vissza, addig az otthoni tükörben, az ablakokon, a patakban vagy a többiek tekintetében sápadt, komor arca volt. Ha elhagyta a partot, és visszament a faluba vagy az erdőbe, az emberek azt mondogatták, a lombok arról susogtak, a madarak azt csiripelték, hogy érte nem fog eljönni a királyfi fehér lovon. Senki sem viszi majd őt aranyos palotába. Ezért szeretett a lány inkább a tóparton ücsörögni. Hiszen a napsütötte hullámok más jövőt jósoltak neki. A víztükörben varázslatosnak látta magát.

Az álruhás király osonása

Ha valamit, azt nem lehet ránk mondani, hogy nem találjuk a szavakat.
Most sem ezért történik meg az a rendhagyó eset, hogy egy kép szöveg nélkül kerül a blogra.
Szabó Imola Julianna nem csak rajzol, ír is. Mikor a Mátyás folyamot kezdtük, épp egy nagy projekt kellős közepén volt...
Csupa klasszikus mesehőssel bíbelődött, s megkértük, csempésszen be közéjük egy klasszikusan mesébe illő királyt is.

Megtette.

Így született a mai blogbejegyzés kép metaforája.

Szabó Imola Julianna: Az álruhás király osonása

Kiss Lehel: ...és akkor Mátyás

Ha nem a ruha teszi az embert, akkor nem is a korona teszi a királyt! Ezt, mi felnőttek, egyre gyakrabban felejtjük el.  Szerencsére, napjaink kis hercegei és hercegnői még ismerik a bölcsességet: "Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

…és akkor Mátyás

felszállt a trolira – hiába vigyorogsz, Apa,

mert tényleg láttam!

Éppen velem szemben ült le. Bátran

a szemébe néztem. Ő is csak nézett,

tudta, hogy tudom,

értem az egészet,

hiába volt szakadt, büdös dzseki rajta.

Nagyi megbökött

és bokán rúgott aztán.

Mátyás persze észrevette,

megrándult az arcán egy-két ránc,

de nem szólt egy szót se,

csak szipogott.

Lehet, hogy náthás

volt. Már rég elmaradt mögöttünk

a Monostor,

Mátyás felnézett a Szent Mihály templomra,

és akkor  felkukorékolt egy ronda

hang: „Biletele și abonamentele la control!”

Hagyjuk már! Jegy meg bérlet egy királynak?!

Még jó is, Apa, hogy nem láttad,

hogy lökdösték ki szegényt a megállóba!

Aztán észrevettem, hogy az üres széken,

a huzatra írva ott díszeleg szépen:

ITT JÁRT MÁTYÁS.

Tisztára így volt, Nagyi is megmondja! 

Illusztráció: Gyólai Gabriella

Hétvári Andrea: Királylány koromban

Királylány koromban

griff hátán forogtam.

Repültem szél hátán,

majdnem mint egy sárkány.

Tulipán koromban

szendergő mag voltam,

fényt hoztam a naptól,

majdnem színaranyból.

Éjszaka koromban

lépkedtem koromban,

szívemben fény lángol,

gyújtottam gyémántból.

Illusztráció:

 Lipovszky-Drescher Mária